5. fejezet A konszolidáció 1956

A magyar kormány elutasította egy ENSZ delegáció látogatását. Megkezdődött a romok eltakarítása, a közellátás gondjai egyre súlyosabbak, kevés az élelmiszer és a tüzelőanyag.
A dekorációban megszűnt a sztrájk, és mindenki visszamenőleg megkapta összes elmaradt fizetését. Nagyon örültem a pénznek, és életemben először nem siettem elkölteni, spóroltam, gyűjtögettem, mert a disszidálás egyre több pénzbe került.
Az alkalmi csoportok a belváros kávéházaiban, presszóiban szerveződtek. De olyan nyíltan, hogy senki nem halkította le a hangját, amikor a részleteket egyeztették. Én legtöbbször a váci utcai Annában, vagy Kedvesben jöttem össze kétesnél kétesebb alakokkal, mindig mindent szépen megszerveztem – legalább négy-öt truppot hoztam össze, de a kritikus pillanatban valahogy mindig lemaradtam. Csoportjaim szerencsésen átértek. Ez nem volt tudatos, csak bennem, a lelkem mélyén, éppen annyi érv szólt a mellett, hogy elmenjek, mint amellett, hogy maradjak.
Szomszéd barátnőim a házban, Orbán Marika és a Böbe felváltva vigasztaltak. Elkeseredésünkben, titokban, hármasban elmentünk egy jósnőhöz. A jósnő – Keresztes Katinak hívták – jó messze a Vágóhíd utcában lakott, ahová persze gyalog kellett elmenni a törmelékes utcákon át a jó nagy hidegben.
Hihetetlen magas tarifája volt, ötven forintot kér egy jóslásért. Alig tudtam összeguberálni, de alkudni nem lehetett, aki kíváncsi a jövőjére, az fizessen. Ezt a tevékenységet – mondhatom, hogy joggal – hivatalból üldözték. Annak, aki oda betért, titoktartást kellett fogadnia, különben utoléri az átok. Az üzlet virágzott, a várószoba zsúfolásig tele volt. A legtöbb ember hirtelen eltávozott, elmenekül rokonáról, szerelméről akart megtudni valami biztatót.
Valamit azért tudhatott a jósnő. Bizonyára működik az ördög, ha van, mert Orbán Marinak szinte napra pontosan megmondta, mikor jön haza úgy egy év múlva a férje, Böbének megjósolta, hogy hamarosan végre teherbe esik és megszületik várva várt gyermeke, aki természetesen fiú lesz. (így is lett!)
Nekem, pedig megjósolta, hogy soha többé nem fogom látni a szerelmemet, mert ő viszont végleg elment. De azért ne búsuljak, mert úgy látja, hogy jól és főleg szerelemből fogok férjhez menni, szép és boldog életem lesz, két gyermekem születik, egy fiú és egy lány, továbbá 78 éves koromig fogok élni.(csak!?). Én azonban igenis búsultam, sőt meg voltam győződve róla, hogy nem mond igazat a némber, sőt nem is lát a jövőbe, bármit kárál is, én hamarosan mégis csak találkozni fogok szerelmemmel. A rossz hírért ugyanannyit kellett fizetni, mint a jóért. Böbe és Marika hosszú ideig szorgalmasan visszajártak hozzá „helyzet-jelentésért” én viszont ekkor voltam életemben először és utoljára jósdában. (A jósnőnél érdekes módon egyáltalán nem jelent meg – a sorsom könyvébe írva sem az első házasságom, sem az első gyermekem. Ez a rész totál kimaradt)

És olyan sokan elmentek még, ismeretlen ismerősök, művészek, színészek…
Az 1956-os forradalom köré szövődött legendárium szerint október 23-án már dörögtek a fegyverek a Magyar Rádió előtt, amikor az „oly távol messze van hazám” dalnak a stúdiófelvétele elkészült. A fáma szerint a dalt először lemezre éneklő énekesnő, Boros Ida egy hátsó kijáraton menekült ki az ostromlott épületből és – meg sem állt Bécsig. A dal az ő előadásában a disszidálás miatt indexre került.
De a dal szólt. Itthon a Néprádió kikapcsolhatatlan és lehalkíthatatlan hangszóróiból és külföldön a menekülttáborokban egyaránt.
Oly távol, messze van hazám... Csak még egyszer láthatnám. Az égbolt, felhő, vén hold, szellő Csak rólad mond mesét csupán. Holdfényes májusok, muskátlis ablakok Hozzátok száll minden álmom Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám, Ott lennék boldog csupán.
És elment a rendszer kedvenc sztárja, a gyönyörű, tehetséges színésznő Ferrari Violetta, hosszú évekre lecsukták Darvas Ivánt, és szinte örökre eltiltották a színpadtól Mészáros Ágit, aki többször is megígérte a rádióban, hogy addig nem lép fel színházban, amíg az összes ruszki haza nem megy. Hiányoztak.
A karácsony ebben az évben elég szegényesre és elég szomorúra sikerült. Nem lehetett karácsonyfát kapni, apám nagy nehezen fenyőágakat szerzett és azokat kötözte körbe egy hosszú partvis nyelére. A partvis eredetileg piros nyelét nagy műgonddal zöldre festette, de az sajnos ettől sem lett sokkal szebb. Elég idétlenül meredeztek a szélrózsa minden irányába a különféle fenyőfajták erősen hullásnak indult ágai.
A szilvesztert is szomorúan kezdtük ünnepelni, ráadásul már régóta nem kaptam semmiféle hírt Feritől. Nem volt valami jó kedvem. Hallgattuk a rádiókabarét, és éjfélkor kimentünk az udvarra dudálni, hógolyózni. Nagy pelyhekben esett a hó, áldott fehér leplet borítva a romokra, a koszra, a törmelékre. Mama az öcsém rollerjával körbe ment a gangon, egy kicsit énekelt is, a nagynéném csitítgatta
- Megőrülték, Jutka, mit csinálsz! Mit fognak szólni a lakók? Azonnal gyere be, és hagyd abba!
De anyám nem szállt le a rollerról, csak hajtotta magát szorgalmasan körbe-körbe. Úgy látszik, hogy egy kicsit becsíptünk a házilag főzött tojás és csoki likőröktől. Úgy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. Kijárási és szesztilalom volt érvényben. Ha tilalom van, akkor iszunk! Hajrá! Maca ajándékba kapta (volna) a tiszta-szeszt a Háztartási Boltban, azt hiszem a kissé testes Ármintól, de ő nem hagyta lekenyerezni magát. Kifizette a ritka kincset, abból főztük a finom likőrt.
Még langyos volt, amikor elkezdtük inni a finom, édes nedűt, miután aznap készült el, nem volt ideje se összeérni, se kihűlni, ittuk azon „melegében”, ezért is álltunk fejre egy kicsit tőle. Ráadásul apám kitalálta, hogy biztosan sajt van az üveg alján, azt pedig mindenképpen meg kell találnunk.
- Miért lenne sajt az üveg alján? Zoltán! – érdeklődött Maca
- Miért ne lenne? Éppen erről kell meggyőződni, hogy van-e, vagy nincs-e sajt benne. Én úgy látom, hogy hatalmas sajtokkal van tele.
- Igaza van apának, én láttam is a sajtot, szép lyukas, ementáli, keressük meg, – ihatok még egy kicsit!
- Frászt, gyerek nem ihat, megint alkoholmérgezést akarsz kapni? Nem volt elég Balatongyörök – mondta nevetve anyám – és jól meghúzta a likőrös üveget
A nagy ricsajra lassan előjöttek a szomszédok. Már Dódikáék is velünk voltak, miután a harcok miatt végleg hazaköltöztek a harmadik emeletre a Várna utcából. Végül is igazi nagy, spontán, össznépi buli lett a vége, kabátban táncoltunk a folyosón, és a ház lakói közös erővel meggyőződtek róla, hogy valóban sajtmentes volt a mi jó kis házi-likőrünk. Amikor aztán elfogyott, előkerültek más italok is, még pezsgő is akadt, pedig az nagy szó volt. A frissen hullott hóban hűtöttük hidegre a piákat.
- Látod kislányom, ilyen a szesztilalom, mindenki részeg lesz. Már amerikainak sem sikerült keresztülvinni a harmincas években. Az emberek soha nem isznak annyit, mint éppen a legszigorúbb szesztilalmak idején. Finom a tilos.
- Tudom papa, én csak tudom, hidd el – és nem kifejezetten az italra gondoltam, hanem arra, hogy jövőre talán…, nem is talán, hanem egészen biztosan Ferivel fogok összesimulni és koccintani a boldogújévre.
Annyira hiányzott.

Feri és a húga januárban utaztak el a bécsi menekült gyűjtő-táborból Kanadába. Sokkolt ez a hír, szóhoz sem jutottam, amikor megkaptam az üzenetet. Éreztem, hogy egyre visszavonhatatlanabbul, egyre távolabb kerülünk egymástól. Bennem éltek a jósnő félelmetes szavai, rám nehezedett nyomasztó, nehéz levegőjű szobája
- Többé nem látja őt, ő elment, nagyon messzire ment, bele kell nyugodni, hogy vége. Sajnálom, de teljesen egyértelműen mutatja a kártya.
- Nem jön vissza többé soha már, soha már…ezt nem hiszem el.

Később Feri hosszú levélben tudatta velem, hogy az Arosa Star nevű hajóval, csaknem egy hétig utaztak a viharos, téli óceánon Amerikába, mindenki nagyon rosszul volt, tengeri betegek lettek és féltek, mert a sokszor hatméteres hullámok, még ezt a viszonylag nagy hajót is játékszerként dobálták. Egy kanadai család fogadta be őket, Toronto közelében, az Ontario tó partján – még ma is tudom a címét (121. Birch Ave, Hamilton, Ontario, Canada) Hogyan is felejthettem volna el, ki tudja hányszor is írtam le!
Ismét előkerültek Kogutowitz Manó iskolai térképatlaszai és kerestük, hol is lehet az a Hamilton. Csak most nem apámat, hanem az én páromat sirattam. Kanada távol, elmondhatatlanul messze volt az Alsóerdősortól.
Feri kitöltötte a gondolataimat, szinte vele éltem napjaimat. Eleinte, nagyon piszkos és nehéz munkákat kapott, éttermekben mosogatott, ládákat cipelt különböző üzletekben, de a szabadidejében mindig írt. Nekem írt. Rengeteget írt, és még fotókat is küldött.
Gyakran jártak jótékonysági bálokra testvérével, Pipinek olyan gyönyörű ruhái voltak a képeken, hogy még a szám is tátva maradt. Szobájukban igazi TV készülék állt, jó nagy volt, akkora, mint egy szekrény, és a fotón lehetett látni a fényeket, hogy működött. Pipi félig lehajolva csavargatta a készülék gombjait, jól nézett ki, magas sarkú cipő és rengeteg alsószoknya díszítette, miközben a képből kikacsintó magabiztos, majdhogynem felvágós mosolya mutatta, hogy milyen jól megy a sora. Mintha azt mondta volna hivalkodva, hogy:
- Látod, én megcsináltam, nekem már jól megy, és magammal hoztam a bátyámat is!
Irigy, féltékeny és tehetetlenül dühös voltam, én miért nem lehetek ott? Miért nem?
Pipi kezdetben egy ruházati áruházban lett eladó, félnapot dolgozott, félnapot angolul tanult. Feri egy műszerész mellett tanuló, vagy segédmunkás, nem tudom, ő is járt nyelvtanfolyamra, hogy mielőbb értse a nyelvet.
De hogy lesz belőle történész, és milyen történelmet fog tanulni Kanadában?
Közben itthon a nyugati határokat szép komótosan újra lezárták, szöges dróttal elkerítették, gondosan újra aláaknázták, és egytől egyig könyörtelenül elfogták a menekülőket. Másról sem szóltak a hírek. Megijedtem, lassan feladtam a szökésnek még a gondolatát is. Végérvényesen itthon maradtam. Az élet ment tovább, próbáltam valamit kezdeni magammal.

A sztrájkok befejezése után a dekorációban kieséses alapon Türelmes elvtárs lett a főnök, miután mindenki, aki ezen a poszton megelőzhette volna, elment világgá. A főnökválasztás akkoriban úgy történt, hogy a felettes szerv, az OKISZ (Országos Kisipari Szövetkezet) ajánlott egy nevet, a szövetkezeti tagság pedig egyhangúlag megszavazta a jelöltet. Meglepetés soha nem volt. A szövetkezet a nevét Stylusról Reklámdekorra változtatta, és a jó kis Rákóczi 13-ból elköltözött a kietlen Rózsa utca 33-ba.
Az új főnök hivatott egy napon, szeretettel rám mosolygott, és azt mondta, sokan disszidáltak a kirakatrendező iskoláról, ahol ezért most pótfelvételit hirdettek, menjek el, és próbáljak szerencsét, mégis csak lenne egy szakmám. Egy jó kis szakmám.
Megfogadtam a tanácsát, jelentkeztem, és felvettek. Remekül sikerült a felvételim, jóformán csak rajzolni kellett, meg néhány tárgyat elhelyezni a térben, próba-kirakatban, és volt is kedvem a dologhoz. A probléma csak akkor kezdődött, amikor egyszer csak szóltak, hogy vigyem be az érettségi bizonyítványomat, mert be kell írni a számát.
- Az nekem sajnos nincs meg – hebegtem halálra váltan.
- Semmi baj, nagyon sok embernek elvesztek a papírjai a forr.., az ellenforradalom alatt, nem kell megijedni, menj be az iskoládba és kérj egy másolatot róla, biztosan adnak.
- Nekem nem fognak adni, mert én sajnos nem érettségiztem, három gimnáziumot végeztem, de úgy igazából csak kettőről van bizonyítványom.
- A kirakatrendező iskolába, csak érettségi bizonyítvánnyal lehet járni! Egyáltalán miért jelentkeztél, hogy mertél idejönni érettségi nélkül? – komorult el fenyegetően a szikár iskola-titkár asszony.
- Esetleg kérhetne egy külön engedélyt a tanuló az Oktatásügyi Minisztériumban, Jóború Magda miniszter asszonytól – kapcsolódott be az igazgató az egyre kínosabbá váló diskurzusba, majd később leérettségizik.
- Igen. Igen. Kérek egy kihallgatást tőle és megígérem neki, hogy le fogok érettségizni, egészen biztosan leérettségizek, csak most már ne rúgjanak ki innen – rimánkodtam reménykedve.

Megkaptam a külön engedélyt, személyesen a miniszter asszonytól, ezen egy kicsit magam is meglepődtem, mert nem nagyon számítottam rá, így én lettem a legfiatalabb hallgató az intézetben. És becsülettel teljesítettem a miniszter asszonynak tett ígéretemet is, mert leérettségiztem jelesre, igaz hogy csak sok-sok évvel később. De ez már egy másik történet.

A kirakatrendező iskola végül is - mit szépítsük - emelt szintű ipari tanuló iskola volt, három napot jártunk iskolába, három napot, pedig mindenki saját cégénél – ahol, mint tanuló állásban volt – dolgozott. Egy-egy mester mellé osztották be a tanulókat, nekem Gy. Ferenc árurendező lett a mesterem, egy fekete öves dzsúdó versenyző. Harminc évével nekem aggastyánnak tűnt. Előszeretettel mutatta be nekem és rajtam a sportág mesterfogásait, erős karjai néha satuként szorítottak. Ijesztő volt, de azért igencsak jól esett. Alig vártam szemlétes beszámolóit versenyeiről és az edzéseiről. Akkoriban mindent tudtam a dzsúdóról, a fekete övről, a pontozás menetét az yppontól a wasariig. Azt mondta, hogy ő mindenkitől meg tud védeni engem, persze senki nem akart megtámadni. Ezt egy kicsit sajnáltam is.
Amikor reggelente elhagytuk a dekorációt, a Reki-dekit, és mentünk a boltokba árut rendezni, ahogy kettesben maradtunk, azonnal hevesen udvarolni kezdett. A villamoson valahogy mindig úgy álltunk, hogy nekem csak egy nagyon szűk hely jutott valamelyik szegletben, miközben ő testével „védett”. A csaknem üres járművön.
- Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém…. –énekelte félig viccesen.
- Kár a gőzért, tudod jól, hogy szerelmes vagyok.
- A táv-szerelem nem veszélyes, nem komoly, gyorsan elmúlik.
- De az nem enyém – riposztoztam, egyre kevesebb meggyőződéssel.
Eleinte nem is nagyon tetszett, erősen kopaszodott. Ráadásul nős is volt, szóval nem volt esélye nálam. Minden férfi megvadul egy kicsit, ha látja, hogy semmibe veszik, de ő szerencsére nem volt tolakodó, csak a szemei árulkodtak az érzéseiről. Elég kihívóan provokáltam szegényt a 18 évemmel és a kivágott ruháimmal.
Mindenesetre jókat lehetett beszélgetni vele, miközben nagyokat villamosoztunk. A szövetkezettől rengeteg ingyen villamos jegyet kaptunk, a kirakatok zöme a külvárosban volt. Gyakran jártunk Kispestre és Újpestre dolgozni, ilyenkor órákig utazgattunk, olyan szorosan egymáshoz simulva, mintha csak a hajnali csúcsban bumliztunk volna. Magától értetődőnek találtam ezeket a néma összebújásokat, az áldott kanyarokat és hatalmas zökkenőket, amikor kénytelenek voltunk egy-egy röpke pillanatra összetapadni.
A kirakatokat gyorsan rendbe tettük, aláírattuk a boltvezetővel a munkalapot (erre fizettek „teljesítmény bérben”), délután kettő körül a legtöbbször már szabadok voltunk, de a munkaidőnket, amely délután négyig tartott szigorúan egymással töltöttük. Néha beültünk a Megyeri Csárdába, vagy csak lementünk a Duna partra, dobáltuk a kavicsokat a vízbe, jókat kacsáztunk és közben megettük a szépen összekészített elemózsiáját, legtöbbször zsíros kenyeret hagymával, vagy paprikával.

Én azonban változatlanul csak a postást vártam, a leveleket a távolból. Ö minden levelében biztatott, hogy várjak, nagy optimistán úgy számolta, hogy esetleg öt év után, amikor ő már kanadai állampolgár lesz, ki tud vitetni magához és elvesz feleségül. Milyen naivak voltunk. Öt év nagyon hosszú idő! Kérte, hogy tanuljak angolul, mert arra hamarosan nagy szükségem lesz.
És jöttek a fényképek Torontóból, a Niagarától, később egyre távolabbi kirándulásokról, sőt egyszer még New Yorkból is, de már nem írt naponta, mint ahogy én sem. Igen, a levelek egyre ritkultak - heti egy, vagy kettő és később már annyi sem. Egy évig leveleztünk így, változó intenzitással.

Dódi és Ibi, mint már említettem, a harmadik emeletre költözött be, a (Pollák) Pataki nénihez. Pataki néni változatlanul két nagy utca-frontra néző szobáját lakta, a fiatal pár a cselédszobába költözött, amely korábban a konyha volt. A parányi szobácskát üvegfal választotta el az előszobától, a konyhát pedig áthelyezték a fürdőszobába. A fürdőkád tetejére farácsot szereltek, ez volt a munkaasztal, mosogatólap, mikor mi. A cseppnyi fürdőszobának két ajtaja és egy lichthófra néző ablaka volt, szabad falfelülete viszont nem akadt, nehezen lehetett elférni.
Ezeket a helyiségeket télen nem lehetett fűteni. Nagymamám féltette a fiát, az egyetlen fiát, főleg attól, hogy tüdőgyulladást kap, és idő előtt meghal, mint az apja. Így aztán neki sem lesz fia, aki a Kállay nevet majd tovább viszi. Változatlanul szidta Pataki nénit, aki szerinte olyan önzően elterpeszkedett a lakásban.
Dódi ötéves munkaviszony után 1957. januárjában megkapta a felmondását az Újpesti (Dugonics utcai) Préslégszerszám-gyárban, de azon nyomban elhelyezkedett Kőbányán a MÁVAG Mozdony- és Gépgyárban, mint termelési műszaki főnök. De már nem nagyon kedvelte ezt a fajta – sokszor fizikai munkát és Ő is a Honvédségnél landolt, rövidesen már az Egyesített Tiszti Iskolán, az Üllői úton tanított műszaki ismereteket a leendő katonatiszteknek. Ibi egy üzemi konyhára került felírónőnek, ami igen jól jövedelmező helynek bizonyult, mert a fizetése nagy részét természetben (kajában) kapta meg.
Pataki néni valószínűleg családi nyomásra Húsvét napján becsengetett hozzánk, hogy tekintettel a sokszoros rokoni kötelékre, kibéküljön nagyanyámmal. De nagymama egyáltalán nem akart békülni, sőt, először csak szép csendben szó szót követett köztük, majd ismét nagy kiabálás, a múlt kíméletlen felhánytorgatása, sértegetés, sőt kölcsönös köpködés lett a rosszul sikerül kísérlet vége. Maradt tehát minden a régiben.
- Mama kérem, ez igazán nem volt szép magától, miért nem fogadja el a nászasszonya közeledését? Igazán megenyhülhetne már. – morogta bosszúsan békeszerető apám. Nagymama pedig úgy tett, mint aki nem is hallja, csak magában morgott mérgesen. Apámmal soha nem akart összetűzni.
Pataki Lászlót családjával együtt Pestre helyezték, a Fiastyúk utcai lakótelepen kaptak egy miniatűr szoba-konyhás szolgálati lakást. Laci aláírta a honvédségnél a tovább-szolgálatot, és egyre magasabb beosztású katonai potentátok személyi sofőrje lett. Ica szintén a katonaságnál dolgozott, mint polgári alkalmazott, valami nem túl izgalmas, adminisztrátori munkája volt, sajnos továbbra is sokat betegeskedett, súlyos érszűkületet állapítottak meg a lábában, de a dohányzásról még így sem tudott lemondani. Pedig az nem tett jót gyógyult-beteg tüdejének sem. Általában, a kor divatjának megfelelően az egész család dohányzott, nagyanyám kivételével.

1957 telén – apám kívánságára ideiglenesen hozzánk költözött a nagybeteg Halász nagypapa, aki egyre inkább ápolásra szorult. Halász nagymama már nem tudta őt ellátni fizikailag, és idegileg sem, mert 50 év házasság után szinte szünet nélkül veszekedtek, marták egymást. Nagyapa egyre betegebb lett, de nagymama annál jobban szapulta. Szomorúan néztük, hogy törik össze, hogyan veszti el a tudatát ez a bámulatosan vidám, nagy műveltségű, nagy tudású ember. Naphosszat csak ült a fotelben, a jó meleg cserépkályha mellett, nem beszélt senkivel, csak nagy búsan meredt maga elé. Hirtelen jött, súlyos agy-érelmeszesedése és prosztata rákja volt. Egy idő után már meg sem ismert minket. A tavaszt már nem érte meg. A temetése csaknem botrányba fulladt.
Halász nagymama református egyházi temetést rendelt az Újköztemetőben. A tiszteletes úr hosszasan prédikált és magányosan énekelte a zsoltárokat, ilyet szegény nyolc éves öcsém korábban még soha nem hallott, ő egyáltalán nem kapott vallásos nevelést, az Istent is csak apám káromkodásaiból ismerte, és szemmel láthatóan nagyon unta már a szertartást. Anyám és Maca felváltva csitították, ígértek neki fűt-fát, ha rendesen viselkedik.
De ő egyszer csak kiszakította magát anyám szorító kezéből, és indián szökdeléssel, megállíthatatlanul elkezdett rohangálni a sírok között, miközben a torkaszakadtából üvöltötte
- Hajrá Jézus! Hajrá Jézus!
A család, a pap és a teljes gyászmenet döbbenten nézte a jelentet. Halász Laci és Lili rosszallóan csóválták a fejüket. Még rászólni sem mertünk. Reméltük erősen, hogy egyszer csak megáll. Apám alig tudott vissza tartani egy halvány mosolyt, tekintettel a szomorú eseményre.
Kárpótlásul nagypapa gyönyörű sírkövet kapott, apám tervezte, egy nyitott könyv, rajta egy lúdtoll – amely együttesen szimbolizálta a nyomdát, az írást és a szárnyalást. Ma már senki nem tudja, hogy hol nyugszik szegény Halász nagypapa, a sírhelyet nem újította meg időben a család, – anyám szerint ez sógornője, Zsuzsi bűne volt – így a sír elveszett a sírkővel együtt. Szegény nagyapa. Nyugodjék békében.

Anyám megtalálta a forradalom alatt összegyűjtött – és gondosan elrejtett újságjaimat, és miközben hisztérikusan sírni kezdett, apám azonnal akcióba lépett, és elégette őket a cserépkályhában.
- De hát, miért? Mit csináltatok? Minden itt volt, olyan nehezen gyűjtöttem össze őket, időrendbe szortíroztam, jaj, úgy sajnálom!
- Megőrültél, ránk akarod hozni a rendőrséget? – sikította anyám, teljes pánikba esve – ezek mind, egytől egyig be vannak tiltva, reakciós szemetek.
- MUK! Tudod! MUK! Igenis, Márciusban Újra Kezdjük. Ez az új jelszó! MUK és akkor is MUK! Jönnek az ENSZ csapatok és felszabadítanak minket, újra nyitva lesz a határ, és én itt sem vagyok! Meg sem állok Kanadáig! Vegyétek tudomásul, hogy nem is volt jogotok elégetni az újságjaimat!
- Hülye, majd adok én neked mukkot, de olyat, hogy meg se tudj mukkanni egy ideig – zárta le röviden a beszélgetést apám – örülj, hogy mi találtuk meg és nem a pufajkások a házkutatásnál.
- Miért lenne itt házkutatás?
- Mindenhol lehet ilyen, soha nem tudhatod előre, soha nem tudhatod, hogy ki a jóakaród, most, hogy nincs több újság, én is sokkal nyugodtabb vagyok. Van még máshol is újságod?
- Sajnos nincs! Egy helyen voltak – és keserves sóhajtásom megerősítette, hogy most igazat mondok.
- Majd egyszer, talán úgy 40 - 50 év múlva újra elolvashatod őket egy könyvtárban, ha akkor még egyáltalán érdekelni fog – mondta elgondolkozva és biztatóan apám, és milyen igaza lett.

Apám szoros kapcsolatot tartott bátyával, Lacival, akivel mintha nem lettek volna rokonok, teljes mértékben különböztek egymástól. Apám szemében – aki imádta szórni a pénzt, Laci igazi szarevőnek számított. Ennek legjellemzőbb példája az, hogy képesek voltak a feleségével este háromnegyed tizenegykor, akár mondat közben is pánikszerűen felpattanni és hazarohanni, csak hogy megspórolják a kapupénzt. Lehetőleg mind a kettőt.
A közeli Klauzál utcában laktak, egy elég sötét kis udvarra néző lakásban, de őket ez szemmel láthatóan nem zavarta.
- Legalább csendes – mondogatták.
Kedvenc szórakozásuk volt szombat délutánonként kiülni a Duna szálló (korábban Bristol), később Inter-Continental, ma Marriott Hotel teraszára, hátradőlni a kényelmes nádból fonott fotelekben, napozni, zenét hallgatni szóval szórakozni. Ez apám fejében sehogy sem fért össze a spórolós életmódjukkal, ezért egyszer kíváncsiságból csatlakoztunk hozzájuk, családostól. Laciékat törzsvendégként kezelték a pincérek annak ellenére, hogy minden alkalommal csak egy-egy pohár szódát rendeltek.
Mi persze rögtön dőzsölni kezdtünk, kávét ittunk tejszínhabbal, sarokház tortával és limonádéval. Persze apám fizetett - Laci pedig csendben megjegyezte, hogy:
- Zolikám, tudod-e hogy egy délután eltapsoltad egy egész havi Bristol keretünket.
De apám csak mosolygott, mi jól éreztük magunkat, hiába - ő semmit nem tudott „félig” csinálni, ha a Bristolba megyünk, akkor költünk. Lehetőleg jó sokat. Vagy nem kell odamenni.
- Milyen hülye egy program! Egy pohár szódavíz mellett üldögélni … – tűnődött apám, aki képtelen lett volna ilyen érdektelen semmittevésre.
Laci remekül ultizott, érdekes módon arra nem sajnálta a pénzt, még akkor sem, ha vesztett. A Bétex–nél (Budapesti Textil-nagykereskedelmi Vállalat) volt osztályvezető, ő korábban is textil üzletben dolgozott a Teréz körúton. Rőfös volt, ahogy apám mondta. Lili, aki korábban is varrónő nő – Laci első feleségének szalonjában kezdett a Pilvax-közben, a Váci utcában, Rothschild Klára szalonjában varrta a gyönyörű ruhákat a színésznőknek és a legmagasabb szintű elvtársak feleségeinek, Honthy Hannának és Jovánka Titónak, a jugoszláv first ladynek. A pedikűrös Lord mellett Lili szállította legjobb, legpontosabb és legidőszerűbb pletykákat a művészet és a politika világából.

Áprilisban végre feloldották az éjszakai kijárási tilalmat, letartóztatták Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán írókat, Farkas Mihály 6 éves ítéletét "közóhajra” 19 év börtönre változtatták.
Hat ország képviselői Rómában aláírták az Európai Közös Piaci szerződést. Az ENSZ napirendre tűzte a ”Magyar Kérdést”. Május elsején több százezres nagygyűlésen Kádár János beszélt.

Ezen a május elsején senki nem vonul fel a családból. Senki nem lépett vissza a pártba, a kommunizmus eszmeisége átmenetileg szünetelt a családban. Én életem első nagy kiállítására készültem, mint tanulólány a Budapesti Nemzetközi Vásár építésére a Városligetben.
Úgy is kezdhetném, hogy egyszer volt, hol nem volt… mert ma már ez elképzelhetetlen, pedig így volt.
A kirakatrendezők csapatokba szerveződtek és járták az épülő standokat, munkát kértek. Az igazi buli, a molinózás és a tapétázás volt. A még nagyobb buli: mindezt egy külföldi, lehetőleg nyugati kiállító részére szolgáltatni.
A mi csoportunk három kirakat-rendezőből, egy asztalosból, egy tapétásból és egy tanulólányból állt, ez én voltam. A Petőfi Csarnokban kezdtünk munkát keresni.
- Odanézz, németek!
- Meg kell csípni őket!
- Ezek bútorosok, te jó ég mekkora felületeik lehetnek.
- Kati, menj oda hozzájuk és kérj munkát. Neked van a legtöbb esélyed.
- Nem tudok németül, hogy kell munkát kérni?
- Egyszerű, csak odamész, szépen mosolyogsz, és annyit mondasz: „Ich bin die kleine schwarze Katze! Ha ezt jól elmondod, egészen biztosan kapunk munkát – nyugodj meg, mi itt állunk és figyelünk, ha van meló jövünk, és segítünk tárgyalni.
A mesterem bátorítóan mosolygott rám
- Menj csak nyugodtan, megvédünk, ne félj
- Ennyi az egész, már megyek is!
Eléggé feketemacskásan nézhettem ki, ahogy testhez álló fekete trikóban és szűk, fekete halásznadrágban, türkizkék cica kendővel a nyakamon odavágódtam a német főnök elé, elcsacsogtam a betanult mondatot és a hatás leírhatatlan volt.
A német főnök elkapta a kezemet és behúzott ládái közé, én pedig teli torokkal ordítottam:
- Gyertek fiúk! Győzelem! Úgy látszik kapunk munkát…
A főnök meglepetten szemlélte a betóduló, a röhögéstől csukló csapatot, de volt köztünk, aki tényleg jól beszél németül, elmagyarázta a munka-kérésnek ezt a szokatlan módját – ezen a német főnök is jót nevetett - és rögtön rá is tértünk a részletekre.
A cég tényleg bútorokat állított ki – fa-keretből kellett bokszokat építeni – ezek képezték a szobákat, úgy hogy a fa-kereteket bevontuk molinóval – beleértve a mennyezetet is! Az árurendezők kis kalapáccsal és kartács szöggel feszítették a keretekre a hatalmas, előzetesen méretre összevarrott rongyokat és végül az egészet még le is kellett tapétázni. Ezekből az elemekből épült a szoba. A felület jó nagy volt, miután az ártárgyalás is igen jól sikerült a kiállítóval, én 13,- forintot kaptam egy négyzetméter tapétázásért, nagyon jól kerestem vele. Amikor bekentem egy méteres darabot a hosszú papírtekercsből, tudtam, hogy 13 forintot kerestem.
A tapétát hatalmas pamutvászonnal bevont oldalfalakra kellett felragasztani. Amikor végre kifeszítettük a molinót a keretekre, jöttek a „lángmentesítők”, befújták valami rettenetes szagú folyadékkal az addig feszes falakat, mire azok megereszkedtek, nem lehetett tapétázni őket és kezdhettük elölről az egészet. Teljes felüdülés volt, amikor a molinó-szögelés után végre kenhettem a csirizt (kleijsztert) a vékony papírlapokra. Szó szerint éjjel-nappal dolgoztunk, ha már nagyon elfáradt valaki, hátrament a raktárba és lefeküdt a molinó vásznak maradékára, aludt egy-két órát. Férfiak, nők vegyesen pihentek így – egymás mellett – erkölcsösen, mozdulatlanul, hullafáradtan.
A német főnök nagyon meg volt elégedve munkánkkal, azonnal fizetett is, készpénzben, ahogy megállapodtunk – én, mint tanulólány csillagászati összeget, összesen ötezer forintot kaptam az osztozásnál, elégedett voltam, adó, áfa és más ilyen marhaságok akkor még nem léteztek szerencsére.
Gazdagnak éreztem magam, de örömöm sajnos nem tartott sokáig, mert ennyi pénzt a család nem engedett meg „csak úgy” elkölteni nekem. Legnagyobb bánatomra kelengyét kellett venni belőle – párnát, lepedőt, törülközőket és konyharuhát – a szívem szakadt meg érte. Papa aztán minden darabba szépen belerajzolta a monogramomat, nagymama ezt gyönyörűen kihímezte, az első férjem, pedig a válásnál – szó nélkül mind elvitte, a gazdagon cikornyás „hákás” monogramokkal együtt.
Miután én voltam a legfiatalabb a csapatban, mindenhová engem szalajtottak a vásárban. A Petőfi Csarnoktól gyalog és naponta többször jó messze volt a vásáriroda, az úton végig a kiállítást építő munkások elismerő füttye kísért. Élveztem a sikert. És volt egy magas fiú, aki a szegedi dekorációs vállalatnál dolgozott, aki különösen sokat fütyült utánam.
De nem is érte be a fütyüléssel, volt egy triciklije – azzal kanyarodott elém, mint egy taxis és fuvarozott mindenhová a területen, ahol csak dolgom akadt (virágoshoz, villanyszerelőhöz.) Leste, hogy mikor jelenek meg újra a pavilon ajtajában.
Gyakran meghívott ebédre az óriás platánfák alá, a vásár hangulatos kifőzdéjébe. Azóta sem ettem olyan finom gulyásleveseket. Árultak még ott jó csípős, omlós birka-pörköltöt is, foszlós puha fehér kenyérrel, fillérekért. A triciklis fiú a vásár után is találkozni akart velem, úgy tervezte, hogy feljön Szegedről Pestre dolgozni, árut rendezni, tapétázni.
Én nem nagyon lelkesedtem a dologért, úgy gondoltam, hogy jó az a kétszáz kilométer távolság, ami köztünk van, de ő nem adta fel, munkára jelentkezett főnökömnél, Türelmes kartársnál, aki szeptembertől fel is vette a Reklám-Dekorba – így ráadásul egy cégénél dolgoztunk rövidesen. A triciklist Szűcs Andrásnak hívták.
A korábbi jól bevált elhárító trükkjeim, hogy – mást szeretek, tanuló vagyok, iskolába járok – ez esetben nem nagyon váltak be, mindenre volt egy válasza. A távoli szerelem nem érdekelte, majd elmúlik hamarosan – mondta, a megkezdett iskolaévet, sőt még a következőt is, pedig hajlandó kivárni és utána elvesz feleségül.
Ettől megborzongtam, végig futott rajtam a hideg
- Eszem ágában sincs férjhez menni, hozzád pedig különösen nincs – csattantam fel – de ő csak mosolygott.
- Hozzám fogsz jönni, ebben biztos vagyok. Majd meglátod.

A nyár nagyon szép volt, a vásár építése után egyre több időt töltöttem mesteremmel és már nem is találtam olyan kopasznak és öregnek. Úgy éreztem, igazi jó barátok lettünk. Tőle kértem tanácsot. Vele beszéltem meg a szerelmi konfliktusaimat, miközben nem vettem észre fátyolos nézését, és azt hogy neki is vannak problémái. Velem. És nem is gondoltam, hogy milyen drasztikusan fogja megoldani azokat.

Szokás szerint korán befejeztük a munkát és ültünk a Duna parton, egyik kedvenc helyünkön valahol a Megyeri Csárdánál. Azon a délutánon valahogy nem sokat beszélgettünk, csak hűsöltünk az árnyékban és néztük a vizet. Egyszer csak egészen közel hajolt hozzám, úgy hogy ne láthassam az arcát, és rekedtes hangon súgta a fülembe
- Másik mestert kell keresned. Ősztől, jobban mondva szeptembertől nem dolgozunk többé együtt, elmegyek a cégtől – már beadtam a felmondásomat is, azt akartam, hogy tőlem tudd meg.
- De, hát miért?
- Tudod te azt, nagyon jól – Be kell látnunk, hogy nem maradhatunk együtt, nagyon kell fegyelmeznem magam, először csak tetszettél, de félek, hogy ez már több lesz, nem dúlhatom a fel a családom életét, és a tiedet sem. Úgy tudom, hogy hamarosan Pestre jön a tapétásod.
- Igen, jön. Ez sajnos így van. És akkor többé már nem is láthatjuk egymást?
- Csak véletlenül találkozhatunk, de biztosan tudom, hogy összefutunk majd itt-ott, olyan kicsi ez a város. Azért ha nagy bajban vagy, nyugodtan keress meg. De csak akkor.
- Rendes ember vagy Feri, és nagyon jó barát…
- Ez a baj! Hát nem érted, hogy nem létezik barátság férfi és nő között. Csak szerelem van. Ezért kell nekem is elmennem.
- Már augusztus közepe van…
- Tudom. Azért akartam még ma elmondani mindezt neked. Holnaptól szabadságon vagyok, már csak elszámolni jövök be a Deki-be.
- Isten áldjon, azt hiszem, hogy nem lesz több ilyen mesterem – habogtam döbbenten, nem is tudtam felfogni hirtelen, hogy mi történik velem, csak azt éreztem, hogy a szemem elhomályosodik.
- Nekem sem lesz többé ilyen tanulóm, - suttogta tovább a mester – sőt megígérem neked, hogy soha többé nem lesz tanulóm, de úgy-e nem fogsz most sírni? Nézz rám!
- Nem sírok, csak énekelj valami szépet, azt amit a villamosokon szoktál, meg a kis boltok hátsó raktáraiban, és minden más lehetetlen helyen…
- „Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém…”
Végül is nem sikerült visszatartani a könnyeimet. Gyöngéden magához húzott és az életben először és utoljára megcsókolt. Ez egy igazi férfi csókja volt, szenvedélyes és fájdalmas, viharos találkozás és búcsúcsók egyben. Abban a pillanatban kezdett el hiányozni, éreztem, hogy ismét elvesztettem valamit. Ami soha nem is volt az enyém.

Elérkezett a szeptember, az ENSZ jelentést adott ki a „magyar kérdésről”, miután a forradalom alatt nem nyújtott semmiféle segítséget a felkelőknek. A régi iskolai könyveim között mégis megtaláltam egy újságkivágást, Bibó István államminiszter nyilatkozatával:
„ A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat, miszerint a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be. A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép. Országunk elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és az igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor….
Az újság kivágást csendben elégettem, nem maradt semmin – ahogy azt apámnak már korábban is mondtam.

Remekül sikerült az első évem a kirakatrendező iskolában, még soha életemben nem volt ilyen jó bizonyítványom. Tiszta jelest kaptam, nemcsak a gyakorlati, hanem még azokból a tárgyakból is, amelyeket tanulni kellett. Két osztály volt, az egyikbe csak fiúk jártak és én, mint egyetlen lány, a másik vegyes volt, de inkább tele lányokkal. Szerettem a csoportomat, a neve K2 volt, mint a Himalája csúcsa. Rengeteget ökörködtünk, a tanárok is lazán vették a hivatásukat, az igazgató pedig egész egyszerűen Operett-iskolának nevezte az intézetet, és nem utazott a vakfegyelemre.
Ez az elnevezés akkor született, amikor egyszer, még az új tanév kezdetén, tanítási idő alatt – nagyon jó idő volt – kimentünk a Palára strandolni, mondjuk az egész osztály, de azért kiírtunk a táblára az igazgatónak, ha látni akar bennünket, jöjjön utánunk. Jellemző a pasas fényes humorára, hogy utánunk jött és bemondatta a hangos bemondóba:
- Az Operett iskola hallgatóit várja az igazgató a női bejárónál!
Mint az őrültek rohantunk hozzá, rajongtunk érte. Iszonyú nagyot nevettünk, hogy ő elhitte az üzenetet, mi pedig megértettük a bemondót. Ő mindent elnézett nekünk, talán azért is, mert tehetségesek voltunk, ha kellet szorgalmasak és munkabírók, ezért mi lettünk későbbiek tanulók elé idolként állított minta évfolyam, a „bezzeg” évfolyam. Előbb-utóbb mindenki letett valamit az asztalra a csoportból, ma úgy is mondhatnánk, hogy mi voltunk a Nagy Generáció.
Kezdtem szépen öltözködni, mert nem csak tanultam, hanem dolgoztam is, fizetést kaptam, és csak egy jelképes összeget adtam haza – így mindig volt pénzem, imádtam a szép holmikat. A fiúk sokat szórakoztak a ruháimmal. Volt egy hátul végig gombolós szoknyám, ezt a gonosz osztálytársaim egyszer teljesen kigombolták, csak a legfelső gomb tartotta a derekamon. Aznap csapatosan követtek a trolihoz, és röhögtek, és az egész Alkotmány utca csak ezt nézte, és szintén röhögött. Nagyon mérges lettem ilyenkor. Máskor meg, ahogy óra alatt – szokás szerint - ültünk a padok tetején, a nagyon bő szoknyámat szépen kiterítettem magam körül, a fiúk pedig körben letűzdelték gombostűkkel. Legalább ötven gombostű szögezett a padhoz! Nem is tudtam felállni. De azért szerencsére akadt valaki, aki megsajnált és kiszabadított.

Azon az őszön nagy divat volt a nádból fonott fedeles kosár, ezt táskaként használtuk. Apám azt mondta, olyan, mintha egy papírkosarat (szemetest) hordanék a karomon. Az osztályban tanuló fiúk fantáziáját is megragadta ez a kiegészítő darab, összegyűjtötték az összes cigarettacsikket, amit a suliban találtak, és beleöntötték a kosaramba. (Akkor még lehetett dohányozni az (ipar) iskolákban a tanulóknak is.) Nem tudtam, hogy miért akar aznap mindenki elkísérni a trolibuszon. Amikor jött a kalauz és én próbáltam megkeresni a bérletemet a kosaramban, mindent megértettem. A kosár szinte teljesen tönkrement.
Panaszkodtam apámnak, hogy velem mindig kitolnak a fiúk, de ő bölcsen mosolygott
- Örülj neki, a ronda lányokat nem soha cukkolja senki. Nincs miért.


Apámra nehéz idők jártak, disszidált bátyja miatt „megbízhatatlanná” vált, egy évig büntetésből sehova nem utazhatott külföldre. Nehezen viselte, és nagyon igazságtalannak is tartotta. Minden külföldi rokon, barát, ismerős ellenségnek számított. Egy időre be kellett fejezni a levelezést Goldstein Andiékkal is, Izraelben. Megértették. Csak azt kérték, hogy ahogy lehet, majd újra írjunk, mi írjunk nekik először. Azt azért még megtudtuk, hogy Andi megsebesült a lábán, a Sinai félszigeten, és időközben megszületett két gyermekük Sarah és Juda.
Magda szülei 1951-ben eladták Dunapatajon szép nagy házukat és minden mozdítható ingóságukat, majd a teljes összeggel - ötvenezer forinttal - megvesztegettek egy magas beosztású ávós tisztet és igazi útlevelet vettek maguknak! Ehhez azért nagy bátorság kellett mindkét részről. Vonaton mentek ki Bécsbe a hermetikusan lezárt országból. Igen, ez tényleg hihetetlen történet, de én a két szememmel láttam azt a kuriózumnak számító okmányt.
Az összes korabeli Bécsi újság tele volt a szenzációval, az egérlyuknyi réssel, ami a vasfüggönyön támadt. A két boldog, idős emigránssal. A papa már nagyon beteg volt, sietni kellet a kivándorlással. Genovából indult a hajó, és két hét után érkezett meg Haifába. Magda apját azonnal kórházba kellett szállítani, ahonnan többé már nem is tudott kijönni, de utolsó kívánsága, hogy még egyszer az életben láthassa a családját, teljesült.
A család Jaffában lakott, a Tel Avivba vezető sugárúton, a Sdéroton, többszörös társbérletben, köztük egy igencsak népes és meglehetősen koszos – más kultúrájú - arab családdal. Egy szobájuk volt, amely hihetetlen luxussal, még erkéllyel is rendelkezett. Minden más, a konyha, a fürdőszoba, a WC társbérlethez illően közös volt. És a cseppnyi szobába most még egy ágy került, a mamának.
Magda édesapja a leggondosabb kórházi ápolás ellenére is két héten belül meghalt. Magda egy étteremben dolgozott, mint felszolgáló, Andi eredeti szakmájánál, a villanyszerelésnél maradt. Kezdetben ők is kibucban laktak, de sem a földművelés, sem a nagy közösködés nem tetszett nekik, ezért is vállalták a sokszoros társbérletet. A döntő ok mégis az volt, hogy együtt akartak élni gyerekeikkel, és ez a kibucban – a szigorú és sajátos bölcsőde rendszer miatt nem lett volna lehetséges.
A szuezi háború után, Andi és Magda, bankhitelre a Tel Avivhoz közeli, szép fekvésű tengeri üdülőhelyen, Bat Yam-ban vettek egy ötven négyzetméternyi, remek beosztású kis öröklakást. Bat Yam romantikus jelentése: a tenger lánya.
Amíg ők dolgoztak a mama vigyázott a gyerekekre, akik ennek köszönhetik, hogy megtanultak magyarul. A mama nem volt hajlandó egyetlen héber szót sem megtanulni. Ha a gyerekek beszélgetni akartak vele, azt csak magyarul tehették. Egy idő után hozzá alkalmazkodtak a helyi boltosok, megtanulták, hogy mit jelent az alma, a krumpli, a kenyér és a többi. Mama a hatalmas melegben is fekete ruhában és fekete harisnyában járt, és ebből nem is volt hajlandó engedni egy jottányit sem. A telefonokkal volt az igazi probléma, mert a mama egy idő után elunta a számára érthetetlen karattyolást
- Halló! Ki vagy? Mit akarsz? Halló! Kivel akarsz beszélni? Niiincsenek itthon! Érted? Halló! Nem érted? Hát, ha nem érted, hát nem érted! Hogy ott evett vóón meg a fene… – dühöngött és lecsapta a kagylót. A barátok gyorsan megszokták ezt a módszert, csak az ismeretlenekkel volt mindig a baj. Szerencsére ők sem értették, hogy mit mond a mama.
Mama megszokta és megszerette Izraelt, boldogan élt együtt gyerekeivel és hosszú élete végén, 98 évesen csendben elaludt.

1958
Konrad Adenauert harmadszor megválasztják az NSZK kancellárjának, holtan találják a lakásán Rosemari Nitribittet, a zsaroló call-girl lányt, élettörténetét rövidesen nagy sikerrel megfilmesítik – Nadja Tillerrel a főszerepben. Bip-bip-bip, fellövik az első szovjet szputnyikot, és nem sokkal később Lajka kutyát is, Dwight Eisenhower bejelenti az amerikai űrkutatás centralizálását. Betiltják a még működő magyarországi munkástanácsokat és létrehozzák a KISZ-t. Bemutatják a „Híd a Kwai-folyón” c. filmet, amelynek vezérmotívuma az év slágere lesz.

Szeptemberben Szűcs Bandi is megérkezett Szegedről, rögtön munkába állt, a Reklámdekor Szövetkezet árurendezője, tapétása lett. A Baross utcában bérelt egy rémes albérleti szobát, még rémesebb „házinénivel”. Teljes természetességgel csapódott hozzám, ő meghozta az „áldozatot” Pestre költözött, kizárólag miattam, tehát ennek következtében mi egy pár vagyunk.
Csapdába kerültem, nem volt bátorságom megmondani neki, hogy a tavaszi triciklizés félreértés volt. Azért kicsit elbizonytalanodtam, úgy gondoltam, biztosan igaza van, miért is ne mászkálhatnánk együtt és később esetleg majd még szerelemmel is megszeretem, minden csak idő kérdése – elkezdtünk járni.
Mindenre és mindenkire féltékeny volt, de én szerettem, és ki is vívtam a magam szabadságát, nem voltam hajlandó változtatni baráti társaságomon, szokásaimon. Kezdetben mindent eltűrt, ugyanakkor kíváncsiságból engem is elkezdett érdekelni az ő világa, amely addig számomra teljességgel ismeretlen volt.
Jó barátja volt Dobai Micu (Miklós), a szintén Szegedről elszármazott fiú, aki divattervező volt és a társaság spiritusz rektora. Micu annak ellenére, hogy nem végezte el az iparművészeti főiskolát, rövid idő alatt az OKISZ Labor tehetséges, ma úgy mondanánk sztár tervezője lett. A teljesen mostoha, sőt az akkor talán egyáltalán nem létező férfidivatot teremtette meg, egy általa megálmodott életstílussal együtt. Ő fedezte fel többek között Szécsi Palikát, mint modellt.
Miután 1957-ben meghalt nagy példaképe Christian Dior, elhatározta, hogy majd ő pótolja hiányzó űrt, ő lesz a magyar Dior, sőt, talán még a Világot is meg fogja hódítani, mint divat diktátor. Remekül rajzolt, szárnyaló fantáziája meghatározta egyéni stílusát. Nagy szerepe volt abban, hogy véget vetettek a lóden-kabát és kasha-szoknya „uniformizációs kísérletnek” és a divat ismét sokszínűvé vált. A ruhagyárakkal ellentétben, az Okisz Laborban kis szériában készült a kollekció, a viszonylag jó alapanyagok és a merész vonalvezetés követte a nyugati divatot és meghatározta a hazai trendet.
Egy fehér Opel cabrió volt a vágya, de addig is, amíg azt megszerezte volna, kizárólag csak taxival volt hajlandó járni. Ez, pedig nem volt olcsó mulatság. Mindig tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért. Kezdetben divatrajzait a körúti szabóknak adta el jó pénzért, azok pedig a kirakatukat dekorálták vele. Később már a divatlapoknak, magazinoknak rajzolt, hozzánk képest kiemelkedően jól keresett, de ő mindig azt a pénzt kevesellte, ami a rendelkezésére állt.
Az ő törzshelye volt a Pipacs-bár, már akkor fehér szmokingban járt az éjszakában, amikor másoknak még sötét öltönyre is alig telt. Szűcs Bandinak igen csak tetszett az éjszakai élet a fővárosban, és bár nem igen engedhette volna meg magának, mégis minden fizetésnapon mulatni mentünk, az Annába, a Kedvesbe, a Békébe, a Savoyba, de a legtöbbször a törzshelyre, a Pipacs-bárba, az Aranykéz utcába. A zongoránál Gyuri ült, varázslatos dallamokat énekelt cigarettától rekedt hangján a mikrofonba
- Szeretlek én, jöjj vissza hozzám, Szeretném lázasan csókolni újra a szád, Úgy sír a nótám, Nélküled borongós ősz van és nincs többé nyár…

A dobnál a virtuóz tudású Jenő ült, ha a közönség soraiból valaki mindig bekiabált, hogy „Puha vagy Jenő!” mire ő csak sejtelmesen mosolygott és levágott egy hihetetlen, fergeteges dobszólót.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett az éjszakázás, ittam én is a „kevertet” – ezt a rémes édes likőrt, rágyújtottam az első cigarettámra – ami kezdetben nagyon nem ízlett, nehezen szoktam rá, de sajnos egy idő után mégis csak sikerült. És táncoltam, mert táncolni nagyon szerettem, egész éjjel roptam, önfeledten élveztem a sikeremet.
Szüleim nem nézték jó szemmel az éjszakai kimaradozásaimat, de Szűcs Bandi mindig feljött hozzánk udvariasan elkért, megígérte, hogy vigyáz rám, és hazakísér. Azt mondtuk, hogy táncolni megyünk, gondolom, a szülők nem is álmodták, hogy ilyen züllött helyre járunk. Szegény apám csak egy kivetni valót látott a fiúban, hogy elődeihez hasonlóan Ő sem tudott sem ultizni, sem sakkozni.
Közelebb kerültem a divat világához, Micu révén elkezdtem divatbemutatókra járni, csodálni az elérhetetlenül szép ruhákat, hallgatni a bennfentes pletykákat a kor topmodelljeinek Csirinek, Orsinak és a többinek a magánéletéről.

A hétköznapok munkával teltek, mester nélküli tanuló voltam, és mint másodéves hallgató az első évesek főnöke lettem a cégnél. Rengeteget ökörködtünk. Rettenetesen szégyelltünk tapétázni, ezt amolyan megalázó, alja munkának tartottuk, de voltak esetek, amikor semmiképpen nem tudtuk kivédeni. Tanulólány kolléganőmmel és barátnőmmel Schinigla Máriával egy Sapka-kalap szaküzletbe kellett kimennünk, valahová a Nyugati környékére, a kirakatot rendbe tenni. Ehhez a tapétázás is hozzátartozott. A ragasztót – az undorító lisztből és keményítőből főzött kleisztert – álcázásképpen egy csinos, emeletes, kék zománcos ételhordóban vittük ki a helyszínre. A jó negyven körüli, eléggé esetlen kinézésű boltvezető, aki állandóan udvarolni akart a két csinos csajnak gügyögő hangon megkérdezte
- Szép kislányok, mi van az ételhordóban?
- Egy erdélyi ételkülönlegesség, ezt hoztuk ebédre – lódította gyönyörű szép Mari barátnőm.
- Megkóstolhatnám én is? - búgta a főnök, és innen már nem igen volt visszaút.
- Hát persze, nagyon finom, de lehet, hogy egy kicsit majd sótlannak találja – pukkadoztunk a röhögéstől.
- Van itt só, kezit-csókolom, csak nem hagyom ki ezt a finomságot – és nekiült a klejszeteres fazéknak.
- Hmm. Tényleg sótlan, de szó se róla, igazán, na-nagyon kü-kü-különleges egy étel – nyögte, dadogva, akadozva, és sózta, és kanalazta, nyelte eltorzult, összeragadt pofával a rettenetes ragasztót.
Mi elhűlve néztük a jelenetet, de már késő volt leállítani, mert a fazék felénél járt. Hirtelen abbahagyta a kanalazást,
- Hagyok maguknak is kisnaccságák, csak nem eszem meg az ebédjüket – mormogta savanyú képpel, ivott egy nagy pofa vizet és lassan kiment a raktárból az üzletbe.
- Most mi lesz? – tanakodtunk – hogy fogunk tapétázni? Mi lesz, ha meglátja, mit etettünk meg vele?
- Nem baj, megérdemli! Emlékezz vissza hányszor akart alattomosan megfogdosni ez a rohadék. De ha ügyesen, titokban kenjük fel a ragacsot, talán még észre sem veszi.
- Talán.
- Próba szerencse.
És nagy titokban egy csinos lapos ecsettel elkezdtük felkenni a tapéta papírra az „ebéd” maradékát. Eleinte úgy nézett ki, hogy minden simán halad, de a fickó sajnos nem adta fel a barátkozását, tudni akarta, hogy mivel ragasztjuk fel a papírt, hogy ilyen szépen kisimul a falon, otthon ő is ezzel a módszerrel fogja majd dekorálni a szobáját, és utánunk jött a raktárba. Ekkor elszabadul a pokol. Egy szempillantással felmérte, hogy mit tettünk vele
- Kifelé! Mars ki! – üvöltötte torkaszakadtából – most kirúgatom magukat, ez az ételhordó pedig itt marad, bűnjelként.
Még menekülés közben is hallottuk, hogy kuncognak össze kárörvendezve a boltban az eladók. Egyszerre féltünk és vihogtunk! Mire visszaértük a Reki-dekibe, már állt a bál. Már mindenki tudta, hogy mi történt, a dolgozók a hasukat fogták a röhögéstől.
- Hogy valaki ekkora barom legyen? Megeszi a ragasztót? A hülyéje. Meg is érdemelte.
Minket a főkönyvelő hívatott, azonnal. Remegő lábakkal somfordáltunk be az ajtón, tudtuk, hogy most tényleg rosszat tettünk. Zord arccal mordult ránk az új, fiatal, jóképű főnök, de nem sokáig bírta, szinte mondat közben nevette el magát ő is.
- Máskor ne etessék meg az ügyféllel a csirizt! Megígérik?
- Óóóóh, igen, persze, persze – soha többé, de higgye el, hogy tényleg ő akarta megkóstolni, mire mi szólhattunk volna, már késő volt…
- Mars ki!
Az ügy végül is happyenddel zárult, mi nem kaptunk büntetést, a boltvezetőt kárpótolták, teljesen ingyen rendbe tették a kirakatait. Viszont született egy szövetkezeti elnöki feljegyzés, amely minden dolgozónak megtiltotta, hogy a tapétaragasztót ételhordóban szállítsa ki a helyszínre. A szép kék, különleges, zománcozott ételhordót viszont soha többé nem kaptuk vissza.
A Reklámdekor műhelyében dolgozott egy Antal nevű asztalos. A feje búbja kopasz volt, pont úgy hullott ki a haja, mint a szerzeteseknek, mindenki csak Szent Antalnak hívta. Ő volt a cég privát bankára, ő adott kölcsön a megszorult dolgozóknak „fizetésig” méltányosan alacsony kamatra. Dolgozott a cégnél egy jóravaló, nem túl okos mindenes, segédmunkás is, Muki bácsi, aki közmondásosan anyagilag is megbízható volt. Szaszeros János, igencsak szerette a „tintát”, és miután tartozott a házi bankárnak, fizetéskor - lusta volt átmenni az asztalosműhelybe - adott egy százast Muki bácsinak, hogy adja oda a Szentantalnak.
Telt múlt az idő, végül is Antal nem bírta tovább, és megkérdezte Jánost, hogy mikor akarja megadni a százast.
- Hát nem adta oda Muki bácsi? Már régen, rögtön fizetéskor elküldtem vele a pénzt.
- Nem, semmit nem kaptam tőle.
Előkerítették az öreget, és kérdőre vonták, hogy hol a pénz.
- Elvittem a Szent Antalnak, ahogy mondta a János úr, és szépen be is dobtam perselybe, a Bazilikában. Még imádkoztam is hozzá, de becsületesen megmondtam, hogy maga küldi. Én csak elhoztam.
- Ügyes! Nagyon ügyes! Tudja Muki, maga olyan kretén, hogy még az is lehet, hogy igaz. - és káromkodva bár, de újra oda adta a pénzt Antal úrnak.
Szegény Muki bácsi volt az, akit el lehetett küldeni „kör-vinkliért”, fekete neoncsőért, gumifáért és hasonló marhaságokért.

- Leveled jött, Kanadából – közölte zordan és szűkszavúan anyám. Mikor akarod megírni neki, hogy vége, hogy ő már szabad, másokkal mászkálsz, ez így nem becsületes.
- Szeretem őt, és még mindig nem adtam fel, hogy vele szeretnék élni. Egyszer.
- Lásd be, hogy erre nem sok reményed maradt, ott az a Szűcs, az miért nem jó neked, mindig együtt lógtok.
- Ő lóg velem, nem hagy élni, én szívesen lógnék akárki mással – feleseltem.
- Nagyon rendes, becsületes, jó modorú fiú, jó szakmája van, rendesen keres, mit akarsz még?
- Igen mama, tényleg nagyon rendes, de én azért ennél egy kicsit többre vágyom.
- Akkor én írom meg Kanadába, hogy mit művelsz, hogy éjszakázol, és már nem is gondolsz rá.
- Remélem, hogy ezt nem teszed meg, örülj, hogy elégetted az újságjaimat – sziszegtem dühömben.

Szinte észre sem vettem, és egyre többet mászkáltam a fiúval, változatlanul nem voltam szerelmes belé, de szerettem nagyvilági társaságát, akik tehetséges emberek voltak. Különösen a grafikus barátait szerettem R. Antit és Juditot, akik a kor szigorú erkölcsi szokásait semmibe véve élettársakként éltek együtt, ahogy nagyanyám mondaná: „vadasan”, ráadásul velük lakott egy tündérien kedves grafikus, buzi barátjuk is, valahol a Fürst Sándor utcában, egy tetőgalériában.
A grafikusok persze szintén Szegedről származtak, rengeteg munkájuk volt, kiadványokat és kiállításokat terveztek vegyesen, sokat kerestek és már akkor is maszekok voltak. Jutka szép ízesen, szögediesen „őzött”, imádtam hallgatni őt, Várkonyiné jutott az eszembe róla. Még azt is felajánlották, hogy kölcsönadják a műtermet, egy kicsit együtt lehessünk kettesben, de én rendre kitértem a lehetőség elől, nem akartam együtt lenni vele, és nagyon féltem, hogy lebukok, akkor aztán kiderül, hogy én már nem is vagyok „olyan”, olyan ártatlan, mint amilyennek ő gondol. Sajnos ez az ellenkezésem, még jobban megerősítette őt abban az elhatározásában, hogy elvesz feleségül, én azonban nagyon korainak és megalapozatlannak tartottam ezt az ötletet.
A Kálvin téren sétáltunk, egy könyvről beszélgettünk, amit én nem olvastam.
- Kölcsönadom, gyere fel érte, itt lakom a közelben.
- A lakásodra? – elment az eszed, dehogy megyek, még meglát valaki.
- Ugyan ki látna meg?
- Végül is, tényleg ki látna meg? Gyerünk.
Felmentem a könyvért a lakására, akkor láttam először albérleti szobát. Nagyon lehangoló volt. Mérete, mint a klasszikus cselédszobáké, talán ha tizenkét négyzetméter lehetett, egyetlen koszos, lefüggönyözött ablaka az udvarra nyílott, sötét volt, a szobának erősen áporodott szaga volt, az ágy nem volt bevetve. Fogtam a könyvet és nyomás, hiába marasztalt, hogy még csak egy kicsit maradjak, beszélgessünk, hallani sem akartam róla, rám jött a klausztrofóbia, a pánik. Csak szabadulni akartam, mielőbb, hirtelen fordultam egyet és már az utcán is voltunk.
De nem volt szerencsém. Vagy tényleg meglátott valaki, vagy csak az anyám blöffölt, napokig tüntetően nem szólt hozzám, majd apámmal együtt elkaptak egy kis beszélgetésre
- Felmentél a lakására! Ne tagadd, mert megláttak – nézett rám mereven anyám – ha tudnád, mennyire szégyellem magam.
- Nincs mit szégyellned, csak egy könyvért mentem fel, nem töltöttem ott, még tíz percet sem.
- Az elég. 10 perc mindenre elég, ha nem tudnád.
- De mama, mit képzelsz te rólam – és könyörögve néztem apámra, aki csak hallgatott.
- Férjhez fogsz menni hozzá –közölte anyám ellentmondást nem tűrő hangon.
- Én nem! Én biztosan nem. Soha. Érted, soha!
- Akkor innen el kell menned.
- De hová, és miért?
- Mert nem vagy tisztességes, nem hiszem el, hogy nem történt köztetek semmi. Választhatsz, vagy eljössz velem egy nőgyógyászhoz, aki megvizsgál, vagy férjhez mész.
- De mama, kérlek, hogy ne tedd ezt velem, nincs Pesten hol laknunk, csak Szegedre mehetnénk, és azt nem akarom – könyörögtem kétségbe esetten – ugye nem akarod, hogy vidéken éljek.
- Szeretnék beszélni a Szűccsel, mondd meg neki, hogy várom – szólalt meg apám is, kiszáradt torokkal, láttam, hogy sajnál, de nem tudott, vagy nem akart szembeszállni anyámmal.
- Kérek egy kis gondolkozási időt – próbáltam egy kis időt nyerni – szeretnék gondolkozni.
- Kapsz két napot, addig eldöntheted, hogy mit akarsz.

Kihez fordulhattam voltam, felhívtam a régi mesteremet, akit nagyon rég nem láttam. Azonnal találkoztunk, kiöntettem a lelkemet, az alaptalan vádat, ami nem volt igaz, csak a lényeget – Szénási Ferit nem mondtam el neki. Nem mehettem el egy ilyen megalázó vizsgálatra. A mester azt mondta, hogy nyugodtan menjek hozzá feleségül, még akár sikerülhet is, és végül is Szeged nem a világ vége, és ha végképp nem működik a dolog, még el is lehet válni.
- És ezt éppen te mondod? Nekem? – kérdeztem elhűlve, nem lettem okosabb, nem azt mondta, mint amit vártam.

Amikor Szűcs Bandi feljött hozzánk, Apám nem sokat teketóriázott, rögtön a tárgyra tért:
- Mikor akartok összeházasodni?
- Mi, akár holnap, boldogan, ha egyáltalán hozzám jön feleségül – és kérdőn rám nézett.
- Hozzád megyek – mondtam rekedten, lesütött szemekkel, éreztem, hogy elcsuklik a hangom, de valahogy nem éreztem véglegesnek a dolgot.

Mikor elment tőlünk anyám odalépett hozzám
- Akkor most írni fogunk, Kanadába, egy szép búcsúlevelet…
- Igen. Tudom, hogy azt meg kell írnom, de én szeretném egyedül megírni, és főleg úgy, hogy ti nem olvassátok el
- Rendben. És akkor most, hogy menyasszony lettél szép, ünnepélyesen elégetjük Feri leveleit és a fényképeit is – folytatta anyám - csak hogy lássam, mennyire komolyan gondolod a dolgot, és hogy ne találja meg a jövendő férjed őket.
- Az újságjaim után a leveleket is? Kérlek ne! Ne égessük el. Szükségem van rá!
- Le kell zárni a múltat! Még megtalálja valaki.
- Úgyis mindegyiket tudom, fejből, kívülről, csak párat szeretnék megtartani – de anyám kérlelhetetlen volt,
- Mindet elégetjük – ehhez ragaszkodom, ez így becsületes – mondta anyám megfellebbezhetetlenül.
És a fényképek meg a levelek, a mindig várva várt gyönyörűséges, szerelmes levelek vonaglottak kínjukban a kizárólag számukra gyújtott, nyári tűzben, majd lassan összegöndörödve meghaltak, elégtek a cserépkályhában, velük égett el a lelkem egy darabja is.
Feri még egyszer az életben válaszolt nekem, ő is elbúcsúzott tőlem, vagy úgy harminc oldalon, azt írta, hogy megérti a döntésemet, varázslatos szavakkal biztosított, hogy mit jelentettem számára és soha nem fog elfelejteni engem, mint ahogy biztos abban, hogy én sem őt. Ezt a levelet – miután később jött - meg tudtam menteni a tűzhaláltól és sokáig, nagyon sokáig megőriztem, az egyetlen megmaradt érettségi képével együtt, de ma már – sajnos - nem tudom, hogy hol lehetnek. Örökre elvesztek, csak az emlék maradt.

Apámnak lejárt disszidens bátya miatti „büntetése”, első lépésben Brüsszelbe utazhatott a Világkiállításra, amelynek a jelképe a 110 méter magas Atomium volt. A magyar pavilont újra tele kellett írni jó kis politikai szövegekkel, hogy milyen jól is élünk mi magyarok itt a Kárpát medencében. Kevesen tudják, hogy az Atomium építésénél az első kapavágásra, a magyar forradalom iránti tisztelet jeléül, a külföldön élő Kéthly Annát, a volt államminisztert kérték fel.

Az esküvő napját 1958. június 10-ére tűztük ki, a Lenin körúti I. számú Házasságkötő terembe. A ruhám anyagát, szép fehér moaré selymet apám hozta külföldről és Zsuzsi varrta meg. A kalapom elképesztően rémes volt, a csokrom nemkülönben. Soha nem felejtem el, hogy indulás előtt belenézetem a tükörbe, és a mesterem szavait mormogtam, félig hangosan
- Végül is el lehet válni – és rájöttem, hogy igen, ez a megoldás. Naivan azt hittem, hogy így meg tudom majd szerezni áhított szabadságomat, mert egy elvált asszonynak, már nem parancsolnak a szülők. Ma már jól tudom, hogy így nem szabad házasságot kötni.

A szertartás nem tartott sokáig, viszonylag sokan voltunk jelen. Az ünnepi ebédet a Gundel kert helységében tartottuk meglehetősen szűk körben, csak a szülők és a két tanú – Maca és Kocsi Bandi - összesen hatan voltunk. Szegedről nem jött fel a vőlegény apja és a felesége, aki a hatodik hivatalos, nála harminc évvel fiatalabb asszonya volt.

Június 9-15-e között teljes titoktartás mellett, a nyilvánosság teljes kizárásával lefolytatott koncepciós perben halálra ítélik Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált. Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Tildy Zoltán és még sokan mások súlyos börtönbüntetést kapnak. A halálos ítéleteket, nagy sietve másnap, egy héttel az esküvőm után, június 16-án a Gyűjtőfogházban végrehajtották. Brazília megnyeri a Stockholmi foci VB-t. Új csillag születik, a 17 éves Pelé, igazi nevén Edson Arantes do Nascimento személyében.

4. fejezet Első szerelmeim

1953. augusztus 20-án nyílt meg a Népstadion, egy korszak "sportnagyhatalmi" jelképe. A Szabad Európa Rádió még a nyár folyamán bejelentette, hogy megrepedtek a beton gerendák, és emiatt nem tudják időre befejezni a létesítményt. Ekkor négy minisztert tettek felelőssé az augusztus 20-ai befejezésért, s Farkas Mihály honvédelmi miniszter ezer katonát rendelt ki az építkezésre.
A katonák mellett egyetemisták, sportolók is részt vettek a segítségnyújtásban. Én is hordtam a törmeléket a többi a Fradissal együtt, mindig nagyon piszkos és fáradt lettem a nap végére. De büszke voltam arra, hogy így, az én személyes közreműködésemmel a korszak presztízs beruházása határidőre elkészült, hivatalosan hetvennyolcezres lelátókkal, a tervezett százezres tribün sohasem valósult meg.
Jutalomból a közreműködők, a sportolók, ingyen belépőjegyet kaptak a hatalmas megnyitó ünnepélyre. Igazi monstre nagy rendezvény volt díszfelvonulással, zászlós parádéval, sportversenyekkel. Jelen volt Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke is, akit a sajtóteraszon helyeztek el, mivel "a nép nagy vezére", Rákosi Mátyás nem volt hajlandó egy imperialista ország polgárával megosztani a díszpáholyát. Ez ma már kissé röhejesen hangzik, de akkor véresen komolyan gondolták.
12 ezer tornász lépett fel, majd 2100 sportoló vonult körbe a futópályán. A magyar zászlót a Himnusz hangjai mellett Csermák József olimpiai bajnok kalapácsvető vonta fel. Ekkor tízezer galambot eresztettek szabadon, és volt persze foci is, a Budapesti Honvéd a Moszkva Szpartak csapatával játszott és a magyar csapat mindenki örömére 3:2 -re nyert. A tornabemutató záró képe egy vörös csillagból kiemelkedő gúla volt, amelynek tetején a Szabadságszobor nőalakja magasodott ki.
A pátoszos hangulatban egyszer csak éreztem, hogy valaki – akivel hetekig együtt hordtam a téglát – megfogja kezem. Olyan volt ez az érintés, mint egy áramütés. Egy sporttársam volt. A fiú jóképű, magas, igazi lányok kedvence, középtávfutó volt. El sem akartam hinni, hogy ez velem történik. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egészen magától értetődőn hazakísért. Azután sokáig nem történt köztünk semmi, az égvilágon semmi.
Nagyon tetszett a fiú, de ő mintha elfelejtette volna, hogy egyszer már megfogta a kezem, csak játszadozott velem. Igazából a barátnőm, és sporttársnőm Szénási (Irén) Pipi tetszett neki. És át is pártolt hozzá. Nehéz szívvel fogadtam a döntését, de nem volt mit tenni, a barátnőm igazi jó nő volt. Különösen hozzám képest.
Pipi egy szép áprilisi napon beteg lett, nem jött le edzésre a Fradiba, és mivel tudtam, hogy hol lakik, villamosra szálltam, kimentem a Bihari útra, hogy meglátogassam. Szép nagy, emeletes családi házban laktak, Pipi szülei maszek zöldségesek voltak, igen jómódúnak számítottak.
Pipi nem is volt olyan nagyon beteg és szemmel láthatóan örült, hogy kimentem hozzá. Jót dumáltunk, közben végigmutogatta a házat, a szobáját, a ruháit – volt mit nézni. Már búcsúztam Pipitől és majdnem elindultam hazafelé, amikor betoppant Ő.
Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megláttam. Magas, barna, szépszemű fiatalember volt, közvetlen érettségi előtt állt, egyesületben focizott, mozdulatlanul állt az ajtóban, még köszönni is elfelejtett, megbabonázva néztük egymást. Csak Pipi csacsogott elfogulatlanul, nem vette észre, hogy mi még levegőt sem kapunk hirtelen.
- Ő a testvérem. Mutatkozzatok be egymásnak. Ő barátnőm és sporttársam a Fradiban, Halász Kati – mondta Pipi, mert én csak álltam és szóhoz sem jutottam.
- Szénási Ferenc vagyok, most be kell mennem Kőbányára, - tette hozzá zavartan - de együtt is mehetünk egy darabig.
- De hát én nem Kőbányára megyek, hanem haza, az Alsóerdősorba – az a városban van. Nagyon messze van ide, tudja?
- Igen, tudom, de akkor együtt mehetünk a villamosmegállóig. Legalább.
- Jó – feleltem – a szívem a torkomban dobogott - amikor elindultunk a varázslatos estében hazafelé. 1955. április 27-e volt aznap.
Persze esze ágában nem volt Kőbányára menni. Csak meg akart ismerni, el akart kísérni. De rögtön.
A 13-as villamos egy sínű pályán közlekedett a Bihari úton, de az egyes megállókban kétsínű „kitérője” volt. Ilyenkor hosszú ideig csak állt, álldogált és várta az ellenjáratot. A kalauzok igazi láncos staféta botokat adtak át egymásnak, ezzel engedélyezték a tovább haladást a kocsinak. Ezt én korábban még nem láttam sehol. Feri részletesen és tudományosan magyarázta szűkebb pátriája közlekedési különlegességét.
- Te mit sportolsz? Sportolsz valamit?
- Focizok. Középhátvéd vagyok, már a Spariban játszom (Spatakusz SE). Korábban a Törekvésben rúgtam a labdát. Most érettségizek, szeretnék tovább tanulni, bölcsészkarra akarok menni, történésznek készülök, de nem hiszem, hogy bárhová is felvesznek. Nem jó a káderlapom. Maszek szülőkkel elég nehéz egyetemre menni. Egy-két évig még biztosan piacozni fogok velük.
- És gyakran van meccsed?
- Hétvégeken majdnem mindig játszom. Most május elsején is. A Vasas pályán, a Pasaréti úton. Nincs kedved kijönni a meccsemre? Utána sétálhatnánk egy jót a környéken, elintézem, hogy jó idő legyen.
- Szívesen megnézlek. Május elsején mindig jó idő van, hivatalból.
- Neked fogok játszani. Csak neked. Egy csatár sem fog elmenni mellettem. Ígérem.
Ilyen szépen, még senki sem beszélt velem. Mély hangja egy kicsit rekedtes volt, nagyon halkan beszélt, szinte suttogott. Egészen közel kellett hajolnom hozzá, hogy halljam mit mond. Nem esett nehezemre. Gyorsan hazaértünk. Túl gyorsan, vagy csak elvesztettem az időérzékemet. Pedig már későre járt. Megkérdeztem, hogy fog kiérni még Kőbányára is.
- Egyáltalán nem kell Kőbányára mennem, csak a húgom miatt mondtam, hogy veled jöhessek.
Még sokáig beszélgettünk a kapuban, jobban mondva lépcsőházban. Amikor elbúcsúztunk, illedelmesen kezet fogtunk, egymás szemébe néztünk és nagyon boldogok voltunk. Úgy futottam fel a lépcsőn az első emeletre, hogy szinte repültem. Otthon nem nagyon tűnt fel a szárnyalásom, szüleim élték a maguk zártkörű életét, egyedül nagyanyám méregetett furcsán:
- De jól sikerült a mai edzés!
- Igen mama, ma különösen jól sikerült minden. Ha tudnád, hogy mennyire szeretlek, édes mamikám!
- Na és hogy hívják?
- De nagymama! Hová gondolsz? Honnan tudod?
- Na azért! Csak rád kell nézni – mormogott, kicsit mosolygott is, hiába ő mindig mindent tudott. Megérzett.
- Szóval hogy hívják?
- Feri, Szénási Feri! De ez titok, tudod mama.
- Tudom. Ez a titok, a mi titkunk.

Május elsejére tényleg nagyon szép idő lett, egy árva felhő nem volt az égen és bársonyosan sütött a nap. Lélekszakadva rohantam haza a kötelező felvonulásról, valahogy sikerült egy normális ruhát összeválogatnom a meglévő rémes kinőtt, átalakított, kopott kollekcióból és elindultam a Pasaréti útra, a Vasas pályára. Nem jó dolog focistával járni, mert minden összeütközésénél frászt kaptam, hogy kész, vége, most biztosan megsérült. De nagyon. Pedig kivételesen épségben maradt.
A mérkőzés végén a nem túl nagy számú közönség lassan hazament, csak a néhány lány várta kedvesét. Köztük én is. Türelmetlen voltam, alig vártam, hogy újra beszélgethessünk.
Egy szép kis csokorral jött felém, orgona, tulipán, gyöngyvirág, volt abban mindenféle virág, ami ilyenkor nyílik. Életem első csokra. Addig még soha nem kaptam virágot senkitől. Teljesen meghatódtam. (Le is préseltem néhány szálat örök emlékbe.) A meccs után persze jó fáradt volt, ezért nem nagyon sétáltunk, leültünk egy közeli parkban és beszéltünk, meséltünk egymásnak, annyi mondanivalónk volt.

Edzés után majdnem mindig megvárt. Nem a Fradi kapujában, hanem a belváros felé menő villamos megállójában. Titkolni kellett – különösen Pipi előtt, hogy mi már együtt járunk, mert ő érettségi előtt állt, és biztosan eltiltották volna a „csajozástól.”
Az edzés után nem traccsoltam a többiekkel, mindig nagyon siettem:
– Haza kell mennem tanulni, – hazudtam, de sajnos egyáltalán nem tanultam, pláne most, hogy életemben először tényleg szerelmes lettem – és futottam, rohantam hozzá.
Május végén csókolt meg először a Városligetben. A Vajdahunyad vára mellett ültünk egy magányos kis padon, a tó partján. Aznap zárt a Budapesti Ipari Vásár nagy csinnadrattával, nappali tűzijátékkal, amely inkább hangos volt, mint látványos.
Aznap keveset beszélgettünk, ha rám nézett elolvadtam. Kivételesen neki sem volt sok mondanivalója. Csak nézett. Ültünk szorosan egymás mellett a kényelmetlen fapadon, fogta a kezem – tudtam, hogy mi jön most, de nem mertem felnézni, és egyszer csak megtörtént. Megcsókolt. A szája nagyon puhán, és finoman megérintette a számat. De az olyan volt, mint egy áramütés. Megsemmisültem.
Ebben a pillanatban kezdődött a nappali tűzijáték egy hatalmas ágyúlövéssel, és én azt hittem, hogy a mi csókunk csattant ekkorát. Úgy ugrottunk szét, mint a megriasztott madarak. De ez a kis vicc egyben fel is oldotta a pillanat feszültségét, és hatalmasat nevettünk rajta. Azért még napokig figyeltem a számat, hogy mikor kezd elszáradni, mivel nem az eljegyzett, gyűrűs vőlegényem csókolt meg először – ahogy nagymama sajátságos szexuális felvilágosítása szerint illett volna.
Ettől a naptól kezdve búcsúzásaink az Alsóerdősor lépcsőházában igencsak hosszúra nyúltak, mivel nem tudtunk betelni a csókolódzás mindent elsöprő, elementáris élményével. A nyár nagy boldogságban telt el, volt egy igazi fiúm, akibe egyre jobban beleszerelmesedtem.
Egymás meccseire, versenyeire jártunk, később Pipi is megbarátkozott a gondolattal, hogy együtt járok a bátyjával – de igazán soha nem lelkesedett érte, ma sem tudom, hogy miért.
Sok közös programunk volt, ekkor volt divat a házi buli. Legtöbbször Kőbányára mentünk, itt lakott a Szénási testvérek baráti köre. Néha elképzelhetetlen gazdagsággal találkoztam. Különösen egy sírköves háza volt tele számomra elképzelhetetlen luxussal. Még mi, fiatalok is gazdagon csiszolt, színes ólomkristály poharakból ittuk a szörpöket, a gazdag sonkás, szalámis és sajtos szendvicseket Herendi porcelán tányérokon kínálták, ropogósra keményített, gazdagon hímzett damaszt szalvétával. Nem is mertem beletörülni a számat. Hát ilyen nem volt az Alsóerdősorban, még ünnepnapokon sem.
De a tárgyakra és körülményekre ma már csak halványan emlékszem, hiszen minden bulin, mindenki csak azt várta, hogy a szülők, a család felnőtt „elefánt” tagjaival végre visszavonuljanak, életbe lépjen a minimális hangulatvilágítás és a párok kedvükre csókolódzhassanak. Ma már ezen csak nevetni lehet, de a maga idejében ez a „buli” nagyon erotikus, és nagyon bátor volt. Mindazonáltal ezek a házibulik este 10-kor (legkésőbb) véget értek, Feri mindig hazakísért, de a lépcsőházban megint nagyon nehéz volt a búcsú. Lakáskulcsom nem volt, időnként lekiabált valaki a családból, hogy illene hazamenni. Akkor még a házmesterek zárták a kaput, este 11 órakor, amikor meghallottuk a jellegzetes csoszogást, tudtuk hogy eljött az ideje az utolsó utáni, legutolsó csóknak.

Apám nagyon szigorúan vette a vasárnapi ebédek pontos – déli egy órai kezdési időpontját. Ha vasárnap volt versenyem, néha kaptam egy kis felmentést, de tényleg csak néha.
Egy gyönyörű nyári vasárnapon eszem ágában sem volt versenyre menni, az egész délelőttöt végig csókolództuk Ferivel a Margit-szigeten. Az idő, mint mindig, most is megállt, az órámmal együtt és én délután háromra értem haza.
- Hol voltál? Kérdezte feldúltan apám az előszoba ajtóban
- Ve-ve-versenyen voltam.a-a-a szigeten, az Úttörő Stadionban….Elhúzódott egy kicsit…a-a-aaz eredményhirdetés…. hebegtem sarokba szorítva
- Nem voltál versenyen, már mindenhová telefonáltam, minden pályára, minden egyesületbe, minden kórházba, még mentőknek is, - üvöltötte az apám és idegességében úgy seggbe rúgott, hogy végigrepültem a hosszú előszobán. Ez nagyon megalázó volt, különösen, hogy apám előtte soha egy újjal sem nyúlt hozzám.

Nem tudom, hogy mi haragította meg ennyire, az hogy hazudtam, vagy hogy nem talált meg, akárhogy keresett. Mindenki kiborult. Én a legjobban, egy szerelmes fiatal lányt mégsem lehet így megalázni. Legalább pofonvágott volna, - dohogtam magamban tehetetlen dühömben – az mégis csak elegánsabb, mint egy dicstelen seggberúgás. Tény, hogy ezután hosszú ideig nem hazudtam otthon – sőt sportot űztem az igazmondásból. Igyekeztem minden vasárnap hazaérni a szent ebédre (húsleves, rántott hús, vagy fasírt, krumpli volt általában a menü)
Viszont a „békülési tárgyalások” során elértem, hogy Ferit bemutathatom a családnak, sőt bármikor felvihettem, még akár ebédre is. Ferit gyorsan befogadta és megszerette a család, apám egyetlen kifogása az volt, hogy sem ultizni, sem sakkozni nem tud. Hát milyen ember az ilyen? De nagyanyám egyenesen rajongott érte.

Az én fogadtatásom már nem volt ilyen egyértelmű a Szénási családban. A szülők nagyon katolikusok voltak, különösen a mama. Ő mindenképpen és minden alkalommal arra bíztatott, hogy valljam be nyugodtam, hogy én zsidó vagyok, hiszen le sem tagadhatom. Nem szégyen az, és ma már nem is számít, demokrácia van.
- De hát én református vagyok, sőt a nagymamám még katolikus is.
- Református? Az nem komoly vallás… - és láttam, hogy nem hiszi el azt, amit mondok.
Volt egy szegény rokonuk – Irma néni, akit befogadtak a házuk szuterénjébe, nehogy valaki idegent telepítsenek be hozzájuk. Irma néni volt hozzám a legkedvesebb a Bihari úton Feri után, szeretett pletykálkodni, így sok féltett családi titkot tőle tudtam meg. Nagyon takargatták, hogy Feri apja alkoholista. Én akkor még nem tudtam, hogy ez milyen nagy tragédia egy család számára, sőt még azt sem vettem észre, hogy piás az öreg, mert legtöbbször csendes, és réveteg volt. Inkább betegnek néztem, sajnáltam. Irma néni szerint, ha rájött a dühöngés, verte a nőket, Pipit és az anyját, ilyenkor hozzá menekültek a szuterénbe. Az ajtót vastag erős vasrács védte. De mióta Feri megnőtt, erős lett, képes volt kordában tartani az apját. Valamennyire.
Pipiék hatalmas fateknőben mostak az udvaron, ez nagyon tetszett nekem. A gyerekkoromat juttatta eszembe, amikor nagyanyám kitette a nagyteknőt az udvarra és abban mosott. Én mellé álltam a sámlin és mostam a babaruhákat. A fateknőket a mosás előtti este „beáztatták” az asszonyok, hogy megdagadjon, és ne folyjon ki belőle a víz idő előtt.
Pipiék is súrolókefével, kenő- és mosószappannal támadták meg a Mázsa téri piacon bekoszolódott kockás ingeket, az ágyneműt pedig üstben főzték fehérre. A szép damaszt fehér ruhákat a főzés után még „kékítették” is, majd keményítették, végül kivasalták. A Bihari úton még ez is faszenes vasalóval történt. A nagymosást rendszerint Irma néni végezte lakbér megváltás fejében. Mi soha nem voltunk ilyen tisztaságmániásak, mi a Patyolatba hordtuk az ágyneműt, ahol egy-két kezelés után minden jól beszürkült. Viszont olcsó volt és kényelmes.

Feriék rendszeresen hallgatták a Szabad Európát – engem idegesített az állandó recsegés ezért a zene élvezhetetlen volt, a híreket pedig, családom felfogása szerint én is csak rémhírként kezeltem. A Bihari úton minden délután felcsendült a Voice of America (Amerika hangja)
-„disziiiz mjúzik júúúúeszéééé” - recsegte a bemondó a „jenky dudly” dallamára, Feri hátrahajtotta a fejét néha nagyot ordított „Júeszééééééééj”, és átszellemülten hallgatta Elvist.
-Egyszer szeretném élőben látni és hallani. Csak egyszer legalább! Egy igazi rock koncerten, Amerikában.
-Azért erre nem sok reményünk van – vigasztaltam és elhívtam az Erkel színházba a Hovanscsína előadására.

Akkor úgy gondoltam, sőt biztosan tudtam, hogy együtt maradunk és örökké boldogok leszünk, hogy megtaláltam az életem párját, remekül megértettük egymást, egymáshoz tartoztunk, igazi felhőtlen, kölcsönös, szép szerelem volt a mienk. Bár az operát nemhogy nem szerette, hanem kifejezetten utálta.
Egy földszinti páholy utolsó székein ültünk, szinte semmit nem láttam és hallottam az előadásból, mert sötétben inkább egymásnak estünk. Még ma is minden eszembe jut, amikor a Hovanscsina harmadik felvonásának gyönyörű nyitányát hallgatom, „hajnal a Moszkva folyó felett…”

Télen nehéz találkozni, hét közben majdnem minden nap edzése volt, neki is, nekem is, maradtak a hétvégék. Gyakran jártunk moziba, na meg az akkor divatos zenés presszókba táncolni. A Békébe, a Pataki Művházba, vagy a Várkert KIOSZK-ba, ma kaszinó van a helyén. A Szilvesztert nem tölthettük együtt a szigorú házirend miatt, akkor még egy rendes lánynak kapuzárás előtt haza kellett érnie. Így hát délután dudáltunk összekarolva a Körúton, majd hazakísért, a lépcsőházban hosszasan boldogújévet kívánt, és ahogy hazaért felhívott telefonon. Apám elég mérges volt, hogy órákig beszélgetünk.
Aztán elmúlt a tél, kitavaszodott és mi újra elválaszthatatlanul végig bolyongtuk a várost. Gyakran mentünk Kőbányára is, a Csajkovszkij parkba, de legtöbbször Budára mentünk, a hegyekbe…
A tanulmányi eredményeim – a történelmet kivéve - tragikusan leromlottak. Nem csoda, mert szinte semmit sem tanultam. Régen a sport miatt, most pedig a sport és a szerelem miatt. Különösen matematikából álltam rosszul, egyáltalán nem érdekelt, ráadásul nem is értettem, hogy miről van szó és mit is várnak tőlem.

Miért nem elég, hogy bejárok a rémes Veres Pálnéba – minden nap, hogy hordom a még rémesebb iskolai köpenyt és egyensapkát, és nem festem ki színtelen lakkal a körmömet, mert azért igazgatói intő jár. A szigorú tanárok megígérték, hogy meg fogok bukni, és be is tartották a szavukat. Megbuktam matekból. Nagy szégyen.
Otthon volt egy kis őrjöngés, lelki duma, de sajnos igazi folyamatos szülői elvárás, amely bármilyen teljesítmény követelt volna, nem volt. Ennek később Zolka itta meg a levét, mert tőle még annyit sem kívántak meg, mint tőlem.

Szüleim úgy gondolták, hogy elegendő példa az ő szorgalmuk, a munkához való tényleg kiváló viszonyuk, és a lehetőség, hogy biztosítják a tovább tanulásomhoz szükséges anyagi hátteret. De ez kevésnek bizonyult és én sajnos nem éltem a lehetőséggel. Inkább büntetésnek éreztem, mint gesztusnak. Nem akartam tanulni. Különösen nem a Veres Pálnéban.
Feri vállalta, hogy felkészít az augusztus végi matek pótvizsgára. De ahogy ránk csukta a család az ajtót, mi egymásnak estünk és csók csókot követett a matek könyv felett. Ettől nem ment a fejembe több tudomány. De jobb tanárt elképzelni sem tudtam volna. Még ma sem.
A matematikát ő sem szerette, de történelmet annál inkább, ma is hálával gondolok arra, hogy megtanított elmerülni a múltban. Sokat beszélgettünk a régi korokról, és ebben már én sem akartam alulmaradni a hiányos tanulmányaim miatt. Ravaszul mindig megkérdeztem, hogy legközelebb milyen korba is fogunk utazni, és galád módon, stréberül mindig előre tanultam. Így azután véget nem érően beszélgettünk a nagy birodalmak bukásáról, a Római Birodalom őrült császárairól, a görög mitológia derűs és vérbő, hedonista isteneiről, a longobárdokat legyőző Kis Pipinről – imádtam a nevét – szóval mindenről.
Szerettem ezeket a szellemi tornákat, nagy mérkőzéseket, szorgalmasan bújtam a könyveket, a lexikonokat, és mekkora örömet okozott, amikor kikutattam, hogy Alarik egy valóságos kegyetlen, barbár hadvezér volt – ekkor már jóval többet tudtam róla a gimnáziumi elvárásoknál. Alarikkal egyébként először a keresztrejtvényekben találkoztam, ahol gyakran kérdeztek rá furcsa, idegen nevére.
Felfedeztem a kutatást! Élveztem a sikeremet, még így is, hogy egyszemélyes volt a hallgatóközönségem. Ferinek is tetszett nagyon a játék. Egy idő után észrevettem, hogy a sok előre-tanulásnak lassan megjön az eredménye, és már nemcsak ő mesél nekem, hanem én is neki. Igyekeztünk egymásra licitálni.
Kezdtem rájönni a tanulás, a tudás ízére. Rövidesen én irányítottam a témaválasztást, felfedeztem a lovagkort, a Pendragon legendát, Artúr királyt a kerek asztal lovagjaival, a Karolingokat és a Niebelung Éneket, benne a hős Siegfriedet az ő szépséges Brünhildájával, - aki a walkűrök és az örök élet helyett a szerelmet választotta, - és Krimhildájával aki elárulta, megölte őt.
Az izgalmas szép történetekkel felfegyverkezve alig vártam a találkozóinkat, hogy megoszthassam vele a frissen szerzett élményeimet, a számomra új információkat. (Amelyeket azért ő rendszerint jól ismert.)

1956 nyarán a család Balatongyörökre ment vakációra, a Külkereskedelmi Kamara kedves kis családi üdülőjébe. Én nem voltam túl lelkes, hogy el kell utaznom, és két hétig nem láthatom a szerelmem. Pedig Györök a Balaton egyik legszebb helyén fekszik, a tó hátsó végében, Keszthely után még tovább kellett vonatozni, és Vonyarcvashegy, Gyenesdiás után következett. Páratlanul szép, érintetlen vidék, a szállás egy csodás régi építésű (burzsuj) villában volt, mesés kilátással a vízre.
Ezt a nyaralást azért sikerült emlékezetessé tennem. Először is első este kaptam egy rendes, igazi alkoholmérgezést. Ismerkedési estre készülődtünk, ami teljes agyrém, mert egy vállalti üdülőben eleve mindenki ismeri a másikat. Én tizenhét évesen sokáig díszítgettem magam a tükör előtt, amíg úgy nem döntöttem, hogy most már bevonulhatok „teljes szépségemben”.
Lassan araszoltam lefelé a szépen faragott belső falépcsőn, lépéseimet megnyújtottam, olyan lehettem, mint egy ripacs primadonna. Már mindenki ott volt, és jól szórakoztak. Nagyon meleg volt. Nagyon szomjas voltam.
- Ihatok egy kis vizet?
- Ott van az asztalon, igyál csak.
És én felemeltem az első kezem ügyébe akadó vizespoharat, és egyből felhajtottam a tartalmát. Közben éreztem, hogy ez a víz nem olyan, mint otthon a jó kis Pesti csapvíz, valahogy erősebb volt…
- Megőrültél, mit csinálsz, hatvan fokos szilvapálinka van a pohárban, sikoltotta anyám, de én ezt már nem nagyon hallottam, elszédültem, összeestem.
Kihívták a faluból az orvost, de az csak legyintett és annyit mondott, hogy sima alkoholmérgezés, majd kialussza, semmi baja nem lesz. Napokig nagyon rosszul voltam, mindent kihánytam, jó nagy cirkusz volt körülöttem. De attól kezdve az összes üdülő vendég piával kínált balhéból.
Nem baj, majd csak elmúlik ez a rémes nyaralás, gondoltam, és vártam a postást, aki Feri hosszú leveleit hozta. Gyönyörű írása volt, és nagyon szépeket írt, szinte minden nap. Bánatomban úgy döntöttem, hogy otthagyom a felnőtteket, elmegyek napozni, és jól lesülök. Hogy még jobban lesüljek elkértem anyám új – akkor divatba jött csodaszerét – a 6%-kos bergamottos napolajat, jól bekentem magam, és kifeküdtem a mólóra.
Az eredmény estére elképesztő volt, az egész testem tele lett hólyagokkal és sebekkel, és nem barna, hanem ropogósra sült, tiszta vörös lett az egész bőröm. Nagyon rossz állapotban kerültem, mentőautó vitt be a Keszthelyi kórházba.
- Másodfokú égési sebek, - állapította meg az orvos – tilos napra menni három, négy hétig. Felírt egy csomó krémet, ami enyhítette egy kicsit a fájdalmamat, de azért pár napig így sem tudtam aludni.
Anyám morgott, hogy tönkreteszem a nyaralásukat, mindig én vagyok a központ, mindig csak velem kell foglalkozni, és biztosan boldogtalan vagyok, ha nem körülöttem forog a világ. Minden áron. Megfogadtam magamban, hogy most már igazán jó leszek, és nem lesz velem semmi baj, de nem így történt.

Szép meleg este volt, a teljes társaság úgy döntött, hogy lemegy a kikötőbe, egy jó kis étterembe, kocsmába. A restibe. Akkor volt először rajtam az új ruhám, amely a Gázolás c. film nyomán készült és már Ferrari Violetta is nagyon szép volt benne. Az övéről egy kis Szent Kristóf érme lógott, apám kedvenc védőszentje.
Inni – ugyebár joggal nem kaptam – de málnaszörpöt annál többet. Meg is lett a hatása a hólyagomra. Végül is nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget mókáztunk, zrikáltuk egymást, dőltünk a nevetéstől, és úgy határoztunk, hogy lefekvés előtt még kimegyünk a mólóra megnézni a holdat, a horgászokat, az éjszakai tavat. Szépen sütött a hold.
Indulás előtt mindenki kiment a WC-re, csak én nem, mert én szégyelltem magam a többiek előtt, pedig kellett volna. Hiába, mégiscsak kamasz voltam. Amikor elindultunk a móló felé, már nagyon kellett pisilnem, és akkor jött egy pillanat, amikor nincs mese, nincs tovább, nem érdekel, hogy ki látja, ki tudja…
- Mama, nagyon kell…
Anyám csak rám nézett és rögtön látta, hogy ez most komoly
- Rohanj vissza a bokrokba, sötét van, ne félj, nem lát meg senki.
És én futottam, rohantam, ahogy a lábam bírta, a sorompónál elértem a sötét, bokros részt, és leguggoltam. De ekkor, hirtelen lépéseket hallottam, és egy bizonytalan, imbolygó fényt is láttam. Nagyon megijedtem. Felpattantam, hogy egy még „alkalmasabb” helyet keressek, de futás közben fennakadtam egy szögesdróton. Hatalmasat estem! A gyönyörű, új ruhám cafatokban szakadt le rólam, lábamból pedig ömlött a vér.
Csak a bakter volt. A kis lámpájával. Soha nem vett volna észre, ha nyugton maradok. Ismét a Keszthelyi kórházban kötöttem ki, ahol már ismerősként fogadták a kissé eleven, temperamentumos pesti kislányt. A lábamon összevarrták a hosszú vágást, még ma is látszik a nyoma, a többi sebet a karjaimon csak fertőtlenítették. A szép ruhámat többé nem tudtam felvenni, megsirattam. Anyámék pedig megígérték, hogy tekintettel a nyughatatlan, izgága viselkedésemre soha többé nem visznek magukkal nyaralni. És ezt keményen be is tartották.

Visszajöttem a nyaralásból és minden szinte percet együtt töltöttem a szerelmemmel. Augusztus elején megadtam magam Feri hosszas, csábító könyörgésének, történelemből és mitológiából vett példáinak és így – augusztus 6-án, a hirosimai atombomba ledobásának baljós évfordulóján beteljesedett a szerelmünk.
A pótvizsga, az egész közeljövő olyan bizonytalan volt. Éreztem, hogy tanulni kellene, de nem volt erőm hozzá, nem boldogultam a számokkal, a törtekkel az első és másodfokú rémes egyenletekkel. A Veres Pálné gimnázium pótvizsgáján természetesen megbuktam, nem volt nagy meglepetés.

De hogyan tovább?
- Dolgozni fogsz, döntött a családi tanács. Majd estin tanulhatsz tovább – ha majd szükséged lesz rá, a dolgozók gimnáziumában – persze munka mellett sokkal nehezebb lesz.
A Stylus nevű dekoráció „műterme” a Rákóczi út 13-ban volt, az udvar hátsó sarkában. A Kisipari szövetkezet más szövetkezeteknek készítette a kirakati dekorációkat, köztük a Bizományi Áruháznak, az OMKER-nek (Orvosi műszer), a Sapka Kalapnak. Kirakatrendező és grafikus tanuló lettem és nagyon szerettem ott lenni, mert rengeteget lehetett röhögni, egész nap mindenki marháskodott – és még fizettek is érte. Havonta kétszer, 8-án és 23-án volt fizetés. Nem hiányzott a gimnázium. Büszke voltam arra, hogy dolgozó nő és titokban asszony is lettem.
A grafikusok főnökét Parányinak hívták, két méter magas fiatalember volt, briliáns rajztudással, miközben rémes reklám tablókat festett naphosszat, ilyen szlogenekkel
„Sapka, kalap ugyan kitől?
Sapka, kalap ká-té-esztől”
A barátja mindig ott festett mellette, őt Báránynak hívták, egésznap cukkolták egymást. Parányi szerzett egy hosszú bárányfarkat, rátűzte a barátja fehér köpenyére, a fenekére, és meghívta a szomszédos Marika eszpresszóba egy „bélelt” kávéra. (A blokk alá 2,-Ft-ot kellett tenni, ez volt a bélés, és akkor kevesebbet lopott a presszósnő a kávéból és jó méregerősre főzte.) Ez olyan jó vicc volt, hogy az egész dekoráció, a presszó teljes személyzete és vendégköre halálra röhögte magát rajta.
És akkor jött a bosszú. Parányi nem bírta elviselni a pálpusztai sajt penetráns illatát. Hatalmas termeténél fogva könnyűszerrel tudta akarata alá vonni valamennyi kollégáját, deklarálta, hogy főnöki hatalmával (vissza)élve a műterem teljes területén tilos a sajtfogyasztás. Mert büdös.
És akkor a Bárány vett egy érett pálpusztai sajtot, teljesen szétlapította és aprólékos, precíz munkával bevarrta Parányi barátja kizárólag a műteremben használt, festő zakójának a bélésébe. És attól kezdve senki nem evett pálpusztait, tényleg.
Parányi kezdetben őrjöngve kereste, hogy ki merészeli megszegni a parancsot és enni a tiltott csemegét, de be kellett látnia, hogy senki. Mégis mindig ott érezte a bűzt, ahol járt, és ez nagyon felbőszítette. Gondolta, hogy ez mégiscsak egy rossz tréfa lehet, és eszelősen kereste a sajtot a széke ülőkéje alatt, az asztal lapja alatt, a függöny mögött, szóval mindenhol, de nem találta. Egy hét után könyörgősre fogta, mindenféle jutalmakat ajánlott fel, ha megmondjuk hol a sajt. Már mi is nagyon nehezen viseltük a szörnyű bűzt és ez hozta meg számára a kegyelmet. Bevallottuk. Parányi káromkodott
- Éreztem, tudtam, tudtam – nyavalyások – ezt még megkeserülitek. De végül is mindnyájunk nagy megkönnyebbülésére elnevette magát. Örült nagy röhögés lett.
A zakón már nem lehetett segíteni, a pálpusztai belerohadt, ünnepélyesen elégetésre került a nagy vaskályhában.
Mindig fogadtak valamibe, mindegy hogy mibe, csak valaki veszítsen, és akkor végre lehet hajtani rajta a büntetést. Egyszer már senki nem tudja, hogy mibe fogadtak, de az volt tét, hogy aki veszít az Emkétől a Nyugatiig négykézláb, kutya-pórázon elvisz egy nagy pecsétes levelet a szájában. Ilyenkor persze az egész dekoráció követte a párost, történetesen Parányi volt a nyerő és pórázon vezette a szerencsétlen Bárányt. Olyan tömeg követte a csoportot egy idő után, hogy még a 6-os villamos is megállt a Király utcánál, hogy jobban lássa a jelenetet.

Sok furcsa szerzet verődött össze a Stylus Szövetkezetnél. Az egyik grafikus, Gábor János – gyönyörűen tudott betűt írni – korábban címfestő volt. Ezért a többiek szakmailag kicsit lenézték, pedig szépen rajzolt, korrektül festegetett. Dilis volt. Még papírja is volt róla. Néha tréfálkozott saját magán
- Én mindent mondhatok, nekem van flepnim! Pecsétes flepnim van! Dili-flepnim, bizony!
Azt beszélték, hogy többször is bevitték az ávósok és nagyon megverték. Az volt a meggyőződése, hogy őt állandóan nézik, figyelik a „szaszerosok”, akik őt folyamatosan szaszerolják.
Gyakran panaszkodott, hogy nem tud szeretkezni a feleségével, mert a szaszerosok éjjel is nézik, őt, sőt még bele is szólnak az aktusba. A gyanútlan idegenek még rá is kérdeztek a dologra, különösen erre a szexes részre, de János ilyenkor nagyon kitört, jobb esetben üvöltésre fogta a dolgot, de volt úgy is, hogy ütött
- Te is közéjük tartozol, te rohadt szaszeros, te alibiből kérdezgetsz, faggatsz, csak a titkaimat akarod tudni, de abból nem eszel. – Csak a főnök, a kétméteres Parányi tudta lecsillapítani, és egy kicsit megnyugtatni őt.
Gyakran megtörtént, hogy szép nyugodtan dolgozott az állványa előtt, egyszer csak felrúgta a teli vizes vödröt, amiben az ecsetjeit öblögette és miközben mindent elárasztott a mocskos víz üvölteni kezdett
- Gyere ide te szemét szaszeros, látom a falon a lyukat, ahonnan figyelsz, most lebuktál, te mocsok – azt hiszed, hogy nem érzem, ahogy sugároztok.
Néha bevitték a diliházba, kicsit altatták, vagy ki tudja mit tettek vele, utána fél évig nyugodt volt. Olyankor a boldog szép időkről mesélt, például a Mezon Fridáról. Ez eredetileg egy kupleráj volt a Magyar utcában, luxus hölgyekkel. Azért lottózott, hogy a főnyereményből még egyszer elmehessen Frida nénihez, felültethesse a legszebb lányt a fehér zongora tetejére és csókolgathassa a „márvány térdecskéit”.
- Te János, ugye azt azért tudod, hogy már rég nincs Frida néni, őt is államosították, a műintézetét bezárták, ő maga is elment dolgozni a lányokkal együtt, most biztosan taxisofőr, vagy vízhordó asszony valahol Sztálin városban.
- A rohadt szaszerosok, még ez is, szegény Frida.

A dekoráció vezetőjét Türelmes elvtársnak hívták, nevét Geduldigerről magyarosította, nem túl sok fantáziával. Az ügyfelek is furcsának találták és el is tévesztették a nevét, volt, aki Kegyelmes, Jóságos, vagy Türelmetes elvtársként kereste. Ezen mi jókat röhögtünk, ő pedig sztoikus türelemmel szemlélte az eseményeket, mint egy kívül álló marslakó.
Két felesége volt, egy hivatalos és egy balkézről, akivel gyakorlatilag együtt élt de csak esténként, mert éjszakára mindig hazament aludni, reggel elment a szerelméért, bekísérte a munkahelyére, majd bejött dolgozni. Szabadságra is olyan igazságosan vitte az asszonyokat, mint manapság egy arab sejk, egy hetet az egyikkel, egyet a másikkal töltött el. Ki sem néztük volna belőle.
Nomen est omen. A pasas tényleg nagyon türelmes volt. Csak igen ritkán jött ki a sodrából, de akkor is maximum csak olyan kitörésre ragadtatta magát, hogy
- „Kérem, ez példátlan, és kérem, ez többé ne forduljon elő.”

Ezt mondta akkor is, amikor a BÁV-val (Bizományi Áruház Vállalat) kitört a nagy botrány. Rendeltek két tablót az egyik üzletük kirakatába, egy elegáns férfit és egy elegáns nőt, akik azért tudnak olyan elegánsak lenni, mert ott náluk, a Bizó-ban, lánykori nevén, a Zaciban veszik a ruhájukat.
Hát ezen igen jót szórakozott a Parányi -Bárány grafikus páros és elhatározták, hogy ők majd nulláról öltöztetik fel a két alakot. A férfit is és a nőt is először szénnel rajzolták fel a hatalmas, kétméteres tablóra, jól kihangsúlyozott, aprólékosan kiszőrözött jókora nemi szervekkel. A férfi farka majdnem a térdéig ért, de a nőtől sem sajnáltak semmit, ami gusztustalan. A tempera vízfesték csak ezek után került fel sok-sok röhögés után az alakokra. Végül is nagyon szépre sikerült az egész, és a mi emberpárunk igazán elegánsan hirdette a használt ruhát. Egy darabig. Összesen egy teljes hétig.
A kirakatot ugyanis erősen sütötte a nap, a festék lassan halványodni kezdett, majd egy idő után teljesen kifakult, eltűnt, de nem úgy az alatta lévő szénrajz. Mintha az elegáns pár lassan levetkőzött volna. A részben felháborodott, részben röhögő járókelők kisebb tumultust okoztak az amúgy elég unalmas, szomorú üzlet előtt.
A másik híres botrány kicsit inkább politikai jellegű volt. A szemben lévő Síp utca sarkán volt az OMKER központja és egyben egyik szaküzlete. (Orvosi Műszer Kereskedelmi Vállalat)
Cseri Jóska árurendező telerakta óvszerrel és méhkaparókkal a november 7-i ünnepi kirakatot, tett mellé sok-sok piros illetve nemzeti színű szalagot, továbbá minden jót kívánt mindenkinek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alkalmából. Kicsit elbeszélgettek vele a művel kapcsolatban. Mesélték, akik tudtak róla. Jóska nagy fenegyerek volt, soha nem félt hogy kivágják a munkahelyéről, igen sokoldalú volt, Óbudán saját népi zenekarával haknizott, muzsikált esténként és hétvégeken.

A dekorációban nap, mint nap elismerően csettintettek utánam a férfiak, de én mindezt észre sem vettem. Én csak a szerelmemmel akartam együtt lenni. Mindig. Úgy terveztük, hogy rövidesen, ahogy csak lehet, összeházasodunk. Természetesen soha nem hagyjuk majd el egymást. Holtomiglan, holtodiglan. Ez nagy önbizalmat adott.
A dolog gyakorlati oldalát nézve, azonnal a jelmez jutott eszembe, olyan esküvői ruhában akartam lenni, mint amilyenben Grace Kelly áprilisban feleségül ment a Monacói nagyherceghez.
Első fizetésemből egy nagyon szép fekete, magas sarkú cipőt vettem. Ebben még inkább igazi nőnek éreztem magam. Először nem volt könnyű menni benne, de nagyon gyorsan megtanultam, és billegtettem magam az új sarkaimon. Apám egyik régi – jó kis angol szövetből készült zakójából varrtak nekem egy igazi sötét kosztüm kabátot, hűtlen asszony frizurám időközben megnőtt, hosszú hajamat időnként kontyba fontam. Kezdtem egész jól kinézni.
Munka után szabad voltam, rohantam a randevúra, mert Feri ellágyult, elismerő, bársonyos nézésére vágytam nagyon. És ebben nem is volt hiány. Csak ő létezett számomra, senki más. Változatlanul rengeteget jártunk moziba, imádtuk a Körhintát, Törőcsik Marival és Soós Imrével.
Sokat kirándultunk, Gellért-hegy, Margit sziget, Hűvösvölgy voltak a kedvenc helyeink. Ismertük a jó kis bokroktól takart padokat, tisztásokat. De fenyegetően és visszavonhatatlanul közeledett az ősz, a szerelmesek nagy ellensége a hideg és az eső.


1956

Nem figyeltünk a politikára, kit érdekelt, hogy megalakult a Petőfi kör, hogy Rákosi ideje lassan lejárt, és Gerő Ernő lépett a helyére. Október 6-án százezer ember jelent meg a Kerepesi temetőben, hogy elbúcsúztassa, és újra temesse a koncepciós perben halálra ítélt Rajk Lászlót.
Október 23-a szép napnak ígérkezett, ráadásul fizetésnap volt. Kinéztem magamnak a Verseny Áruház kirakatában egy gyönyörű, nyugati import, magas sarkú, pezsgőszínű cipőt. Azt mindenképpen meg akartam venni.
Délelőtt már mindenki nagyon nyugtalan volt a dekorációban, éreztük, hogy valami készül, csak nem tudtuk, hogy mi lesz belőle. Jött a hír, hogy tüntetés van. Délben mindannyian kirohantunk a Múzeum körút sarkára, ahol fákra, falakra kiszögelték az új 12. pontot, ebben szabad választásokat, több párt rendszert, sztrájkjogot, sajtó- és vélemény szabadságot, a Kossuth címer visszaállítását és a Sztálin szobor lebontását követelték. Döbbenten olvastam, nagyon tetszett, miközben azért szorongtam és egy kicsit azért féltem is.
A műteremben bekapcsoltuk a rádiót, bemondták, hogy Piros László belügyminiszter betiltotta, majd újra engedélyezte, és újra betiltotta az egyetemisták felvonulását. Időnként kirohantam az utcára, az emberek a Petőfi szoborhoz vonultak.
Én nagyon idegesen vártam, hogy mikor hozzák meg végre a központból a fizetésemet, nehogy lemaradjak a szép cipőről. Nem értettem az egészet, csak láttam, hogy felborult a rend, mindenki hőbörög, de végül is megvettem a cipőmet és hazasiettem. Hazaérkezésemet nagy megnyugvással nyugtázták a felmenőim.
Sötétedéskor dördültek el az első fegyverek. Nem voltak igazi híreink, a rádió összevissza beszélt. Végül elhangzott Gerő Ernő híres beszéde, amely csak olaj volt a tűzre, és a rádiónál komoly fegyveres harcok kezdődtek. A tömeg még aznap ledöntötte a felvonulási téren a hatalmas Sztálin szobrot, egészen az EMKÉ-ig vonszolta és elkezdte feldarabolni. Sajnos – hála az égnek – sehova ki nem tehettem a lábam, csak otthonról figyeltük, lestük, hogy mi történik. Éjszaka szovjet páncélosok vonulnak be a városba. Másnap úgy döntött a család, hogy ha nem javul a helyzet, ismét levonulunk a pincébe. Elkezdtük rendbe tenni a jövendő búvóhelyet, sok más lakóval együtt.
Áldottam nagyanyám régi, jól bevált reflexét, aki ha elkezdett nyugtalankodni körülötte a világ, azonnal rohant a boltba, alapélelmiszereket vásárolni, gyufát, gyertyát, WC papírt. És sót is. Én másnap szerettem volna bemenni dolgozni, de erről sajnos szó sem lehetett. A rádióban csak zenét játszottak, felváltva Beethoven Egmond nyitányát és Liszt Les Preludesét, és ritkán elhangzott egy-egy semmitmondó hír is. A Szabad Európát próbálta hallgatni mindenki, most már nem titokban, hanem teljes hangerővel, de ezzel egyenes arányban a recsegés, az adó szünet nélküli zavarása is felerősödött, alig lehetett kivenni valamit. Azért a fontos információk mégis csak innen jöttek át.
A telefon még működött, tudtam beszélni a számomra legfontosabb emberrel, megígértük egymásnak, hogy nem mozdulunk ki hazulról, és vigyázunk magunkra. Ahogy lehet, találkozunk. Halász nagymamát nem rettente el egy kis forradalom, egy kis lövöldözés, ő átjött hozzánk a József körútról, hozott egy kis kenyeret is, mert kenyerünk nem igen volt. Harisnya nélkül rohangált most is a csípős, esős hideg októberben, soha nem fázott.
Apám módszeresen sorban elégette valamennyi saját kezűleg írt, rajzolt, festett, nagyon szépen kivitelezett Párt történeti brosúráját, továbbá az összes Lenint, Sztálint és Rákosit a bőrkötésekkel együtt. Még jó, hogy volt egy jó kis cserépkályhánk.
- Végeztünk! Ebből elég volt! Többé nem lépünk be sehova, ugye cicuskám – kérdezte a kályha előtt apám anyámat. Éveken át elhittünk mindent, és semmi nem volt igaz.
- Igen. Én is kilépek a Pártból, Zoltán – csatlakozott anyám a házi forradalomhoz – ezek tényleg becsaptak minket
- És én is befejeztem, nekem is elegem van, elég volt a sok mellé-beszélésből – mondta Mari is – aki egyébként ráadásul még párttikár is volt a Háztartási Boltban.
És az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) azokban a napokban hivatalosan is megszűnt, miután elvesztette tagságának kilencven százalékát. Helyette százával alakultak az új pártok, munkástanácsok.

Csengettek az ajtón, apám két barátja – Henter Jani és Rajli Tóni jöttek egy kicsit melegedni, inni egy jó teát és beszámolni az eseményekről. Ők voltak a forradalom kibicei, minden fontos eseményen megjelentek. Elmesélték, hogy döntötték le a Sztálin szobrot, sőt Janinak még egy kis szilánk is jutott belőle, de ezek az örültek elmentek még a Corvin közbe, és a Széna térre is, mindenhova, ahol csak lőttek. Csak úgy nézegetni.
Október 25-én a Parlament előtti téren tüzet nyitottak a szovjet katonákkal, tankokkal barátkozó bizakodó hangulatú tömegre, és ekkor a népharag a vérengző, diktatúrát védelmező ÁVH ellen fordult. A kibicek ezt is látták, majdnem otthagyták a fogukat, és többé nem is kukkoltak sehol. Komolyan megijedtek. A több száz ártatlan halott látványát, emlékét nem tudták elfelejteni.

Napközben a pincében dekkoltunk, de éjszakára felmentünk a lakásba. Egyre több gyanús alak járkált ki-be a házba, mi pedig féltettük kevéske kis értékeinket. Nagymama újra szénnel akarta bekenni a nők arcát, sőt már enyémet is, ezt tartotta a legbiztosabb módszernek a megerőszakolás ellen. A szénporról lebeszéltük nagyanyát, de a család hirtelen észbe kapott és minden rimánkodásom ellenére leparancsolta rólam a gyönyörű magas sarkú cipőket – a feketét és az október 23-án vásárolt bézs színűt. Anyám elém rakta a régi, félretaposott sarkú, gyűlölt barna, magas szárú, fűzős cipőmet, ez volt számomra a forradalom egyik legemlékezetesebb, megalázó csapása.
Egyik este jó erősen dörömböltek az előszoba ajtón, apám nyitott ajtót, három rosszarcú, piszkos, viharkabátos suhanc állt ott, géppuskával, kézigránátokkal és Molotov koktéllal. Köszönés nélkül kezdte hadarni a főnöknek látszó, nem túl bizalomgerjesztő fickó
- Forradalmárok vagyunk, lefoglaljuk az utcára néző ablakokat, innen lőjük ki a szovjet tankokat, van páncélöklünk is.
- Jó estét.
Innen maguk biztosan nem fognak lövöldözni, mert vagy a tank, vagy a társa biztosan szétlövi a lakásunkat.
- Akkor a Forradalom nevében lefoglaljuk a lakásukat. Mi maga Ávós, vagy kommunista, megjárhatja – ordított fenyegetően a borostás arcú, és látszott rajta, hogy nem nagyon bánná, ha konfliktus alakulna ki.
- Zoltán, kérlek, engedd be a fiúkat – avatkozott közbe anyám, igen jó taktikai érzékkel. A résnyire nyílt ajtót belökték a viharkabátosok és már ott is voltak az előszobánkban, teljes fegyverzetben.
- Jaj Istenem, itt vannak a Lenin-fiúk, mondtam, úgy-e megmondtam, hogy még nagy baj lesz egyszer – jajveszékelt nagymama, három világégés tapasztalatával a háta mögött.
- Mama kérem, legyen szíves, menjen ki a konyhába, és legyen szíves, fejezze be az aggódást is, főleg a hangos aggódást – förmedt rá apám idegességében.
- Igen, fiúk, tudják, mi nagyon örülünk a forradalomnak – mérte fel anyám egy szempillantás alatt az erőviszonyokat.
- Csak azt kérem, hogy szedjék le az ablakokat, mielőtt elkezdik a harcot, nehogy betörjenek, mi majd kiköltözünk a konyhába aludni, az ablakok pedig a kisszobába mennek – rendelkezett mama rendkívül gyakorlatiasan.

És elkezdtük meggyőzni a forradalmárokat arról, hogy miért is nem olyan jó hely – stratégiailag a mi ablakunk a harc szempontjából. Két orosz tank fenyegetően állt a Rákóczi út sarkánál, szerencsére minden lőtávolon kívül voltak, ami a puskákat illeti, hosszas tanakodás után úgy döntöttek a bősz hadfiak, hogy még páncélököllel sem tudják tőlünk kilőni a tankokat, ezért a Divatcsarnok tetejére tették át harci állásukat. Mielőtt elvonultak gondosan otthagyták az ablakunk alatt a Molotov koktélokat, arra az esetre, ha majd bejön a tank a szűk utcába, könnyedén felgyújthatják majd.
Ahogy kitették a lábukat a lakásból, összenéztünk Macával, és sorra kiöntögettük a benzint az üvegpalackokból WC-be, a benzin helyére vizet öntöttünk. Kicsit pánikba estünk, amikor rájöttünk, hogy nagyon benzinszagú lett a WC. El is kezdtük szagtalanítani a WC-t ecettel, hypóval, lakkfesték-hígítóval, mindennel, de mindhiába, a benzin párája szétterült a lakásban és árulkodóan büdös maradt.
- Meglátjátok, visszajönnek és mindenkit lelőnek – aggódott nagymama. Nem lett volna szabad kiönteni.
- De igen mama, tudja, a tankok vissza is szoktak lőni, hát ide nem fognak, ha bármit is tehetünk ellene.

Végül anyám feláldozta egyik szeretett, ámbár igen erős illatú parfümjét és látványosan összetörte az előszobában a földön, a WC előtt. Ez hatott, a tömény parfüm minden más szagot elnyomott – megúsztuk gondoltuk – legalábbis egyelőre.
Estére visszajöttek a hadfiak. Piszkosan és fáradtak voltak. Elszántságuk mit sem csökkent.
- Kizavarjuk a rohadt ruszkikat, meg a rohadt ávósokat, meg a rohadt kommunistákat. Lelőjük őket, mint a kutyákat. Győzni fogunk. Maguk nem is örülnek? Biztosan maguk is kommunisták? – a vezérnek látszó srác szeme vadul villogott, indulatai teljesen a hatalmukba kerítették.
Nem válaszoltunk. Nem láttuk értelmét semmiféle vitának. Csak döbbenten meredtünk magunk elé. Leültettük őket a nagy konyhai asztalhoz és megosztottuk velük egyszerű vacsoránkat. Ettől szemmel láthatóan megnyugodtak, tele pofával zabáltak és beszélni kezdtek. Meséltek magukról, a kilátástalan életükről, arról, hogy azonnal csatlakoztak a felkeléshez, és hogy milyen boldogan lettek forradalmárok. Munkás fiúk voltak, az egyik közülük azzal dicsekedett, hogy ő „univár szerelő” – és mi nem mertük kijavítani.
Minden megnyilatkozásuk elvakult, zavaros, primitív vagdalkozás volt. Nagyon megnyugodtunk, hogy az éjszakát nem nálunk óhajtották eltölteni. Átvonultak a Divatcsarnokba, páncélöklöstül, puskástul együtt.

Köztársaság tér

- Már halljuk a rabok kopácsolását. Szerencsétlenek, de most eljött a szabadság órája.
- Én ismerem a morzejeleket, tisztán kivehető morzejeleket adnak le, úgy könyörögnek, hogy szabadítsuk ki őket.
- A Pártház alatt vannak az ÁVÓ kínzókamrái, vallató szobái, az egész egy hatalmas földbevájt labirintus rendszer. Aki oda egyszer bekerült….
- Van egy nagy darálógépük, azzal tüntetik el a hullákat

- Menjünk ki a térre, és nézzük meg hogyan szabadítják ki őket. – addig könyörögtem apámnak, aki nehezen állt kötélnek, amíg ki nem mentünk.
- Jobb nem kíváncsiskodni – morogta mélységes élettapasztalattal.
Rengeteg újság jelent meg azokban a napokban, olyan híreket olvastunk nyomtatásban, amilyenről régen még álmodni sem mertünk. Az akkori bulvárlap, az Esti Budapest is megerősítette, hogy valóban vannak rabok a pincében.
A lövöldözés aznap szinte teljesen elcsendesedett, a bámuló tömeg szörnyülködve figyelte a hatalmas markoló gépeket, amelyek teljes komolysággal ásták a földet. Sokan már hallani vélték a rabok kiáltozásait is, könyörgésüket a szabadságért.
Apám rögtön mondta, hogy ez marhaság, senki nincs ott elásva, különben is azonnal menjünk haza, mert hideg is van, és egyre több fegyveres ember érkezik fenyegetően a teherautókkal.

Október 30-a volt, és rövidesen megkezdődött a Pártház ostroma. Mi csak a hangokat hallottuk, a szörnyű géppuska kerepelést, és később láttunk egy szerencsétlen embert – ma sem tudom, hogy ki volt – akit félmeztelenre vetkőztetett a csőcselék, piros rongyot kötöttek a derekára, ütötték verték – az Alsóerdősor utcában. Majd bevágták a Divatcsarnok egyik kirakatába, véres testével betörték a kirakatüveget és diadal ittasan vissza is húzták őt, patakokban folyt a vére.
Alig állt a lábán, tántorgott a fájdalomtól. A kórház felé hajtották, űzték, nem tudom mi történt vele, és azt sem tudom, hogy túlélte-e a vesszőfutását. Maca elkezdett kiabálni az ablakból, hogy engedjék el, ez lincselés, így nem lehet senkivel sem elbánni. Apám és anyám eltuszkolta onnan, miután ablak nem volt, leeresztették a rolót, és a kezüket Marikám szájára tapasztották.
- Megörültél, ezek feljönnek és kinyírják az egész családot. Tudod, hogy párttagok vagyunk. Ők még nem tudják, hogy mi kiléptünk, sőt még a párt sem tudja.
- Ez embertelen, ítéljék el ha rosszat tett, de hová vezet a lincselés? – Mari zokogott.
Én is kaptam egy sírógörcsöt, a szörnyű látvány még sokáig elkísért, és napokig egyáltalán nem tudtam aludni. És akkor még nem tudtuk, hogy mi történt a téren.
Akasztások, lincselések, az egész forradalom legkegyetlenebb eseményei, a népharag és az alvilág találkozása. A kazamatákat nem találták meg soha, bár az egész teret felásták, senki nem akarta elhinni, „hogy tényleg nincsenek is egyáltalán”.

November elsején a magyar kormány semleges országnak nyilvánította Magyarországot, bejelentette kilépését a Varsói Szerződésből, de a világ nem ránk figyelt, hanem az amerikai elnökválasztásra és a Szuezi válságra, francia és brit repülőgépek - kihasználva a szovjet birodalom „elfoglaltságát”- Egyiptomot bombázták, miközben izraeli csapatok vonultak be Jordániába.
Kádár János bejelentette a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulását.

November elsején, halottak napján végre csend lett a városban, sötétedés után, este a közparkok ideiglenes sírjain és minden ház minden ablakában gyertya és mécses égett. Budapest gyászolt.

Másnap kimerészkedtünk az utcára, a fegyverek hallgattak. Néhány helyen még a közlekedés is beindult. Az oroszok kivonultak, a tankok elhagyták Budapestet, mindenki mámorosan boldog volt. Szabadok lettünk, legalábbis akkor így gondoltuk.
Berohantam a munkahelyemre, mindenki őrülten politizált, megalakult a munkástanács és attól kezdve sztrájkolunk. Amikor egy kicsit rajzolgatni kezdtem, azt mondták nem szabad, a sztrájk rám is vonatkozik, hiába vagyok csak tanuló. Én különösebben nem bántam, mert ez egy nagyon jó kis sztrájk volt, még fizetést kaptunk érte.
- Ilyen nincs, - zsörtölődött nagymama, - ez is olyan komcsi dolog kislányom, munka nélkül pénzt kapni, nagyapának soha nem fizettek, ha „sztrejkoltak”, neki mindig csak a baja volt belőle, az Isten nyugosztalja szegényt.
- Mama kérem, legyenszíves és ne komcsizzon, láthatja, hogy már mi sem vagyunk komcsik, sőt már a párt sincs – jegyezte meg apám.

A Rákóczi úton láttam életemben először halottat, egészen kicsire össze zsugorodott, szénné égett szovjet katonák holttesteit. A közparkok (Rózsák tere, Tisza Kálmán tér) lassan teljesen megteltek ideiglenes sírokkal, a harcokban elesett civileket, ávósokat, magyar és orosz katonákat temettek oda. Az utca tele volt romokkal, kiégett tankokkal, a házak és a kirakatok üvegei szinte kivétel nélkül betörtek, de a cserepek mögött minden ott állt, érintetlenül, az árut senki nem lopta el.
Ez volt a forradalom legszebb, legemelkedettebb időszaka. A pénzt nyitott ládákban gyűjtötték a harcokban elesettek özvegyei és árvái javára. De azért esténként, sötétedés után még érvényben volt a kijárási tilalom volt, ajánlatos volt sietni haza.
Másnap elhatároztam, hogy kimegyek Kőbányára. Arrafelé közlekedés nem volt, és időnként szórványosan még lőttek is. Féltem. De nem állíthatott meg senki, látnom kellett őt mindenáron. Az Orczy térig simán lehetett menni, de a hosszú Kőbányai úton többször is hasra kellett vágódni, majd futásnak eredni, és újból hasra, mert ezen a nyílt úton nem nagyon volt hova elbújni – és szórványosa lőttek, ki tudja, hogy kik, kire és miért. Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kiértem a Zalkára, onnan a Mázsa térre és végre a Bihari útra.
Feri nem volt otthon. Irma néni elmondta, hogy már korán reggel begyalogolt hozzám az Alsóerdősorba, hogy végre láthasson. Hazafelé végigzokogtam az utat, a félelemtől és főleg a csalódástól. Csontig-ható, nyirkos hideg volt, boldogtalan voltam és valami nagyon rossz, nagyon sötét érzés lett úrrá rajtam a jövőt illetően. Végre hazaértem, és még jobban összetörtem, amikor megtudtam, hogy Feri nem sokkal a hazaérkezésem előtt ment el, nem tudott tovább várni rám. A kijárási tilalom nem volt vicc. Sötétedés előtt haza kellett érnie. A telefon néma volt.
Közben özönlöttek be az országba a friss, lecserélt szovjet csapatok, miközben Tökölön Maléter Pál tábornok vezetésével kormánydelegáció tárgyalt a kivonulásukról.
November 4-én hajnalban igazi háborúra ébredtünk. A rádióban, a folytatólagosan játszott Egmont nyitányt időnként Nagy Imre hangja szakította félbe

„Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem!
Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke.
Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.
Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.
Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"

És megkezdődött az ostrom, Budapest megbüntetése, lerombolása. A tankok esztelenül és kíméletlenül lőttek, mindenhová. A Divatcsarnok már az első nap felrobbant. A szabadságharcosok – köztük a mi „univár” szerelőink – állítólag nitroglicerint tároltak a pincéjében. A Szövetség utca felőli hat emeletes új épületrész a detonációtól teljesen leomlott, az Alsóerdősor utcai épületszárny pedig kigyulladt a tankok belövéseitől. Tűzoltásra esély sem volt. A lakók jajveszékelve az utcára dobálták a bútoraikat, próbálták menteni a ruháikat kis bőröndökben, összekötözött batyukban az ágyneműjüket. Miközben lőttek. Gyakorlatilag mindenük elveszett. Három napig éjjel nappal égett a ház, mi zokogva, tehetetlenül néztük az ablakból.
A házunk előtt megállt egy szovjet tank, és mielőtt igazán közelről lövöldözhetett volna, a fiúk Molotov koktéllal fel akarták gyújtani, de a palack nem robbant. A tank kimenekült a Rákóczi útra, ahol aztán végül is kilőtték. A tank teljesen kiégett, apám titokban lefényképezte az ablakunkból, és évtizedekig dugdosta a negatívot, amelyért komoly megtorlás járt volna.

Az ellenállás gyorsan megtört, november 7-én Budapestre érkezett Kádár János és bár ígéretet tett a többpárt-rendszer elfogadására, sértetlenséget ígért Nagy Imrének, partnereinek ismerte el a munkástanácsokat, valójában csak a brutális megtorlást készítette elő.
Nagy Imrét és társait tőrbe csalták, letartóztatták és elhurcolták az országból, az eseményeket ellenforradalomnak minősítették (micsoda marhaság,, sohasem értettem igazán), rögtönítélő bíróságokat állítottak fel, és mindezt a munkáshatalom nevében. A harcok és megtorlások során mintegy 2500 ember vesztette életét, a sebesültek száma csaknem húszezer, és több mint 200 ezer ember elhagyta el az országot. November 22-én Melbourn-ben megnyitották a XVI. Olimpiai Játékokat. 9 aranyérmet szereztünk, sportolóink zöme nem jött haza.

November elején végre találkoztunk. Eljött hozzám, gyalog Kőbányáról, keki színű viharkabátban volt, nagy kockás gyapjúsálja féloldalasan lógott rajta. Átöleltük egymást a hideg előszobában és sokáig csak álltunk, nem tudtunk szóhoz jutni.
- Látod szerelmem, édes kis Katicám, hát ezt is túléltük, itt vagyok, ölellek, csókollak.
- Igen. Végre itt vagy! Olyan boldog vagyok, hogy élsz. Eljöttél. Annyira hiányoztál, aggódtam érted, nem tudtam rólad semmit, de semmit a világon
- Nem akarlak többé elhagyni, soha többé! Csak veled akarok élni, egyedül csak veled. Képes lennél eljönni velem…
- A világ végére is
- Nekem el kell mennem, most ne kérdezd, hogy miért, de el kell mennem az országból
- Ne hagyj el, kérlek, nem bírnám ki nélküled
- Érted jövök, és elviszlek magammal. Ígérem. De hogy tudsz eljönni itthonról? Most nincs telefon, nem tudlak előre értesíteni, hogy mikor jövök.
- Ne törődj vele, én mindig itt leszek és mindig várlak, mindig…
- Szeretlek, örökké szeretni foglak, egész életemben
- Én is
Amikor végre kibontakoztam erős karjaiból, láttam, hogy az ő szeme is tele van könnyekkel. Hosszasan búcsúztunk.
- Ne félj! Hamarosan érted jövök és elviszlek, de ez titok
- Tudom, várlak, minden nap várlak, siess
Nagyon lassan, nagyon nehezen ment le a lépcsőn, a lépcsőfordulóból visszanézett, akkor már bíztatóan mosolygott, kedvesen csibészesen, ahogy mindig is szokott, viharkabátja gallérját fázósan felhajtotta, a haja egy kicsit a homlokába hullott, ezt a képet őrzöm ma is róla, ahogy akkor utoljára láttam őt.

Csak a véletlenen múlt, hogy nem mentem el vele az országból. Kenyérért álltam sorban valahol a környéken, amikor értem jött. Teherautóval jött. Sietnie kellett. A teherautó nem várt.
És Ő sem szállt le a teherautóról és nem várt meg engem.
Minden tíz percen múlott. Amikor hazaértem nagyanyán szomorú arccal egy hevenyészve írt kockás füzetlapot nyomott a kezembe.
„Édes kis Katicám! Amikor ezt a levelet olvasod, én már nagyon messze leszek tőled, nem tehettem másképp, mert…”
Többre nem emlékszem, elájultam. Teljes depresszióba estem, és még sírni sem tudtam hetekig. Egyszerűen nem hittem el, hogy mindez velem történik, hogy ez velem egyáltalán megtörténhetett. Nem tudtam felfogni, hogy így elárultak, hogy így elhagytak, ilyen igazságtalanul. És ezt soha nem felejtettem el és nem is hevertem ki igazán.
Amikor magamhoz tértem a fülemet a Szabad Európa rádióra tapasztottam és vártam az üzenetet Bécsből, hogy átértek-e, élnek-e.
„Ugye mindig mondtam kislányom, hogy a férfi mind állat, még jobbak is. Kivétel nélkül.” – próbált nagymama vigasztalni a maga sajátos módján – miközben lemondóan legyintett a kezével.
De én vigasztalhatatlan voltam. Egészen az első leveléig, amely maga volt a csoda. Nem tudom, hogy jutott el hozzám, de Bécsből írta és én megkaptam. Postát, bélyeget sohasem látott levél volt, kicsire összehajtva, boríték nélkül, csak a címemmel a tetején, jó emberek kézről kézre adták.
Mi mást is írhatott volna, azon kívül, hogy szeret, nagyon szeret, nagyon-nagyon megbánta, hogy elment nélkülem és menjek utána. Menjek utána!
És én attól kezdve csak disszidálós csoportokat szerveztem. Igaz, hogy végül is egyikkel sem mentek el, még próbaképpen sem.
Abban hogy nem mentem el nyugatra erősen közrejátszott, akárhogy is mentegettem őt magamban, nem tudtam feldolgozni és kiheverni a sokkot, hogy végül is itt tudott hagyni, és el tudott menni nélkülem. Bármennyire is szerettem őt, valami eltört, megrendült a bizalmam benne.
Lehetséges, hogy itthon maradásomhoz az is nagyban hozzájárult, hogy az apám naponta fenyegetett meg
- Vedd tudomásul, hogy nekem érvényes útlevelem van, és azt is jól vedd tudomásul, ha el mersz menni titokban, én nem a bokrok alatt, és nem is az akna mezőkön át, hanem vonaton, kényelmesen és legálisan megyek utánad, és első osztályon pofozlak haza Budapestig. Mit akarsz te nyugaton 17 évesen? Ott se fenékig tejfel. Se végzettséged, se érettségid, se nyelvtudásod nincs, mihez akarsz kezdeni?
- Férjhez megyek.
- De kihez mész hozzá, te szerencsétlen! – kihez? Hiszen még ha meg is találnád őt a számtalan menekült táborok egyikében, akkor sem mész vele semmire, neki sincs semmije, se végzettsége, se rokona, éhen haltok. Hidd el, sokkal jobban jársz, ha itthon maradsz, velünk a családban. Tanulhatsz, dolgozhatsz, azt csinálsz, amihez csak kedved van. Eltartalak. Lesz még neked másik, talán még nagyobb szerelmed is, hosszú az élet és szép is – vigasztalt apám
- Nem lesz, ilyen többé nem lesz. Ezt biztosan érzem – vigasztalhatatlan voltam.

Ma már tudom, hogy gyönyörű ajándékot kaptam az élettől. Egy olyan nagy, tiszta és boldog szerelmet, amelyet soha nem ronthatott meg veszekedés, anyagi gond, féltékenység, bánat. Nem volt rá időnk, mert később rájöttem, hogy a kiábrándulás csak idő kérdése.

Egy este Pityu csengetett be hozzám, izgatottan hadarta, hogy ők másnap reggel mennek a szomszéd családdal, Balázsékkal Bécsbe, van egy szabad hely a kocsijukban, jobban mondva a teherautójukon, szívesen elvisznek magukkal, menjek velük.
- Tudod, hogy mást szeretek.
- Azt, aki csak úgy itt hagyott? Én szeretlek téged igazán, és én elveszlek feleségül, rögtön ahogy kiértünk Bécsbe és gondold csak meg kint milyen remek élet van, szabadok leszünk, gazdagok leszünk és lassan majd te is megszeretsz engem.
- Hááát, nem tudom.
- Gondold meg. Ötkor indulunk, pont ötkor, reggel. Ha lejössz a kapuba, velünk jöhetsz. Ne hozz sok cuccot, csak egy váltás fehérneműt, meleg pulóvert és kevés kaját.
- Nem tudom, kicsit félek.
- Az út biztonságos, remek embercsempészünk van Velemben. Jó ismerőse az egyik menekülőnek, már sok csoportot átvitt. Sikeresen. Gondold meg, és gyere, ne félj vigyázok rád, és ha akarod, még megkeresheted Ferit is, ha esetleg végképp úgy döntesz – tette még hozzá igencsak nagyvonalúan és nagylelkűen.
- Nem tehetem meg. Mást szeretek, őt szeretem, nem mehetek veled, éppen veled nem mehetek el, tudod – feleltem kiszáradt torokkal
- Várlak, hajnalban, gondold meg, várlak, új életet kezdünk, na gyere velem, jó lesz…
- Hát nem is tudom, esetleg lehet, talán… még alszom rá egyet.
- Na, ez bíztató legalább. De el ne aludj, bekopogjak? Halkan fogok kopogni.
- Isten őrizz! Eszedbe ne jusson, te őrült. Ezek felébrednek. Ha úgy döntök, hogy megyek, ne félj, nem alszom el.

De én tudtam, hogy ilyen áron nem mehetek el. Tudtam, hogy soha nem hagyna békén, és soha nem nyugodna bele abba, hogy a szerelmemet keresgélem a táborról táborra. Azért aznap éjjel nem igen aludtam, a kis csomagban azért összekészítettem a legszükségesebb úti holmikat, néhány fehérneműt, Feri ereklyeként őrzött két levelét, ha mégis meggondolnám magam. Már hajnali négykor fenn voltam, a család még mélyen aludt, könnyedén leléphettem volna, de nem tudtam megtenni. Nem tudtam elárulni a szüleimet, és titokban, búcsú nélkül elmenni, nem akartam becsapni Pityut sem, és Ferivel szemben is árulásnak éreztem volna, ha más fiúval lépem át a határt. De lehet, hogy egyszerűen csak gyáva voltam.
Hallottam, kristálytisztán hallottam, ahogy a ház előtt a teherautó ajtaja halkan becsukódik, leengedik a ponyvát, felberreg a motor és elindulnak. Megint elment egy lehetőség. A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon.

Disszidált apán öccse, Pali feleségével Mancival, először Angliába, majd Kanadába mentek, disszidált apám legjobb barátja Várkonyi Laci a családjával, disszidált a szomszédunk Kurcsa Feri, itthon hagyta fiatal feleségét a kislányával. Disszidált a Ciple Illés bácsi is, de gyorsan haza is jött, de a felesége Mariska néni bizony nem nagyon örült ennek.
Disszidált a forradalom egyik kibice a Rajli Tóni is. Disszidált a Fradi szinte teljes atlétikai szakosztálya, edzőstől, gyúróstól együtt. (Ekkor hagytam abba végleg a futást.) Disszidált a fél Stylus dekoráció, Parányistól és Bárányostól együtt. Disszidáltak a régi gimis osztálytársnőim.
Egyedül maradtam, mint az ujjam.