5. fejezet A konszolidáció 1956

A magyar kormány elutasította egy ENSZ delegáció látogatását. Megkezdődött a romok eltakarítása, a közellátás gondjai egyre súlyosabbak, kevés az élelmiszer és a tüzelőanyag.
A dekorációban megszűnt a sztrájk, és mindenki visszamenőleg megkapta összes elmaradt fizetését. Nagyon örültem a pénznek, és életemben először nem siettem elkölteni, spóroltam, gyűjtögettem, mert a disszidálás egyre több pénzbe került.
Az alkalmi csoportok a belváros kávéházaiban, presszóiban szerveződtek. De olyan nyíltan, hogy senki nem halkította le a hangját, amikor a részleteket egyeztették. Én legtöbbször a váci utcai Annában, vagy Kedvesben jöttem össze kétesnél kétesebb alakokkal, mindig mindent szépen megszerveztem – legalább négy-öt truppot hoztam össze, de a kritikus pillanatban valahogy mindig lemaradtam. Csoportjaim szerencsésen átértek. Ez nem volt tudatos, csak bennem, a lelkem mélyén, éppen annyi érv szólt a mellett, hogy elmenjek, mint amellett, hogy maradjak.
Szomszéd barátnőim a házban, Orbán Marika és a Böbe felváltva vigasztaltak. Elkeseredésünkben, titokban, hármasban elmentünk egy jósnőhöz. A jósnő – Keresztes Katinak hívták – jó messze a Vágóhíd utcában lakott, ahová persze gyalog kellett elmenni a törmelékes utcákon át a jó nagy hidegben.
Hihetetlen magas tarifája volt, ötven forintot kér egy jóslásért. Alig tudtam összeguberálni, de alkudni nem lehetett, aki kíváncsi a jövőjére, az fizessen. Ezt a tevékenységet – mondhatom, hogy joggal – hivatalból üldözték. Annak, aki oda betért, titoktartást kellett fogadnia, különben utoléri az átok. Az üzlet virágzott, a várószoba zsúfolásig tele volt. A legtöbb ember hirtelen eltávozott, elmenekül rokonáról, szerelméről akart megtudni valami biztatót.
Valamit azért tudhatott a jósnő. Bizonyára működik az ördög, ha van, mert Orbán Marinak szinte napra pontosan megmondta, mikor jön haza úgy egy év múlva a férje, Böbének megjósolta, hogy hamarosan végre teherbe esik és megszületik várva várt gyermeke, aki természetesen fiú lesz. (így is lett!)
Nekem, pedig megjósolta, hogy soha többé nem fogom látni a szerelmemet, mert ő viszont végleg elment. De azért ne búsuljak, mert úgy látja, hogy jól és főleg szerelemből fogok férjhez menni, szép és boldog életem lesz, két gyermekem születik, egy fiú és egy lány, továbbá 78 éves koromig fogok élni.(csak!?). Én azonban igenis búsultam, sőt meg voltam győződve róla, hogy nem mond igazat a némber, sőt nem is lát a jövőbe, bármit kárál is, én hamarosan mégis csak találkozni fogok szerelmemmel. A rossz hírért ugyanannyit kellett fizetni, mint a jóért. Böbe és Marika hosszú ideig szorgalmasan visszajártak hozzá „helyzet-jelentésért” én viszont ekkor voltam életemben először és utoljára jósdában. (A jósnőnél érdekes módon egyáltalán nem jelent meg – a sorsom könyvébe írva sem az első házasságom, sem az első gyermekem. Ez a rész totál kimaradt)

És olyan sokan elmentek még, ismeretlen ismerősök, művészek, színészek…
Az 1956-os forradalom köré szövődött legendárium szerint október 23-án már dörögtek a fegyverek a Magyar Rádió előtt, amikor az „oly távol messze van hazám” dalnak a stúdiófelvétele elkészült. A fáma szerint a dalt először lemezre éneklő énekesnő, Boros Ida egy hátsó kijáraton menekült ki az ostromlott épületből és – meg sem állt Bécsig. A dal az ő előadásában a disszidálás miatt indexre került.
De a dal szólt. Itthon a Néprádió kikapcsolhatatlan és lehalkíthatatlan hangszóróiból és külföldön a menekülttáborokban egyaránt.
Oly távol, messze van hazám... Csak még egyszer láthatnám. Az égbolt, felhő, vén hold, szellő Csak rólad mond mesét csupán. Holdfényes májusok, muskátlis ablakok Hozzátok száll minden álmom Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám, Ott lennék boldog csupán.
És elment a rendszer kedvenc sztárja, a gyönyörű, tehetséges színésznő Ferrari Violetta, hosszú évekre lecsukták Darvas Ivánt, és szinte örökre eltiltották a színpadtól Mészáros Ágit, aki többször is megígérte a rádióban, hogy addig nem lép fel színházban, amíg az összes ruszki haza nem megy. Hiányoztak.
A karácsony ebben az évben elég szegényesre és elég szomorúra sikerült. Nem lehetett karácsonyfát kapni, apám nagy nehezen fenyőágakat szerzett és azokat kötözte körbe egy hosszú partvis nyelére. A partvis eredetileg piros nyelét nagy műgonddal zöldre festette, de az sajnos ettől sem lett sokkal szebb. Elég idétlenül meredeztek a szélrózsa minden irányába a különféle fenyőfajták erősen hullásnak indult ágai.
A szilvesztert is szomorúan kezdtük ünnepelni, ráadásul már régóta nem kaptam semmiféle hírt Feritől. Nem volt valami jó kedvem. Hallgattuk a rádiókabarét, és éjfélkor kimentünk az udvarra dudálni, hógolyózni. Nagy pelyhekben esett a hó, áldott fehér leplet borítva a romokra, a koszra, a törmelékre. Mama az öcsém rollerjával körbe ment a gangon, egy kicsit énekelt is, a nagynéném csitítgatta
- Megőrülték, Jutka, mit csinálsz! Mit fognak szólni a lakók? Azonnal gyere be, és hagyd abba!
De anyám nem szállt le a rollerról, csak hajtotta magát szorgalmasan körbe-körbe. Úgy látszik, hogy egy kicsit becsíptünk a házilag főzött tojás és csoki likőröktől. Úgy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. Kijárási és szesztilalom volt érvényben. Ha tilalom van, akkor iszunk! Hajrá! Maca ajándékba kapta (volna) a tiszta-szeszt a Háztartási Boltban, azt hiszem a kissé testes Ármintól, de ő nem hagyta lekenyerezni magát. Kifizette a ritka kincset, abból főztük a finom likőrt.
Még langyos volt, amikor elkezdtük inni a finom, édes nedűt, miután aznap készült el, nem volt ideje se összeérni, se kihűlni, ittuk azon „melegében”, ezért is álltunk fejre egy kicsit tőle. Ráadásul apám kitalálta, hogy biztosan sajt van az üveg alján, azt pedig mindenképpen meg kell találnunk.
- Miért lenne sajt az üveg alján? Zoltán! – érdeklődött Maca
- Miért ne lenne? Éppen erről kell meggyőződni, hogy van-e, vagy nincs-e sajt benne. Én úgy látom, hogy hatalmas sajtokkal van tele.
- Igaza van apának, én láttam is a sajtot, szép lyukas, ementáli, keressük meg, – ihatok még egy kicsit!
- Frászt, gyerek nem ihat, megint alkoholmérgezést akarsz kapni? Nem volt elég Balatongyörök – mondta nevetve anyám – és jól meghúzta a likőrös üveget
A nagy ricsajra lassan előjöttek a szomszédok. Már Dódikáék is velünk voltak, miután a harcok miatt végleg hazaköltöztek a harmadik emeletre a Várna utcából. Végül is igazi nagy, spontán, össznépi buli lett a vége, kabátban táncoltunk a folyosón, és a ház lakói közös erővel meggyőződtek róla, hogy valóban sajtmentes volt a mi jó kis házi-likőrünk. Amikor aztán elfogyott, előkerültek más italok is, még pezsgő is akadt, pedig az nagy szó volt. A frissen hullott hóban hűtöttük hidegre a piákat.
- Látod kislányom, ilyen a szesztilalom, mindenki részeg lesz. Már amerikainak sem sikerült keresztülvinni a harmincas években. Az emberek soha nem isznak annyit, mint éppen a legszigorúbb szesztilalmak idején. Finom a tilos.
- Tudom papa, én csak tudom, hidd el – és nem kifejezetten az italra gondoltam, hanem arra, hogy jövőre talán…, nem is talán, hanem egészen biztosan Ferivel fogok összesimulni és koccintani a boldogújévre.
Annyira hiányzott.

Feri és a húga januárban utaztak el a bécsi menekült gyűjtő-táborból Kanadába. Sokkolt ez a hír, szóhoz sem jutottam, amikor megkaptam az üzenetet. Éreztem, hogy egyre visszavonhatatlanabbul, egyre távolabb kerülünk egymástól. Bennem éltek a jósnő félelmetes szavai, rám nehezedett nyomasztó, nehéz levegőjű szobája
- Többé nem látja őt, ő elment, nagyon messzire ment, bele kell nyugodni, hogy vége. Sajnálom, de teljesen egyértelműen mutatja a kártya.
- Nem jön vissza többé soha már, soha már…ezt nem hiszem el.

Később Feri hosszú levélben tudatta velem, hogy az Arosa Star nevű hajóval, csaknem egy hétig utaztak a viharos, téli óceánon Amerikába, mindenki nagyon rosszul volt, tengeri betegek lettek és féltek, mert a sokszor hatméteres hullámok, még ezt a viszonylag nagy hajót is játékszerként dobálták. Egy kanadai család fogadta be őket, Toronto közelében, az Ontario tó partján – még ma is tudom a címét (121. Birch Ave, Hamilton, Ontario, Canada) Hogyan is felejthettem volna el, ki tudja hányszor is írtam le!
Ismét előkerültek Kogutowitz Manó iskolai térképatlaszai és kerestük, hol is lehet az a Hamilton. Csak most nem apámat, hanem az én páromat sirattam. Kanada távol, elmondhatatlanul messze volt az Alsóerdősortól.
Feri kitöltötte a gondolataimat, szinte vele éltem napjaimat. Eleinte, nagyon piszkos és nehéz munkákat kapott, éttermekben mosogatott, ládákat cipelt különböző üzletekben, de a szabadidejében mindig írt. Nekem írt. Rengeteget írt, és még fotókat is küldött.
Gyakran jártak jótékonysági bálokra testvérével, Pipinek olyan gyönyörű ruhái voltak a képeken, hogy még a szám is tátva maradt. Szobájukban igazi TV készülék állt, jó nagy volt, akkora, mint egy szekrény, és a fotón lehetett látni a fényeket, hogy működött. Pipi félig lehajolva csavargatta a készülék gombjait, jól nézett ki, magas sarkú cipő és rengeteg alsószoknya díszítette, miközben a képből kikacsintó magabiztos, majdhogynem felvágós mosolya mutatta, hogy milyen jól megy a sora. Mintha azt mondta volna hivalkodva, hogy:
- Látod, én megcsináltam, nekem már jól megy, és magammal hoztam a bátyámat is!
Irigy, féltékeny és tehetetlenül dühös voltam, én miért nem lehetek ott? Miért nem?
Pipi kezdetben egy ruházati áruházban lett eladó, félnapot dolgozott, félnapot angolul tanult. Feri egy műszerész mellett tanuló, vagy segédmunkás, nem tudom, ő is járt nyelvtanfolyamra, hogy mielőbb értse a nyelvet.
De hogy lesz belőle történész, és milyen történelmet fog tanulni Kanadában?
Közben itthon a nyugati határokat szép komótosan újra lezárták, szöges dróttal elkerítették, gondosan újra aláaknázták, és egytől egyig könyörtelenül elfogták a menekülőket. Másról sem szóltak a hírek. Megijedtem, lassan feladtam a szökésnek még a gondolatát is. Végérvényesen itthon maradtam. Az élet ment tovább, próbáltam valamit kezdeni magammal.

A sztrájkok befejezése után a dekorációban kieséses alapon Türelmes elvtárs lett a főnök, miután mindenki, aki ezen a poszton megelőzhette volna, elment világgá. A főnökválasztás akkoriban úgy történt, hogy a felettes szerv, az OKISZ (Országos Kisipari Szövetkezet) ajánlott egy nevet, a szövetkezeti tagság pedig egyhangúlag megszavazta a jelöltet. Meglepetés soha nem volt. A szövetkezet a nevét Stylusról Reklámdekorra változtatta, és a jó kis Rákóczi 13-ból elköltözött a kietlen Rózsa utca 33-ba.
Az új főnök hivatott egy napon, szeretettel rám mosolygott, és azt mondta, sokan disszidáltak a kirakatrendező iskoláról, ahol ezért most pótfelvételit hirdettek, menjek el, és próbáljak szerencsét, mégis csak lenne egy szakmám. Egy jó kis szakmám.
Megfogadtam a tanácsát, jelentkeztem, és felvettek. Remekül sikerült a felvételim, jóformán csak rajzolni kellett, meg néhány tárgyat elhelyezni a térben, próba-kirakatban, és volt is kedvem a dologhoz. A probléma csak akkor kezdődött, amikor egyszer csak szóltak, hogy vigyem be az érettségi bizonyítványomat, mert be kell írni a számát.
- Az nekem sajnos nincs meg – hebegtem halálra váltan.
- Semmi baj, nagyon sok embernek elvesztek a papírjai a forr.., az ellenforradalom alatt, nem kell megijedni, menj be az iskoládba és kérj egy másolatot róla, biztosan adnak.
- Nekem nem fognak adni, mert én sajnos nem érettségiztem, három gimnáziumot végeztem, de úgy igazából csak kettőről van bizonyítványom.
- A kirakatrendező iskolába, csak érettségi bizonyítvánnyal lehet járni! Egyáltalán miért jelentkeztél, hogy mertél idejönni érettségi nélkül? – komorult el fenyegetően a szikár iskola-titkár asszony.
- Esetleg kérhetne egy külön engedélyt a tanuló az Oktatásügyi Minisztériumban, Jóború Magda miniszter asszonytól – kapcsolódott be az igazgató az egyre kínosabbá váló diskurzusba, majd később leérettségizik.
- Igen. Igen. Kérek egy kihallgatást tőle és megígérem neki, hogy le fogok érettségizni, egészen biztosan leérettségizek, csak most már ne rúgjanak ki innen – rimánkodtam reménykedve.

Megkaptam a külön engedélyt, személyesen a miniszter asszonytól, ezen egy kicsit magam is meglepődtem, mert nem nagyon számítottam rá, így én lettem a legfiatalabb hallgató az intézetben. És becsülettel teljesítettem a miniszter asszonynak tett ígéretemet is, mert leérettségiztem jelesre, igaz hogy csak sok-sok évvel később. De ez már egy másik történet.

A kirakatrendező iskola végül is - mit szépítsük - emelt szintű ipari tanuló iskola volt, három napot jártunk iskolába, három napot, pedig mindenki saját cégénél – ahol, mint tanuló állásban volt – dolgozott. Egy-egy mester mellé osztották be a tanulókat, nekem Gy. Ferenc árurendező lett a mesterem, egy fekete öves dzsúdó versenyző. Harminc évével nekem aggastyánnak tűnt. Előszeretettel mutatta be nekem és rajtam a sportág mesterfogásait, erős karjai néha satuként szorítottak. Ijesztő volt, de azért igencsak jól esett. Alig vártam szemlétes beszámolóit versenyeiről és az edzéseiről. Akkoriban mindent tudtam a dzsúdóról, a fekete övről, a pontozás menetét az yppontól a wasariig. Azt mondta, hogy ő mindenkitől meg tud védeni engem, persze senki nem akart megtámadni. Ezt egy kicsit sajnáltam is.
Amikor reggelente elhagytuk a dekorációt, a Reki-dekit, és mentünk a boltokba árut rendezni, ahogy kettesben maradtunk, azonnal hevesen udvarolni kezdett. A villamoson valahogy mindig úgy álltunk, hogy nekem csak egy nagyon szűk hely jutott valamelyik szegletben, miközben ő testével „védett”. A csaknem üres járművön.
- Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém…. –énekelte félig viccesen.
- Kár a gőzért, tudod jól, hogy szerelmes vagyok.
- A táv-szerelem nem veszélyes, nem komoly, gyorsan elmúlik.
- De az nem enyém – riposztoztam, egyre kevesebb meggyőződéssel.
Eleinte nem is nagyon tetszett, erősen kopaszodott. Ráadásul nős is volt, szóval nem volt esélye nálam. Minden férfi megvadul egy kicsit, ha látja, hogy semmibe veszik, de ő szerencsére nem volt tolakodó, csak a szemei árulkodtak az érzéseiről. Elég kihívóan provokáltam szegényt a 18 évemmel és a kivágott ruháimmal.
Mindenesetre jókat lehetett beszélgetni vele, miközben nagyokat villamosoztunk. A szövetkezettől rengeteg ingyen villamos jegyet kaptunk, a kirakatok zöme a külvárosban volt. Gyakran jártunk Kispestre és Újpestre dolgozni, ilyenkor órákig utazgattunk, olyan szorosan egymáshoz simulva, mintha csak a hajnali csúcsban bumliztunk volna. Magától értetődőnek találtam ezeket a néma összebújásokat, az áldott kanyarokat és hatalmas zökkenőket, amikor kénytelenek voltunk egy-egy röpke pillanatra összetapadni.
A kirakatokat gyorsan rendbe tettük, aláírattuk a boltvezetővel a munkalapot (erre fizettek „teljesítmény bérben”), délután kettő körül a legtöbbször már szabadok voltunk, de a munkaidőnket, amely délután négyig tartott szigorúan egymással töltöttük. Néha beültünk a Megyeri Csárdába, vagy csak lementünk a Duna partra, dobáltuk a kavicsokat a vízbe, jókat kacsáztunk és közben megettük a szépen összekészített elemózsiáját, legtöbbször zsíros kenyeret hagymával, vagy paprikával.

Én azonban változatlanul csak a postást vártam, a leveleket a távolból. Ö minden levelében biztatott, hogy várjak, nagy optimistán úgy számolta, hogy esetleg öt év után, amikor ő már kanadai állampolgár lesz, ki tud vitetni magához és elvesz feleségül. Milyen naivak voltunk. Öt év nagyon hosszú idő! Kérte, hogy tanuljak angolul, mert arra hamarosan nagy szükségem lesz.
És jöttek a fényképek Torontóból, a Niagarától, később egyre távolabbi kirándulásokról, sőt egyszer még New Yorkból is, de már nem írt naponta, mint ahogy én sem. Igen, a levelek egyre ritkultak - heti egy, vagy kettő és később már annyi sem. Egy évig leveleztünk így, változó intenzitással.

Dódi és Ibi, mint már említettem, a harmadik emeletre költözött be, a (Pollák) Pataki nénihez. Pataki néni változatlanul két nagy utca-frontra néző szobáját lakta, a fiatal pár a cselédszobába költözött, amely korábban a konyha volt. A parányi szobácskát üvegfal választotta el az előszobától, a konyhát pedig áthelyezték a fürdőszobába. A fürdőkád tetejére farácsot szereltek, ez volt a munkaasztal, mosogatólap, mikor mi. A cseppnyi fürdőszobának két ajtaja és egy lichthófra néző ablaka volt, szabad falfelülete viszont nem akadt, nehezen lehetett elférni.
Ezeket a helyiségeket télen nem lehetett fűteni. Nagymamám féltette a fiát, az egyetlen fiát, főleg attól, hogy tüdőgyulladást kap, és idő előtt meghal, mint az apja. Így aztán neki sem lesz fia, aki a Kállay nevet majd tovább viszi. Változatlanul szidta Pataki nénit, aki szerinte olyan önzően elterpeszkedett a lakásban.
Dódi ötéves munkaviszony után 1957. januárjában megkapta a felmondását az Újpesti (Dugonics utcai) Préslégszerszám-gyárban, de azon nyomban elhelyezkedett Kőbányán a MÁVAG Mozdony- és Gépgyárban, mint termelési műszaki főnök. De már nem nagyon kedvelte ezt a fajta – sokszor fizikai munkát és Ő is a Honvédségnél landolt, rövidesen már az Egyesített Tiszti Iskolán, az Üllői úton tanított műszaki ismereteket a leendő katonatiszteknek. Ibi egy üzemi konyhára került felírónőnek, ami igen jól jövedelmező helynek bizonyult, mert a fizetése nagy részét természetben (kajában) kapta meg.
Pataki néni valószínűleg családi nyomásra Húsvét napján becsengetett hozzánk, hogy tekintettel a sokszoros rokoni kötelékre, kibéküljön nagyanyámmal. De nagymama egyáltalán nem akart békülni, sőt, először csak szép csendben szó szót követett köztük, majd ismét nagy kiabálás, a múlt kíméletlen felhánytorgatása, sértegetés, sőt kölcsönös köpködés lett a rosszul sikerül kísérlet vége. Maradt tehát minden a régiben.
- Mama kérem, ez igazán nem volt szép magától, miért nem fogadja el a nászasszonya közeledését? Igazán megenyhülhetne már. – morogta bosszúsan békeszerető apám. Nagymama pedig úgy tett, mint aki nem is hallja, csak magában morgott mérgesen. Apámmal soha nem akart összetűzni.
Pataki Lászlót családjával együtt Pestre helyezték, a Fiastyúk utcai lakótelepen kaptak egy miniatűr szoba-konyhás szolgálati lakást. Laci aláírta a honvédségnél a tovább-szolgálatot, és egyre magasabb beosztású katonai potentátok személyi sofőrje lett. Ica szintén a katonaságnál dolgozott, mint polgári alkalmazott, valami nem túl izgalmas, adminisztrátori munkája volt, sajnos továbbra is sokat betegeskedett, súlyos érszűkületet állapítottak meg a lábában, de a dohányzásról még így sem tudott lemondani. Pedig az nem tett jót gyógyult-beteg tüdejének sem. Általában, a kor divatjának megfelelően az egész család dohányzott, nagyanyám kivételével.

1957 telén – apám kívánságára ideiglenesen hozzánk költözött a nagybeteg Halász nagypapa, aki egyre inkább ápolásra szorult. Halász nagymama már nem tudta őt ellátni fizikailag, és idegileg sem, mert 50 év házasság után szinte szünet nélkül veszekedtek, marták egymást. Nagyapa egyre betegebb lett, de nagymama annál jobban szapulta. Szomorúan néztük, hogy törik össze, hogyan veszti el a tudatát ez a bámulatosan vidám, nagy műveltségű, nagy tudású ember. Naphosszat csak ült a fotelben, a jó meleg cserépkályha mellett, nem beszélt senkivel, csak nagy búsan meredt maga elé. Hirtelen jött, súlyos agy-érelmeszesedése és prosztata rákja volt. Egy idő után már meg sem ismert minket. A tavaszt már nem érte meg. A temetése csaknem botrányba fulladt.
Halász nagymama református egyházi temetést rendelt az Újköztemetőben. A tiszteletes úr hosszasan prédikált és magányosan énekelte a zsoltárokat, ilyet szegény nyolc éves öcsém korábban még soha nem hallott, ő egyáltalán nem kapott vallásos nevelést, az Istent is csak apám káromkodásaiból ismerte, és szemmel láthatóan nagyon unta már a szertartást. Anyám és Maca felváltva csitították, ígértek neki fűt-fát, ha rendesen viselkedik.
De ő egyszer csak kiszakította magát anyám szorító kezéből, és indián szökdeléssel, megállíthatatlanul elkezdett rohangálni a sírok között, miközben a torkaszakadtából üvöltötte
- Hajrá Jézus! Hajrá Jézus!
A család, a pap és a teljes gyászmenet döbbenten nézte a jelentet. Halász Laci és Lili rosszallóan csóválták a fejüket. Még rászólni sem mertünk. Reméltük erősen, hogy egyszer csak megáll. Apám alig tudott vissza tartani egy halvány mosolyt, tekintettel a szomorú eseményre.
Kárpótlásul nagypapa gyönyörű sírkövet kapott, apám tervezte, egy nyitott könyv, rajta egy lúdtoll – amely együttesen szimbolizálta a nyomdát, az írást és a szárnyalást. Ma már senki nem tudja, hogy hol nyugszik szegény Halász nagypapa, a sírhelyet nem újította meg időben a család, – anyám szerint ez sógornője, Zsuzsi bűne volt – így a sír elveszett a sírkővel együtt. Szegény nagyapa. Nyugodjék békében.

Anyám megtalálta a forradalom alatt összegyűjtött – és gondosan elrejtett újságjaimat, és miközben hisztérikusan sírni kezdett, apám azonnal akcióba lépett, és elégette őket a cserépkályhában.
- De hát, miért? Mit csináltatok? Minden itt volt, olyan nehezen gyűjtöttem össze őket, időrendbe szortíroztam, jaj, úgy sajnálom!
- Megőrültél, ránk akarod hozni a rendőrséget? – sikította anyám, teljes pánikba esve – ezek mind, egytől egyig be vannak tiltva, reakciós szemetek.
- MUK! Tudod! MUK! Igenis, Márciusban Újra Kezdjük. Ez az új jelszó! MUK és akkor is MUK! Jönnek az ENSZ csapatok és felszabadítanak minket, újra nyitva lesz a határ, és én itt sem vagyok! Meg sem állok Kanadáig! Vegyétek tudomásul, hogy nem is volt jogotok elégetni az újságjaimat!
- Hülye, majd adok én neked mukkot, de olyat, hogy meg se tudj mukkanni egy ideig – zárta le röviden a beszélgetést apám – örülj, hogy mi találtuk meg és nem a pufajkások a házkutatásnál.
- Miért lenne itt házkutatás?
- Mindenhol lehet ilyen, soha nem tudhatod előre, soha nem tudhatod, hogy ki a jóakaród, most, hogy nincs több újság, én is sokkal nyugodtabb vagyok. Van még máshol is újságod?
- Sajnos nincs! Egy helyen voltak – és keserves sóhajtásom megerősítette, hogy most igazat mondok.
- Majd egyszer, talán úgy 40 - 50 év múlva újra elolvashatod őket egy könyvtárban, ha akkor még egyáltalán érdekelni fog – mondta elgondolkozva és biztatóan apám, és milyen igaza lett.

Apám szoros kapcsolatot tartott bátyával, Lacival, akivel mintha nem lettek volna rokonok, teljes mértékben különböztek egymástól. Apám szemében – aki imádta szórni a pénzt, Laci igazi szarevőnek számított. Ennek legjellemzőbb példája az, hogy képesek voltak a feleségével este háromnegyed tizenegykor, akár mondat közben is pánikszerűen felpattanni és hazarohanni, csak hogy megspórolják a kapupénzt. Lehetőleg mind a kettőt.
A közeli Klauzál utcában laktak, egy elég sötét kis udvarra néző lakásban, de őket ez szemmel láthatóan nem zavarta.
- Legalább csendes – mondogatták.
Kedvenc szórakozásuk volt szombat délutánonként kiülni a Duna szálló (korábban Bristol), később Inter-Continental, ma Marriott Hotel teraszára, hátradőlni a kényelmes nádból fonott fotelekben, napozni, zenét hallgatni szóval szórakozni. Ez apám fejében sehogy sem fért össze a spórolós életmódjukkal, ezért egyszer kíváncsiságból csatlakoztunk hozzájuk, családostól. Laciékat törzsvendégként kezelték a pincérek annak ellenére, hogy minden alkalommal csak egy-egy pohár szódát rendeltek.
Mi persze rögtön dőzsölni kezdtünk, kávét ittunk tejszínhabbal, sarokház tortával és limonádéval. Persze apám fizetett - Laci pedig csendben megjegyezte, hogy:
- Zolikám, tudod-e hogy egy délután eltapsoltad egy egész havi Bristol keretünket.
De apám csak mosolygott, mi jól éreztük magunkat, hiába - ő semmit nem tudott „félig” csinálni, ha a Bristolba megyünk, akkor költünk. Lehetőleg jó sokat. Vagy nem kell odamenni.
- Milyen hülye egy program! Egy pohár szódavíz mellett üldögélni … – tűnődött apám, aki képtelen lett volna ilyen érdektelen semmittevésre.
Laci remekül ultizott, érdekes módon arra nem sajnálta a pénzt, még akkor sem, ha vesztett. A Bétex–nél (Budapesti Textil-nagykereskedelmi Vállalat) volt osztályvezető, ő korábban is textil üzletben dolgozott a Teréz körúton. Rőfös volt, ahogy apám mondta. Lili, aki korábban is varrónő nő – Laci első feleségének szalonjában kezdett a Pilvax-közben, a Váci utcában, Rothschild Klára szalonjában varrta a gyönyörű ruhákat a színésznőknek és a legmagasabb szintű elvtársak feleségeinek, Honthy Hannának és Jovánka Titónak, a jugoszláv first ladynek. A pedikűrös Lord mellett Lili szállította legjobb, legpontosabb és legidőszerűbb pletykákat a művészet és a politika világából.

Áprilisban végre feloldották az éjszakai kijárási tilalmat, letartóztatták Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán írókat, Farkas Mihály 6 éves ítéletét "közóhajra” 19 év börtönre változtatták.
Hat ország képviselői Rómában aláírták az Európai Közös Piaci szerződést. Az ENSZ napirendre tűzte a ”Magyar Kérdést”. Május elsején több százezres nagygyűlésen Kádár János beszélt.

Ezen a május elsején senki nem vonul fel a családból. Senki nem lépett vissza a pártba, a kommunizmus eszmeisége átmenetileg szünetelt a családban. Én életem első nagy kiállítására készültem, mint tanulólány a Budapesti Nemzetközi Vásár építésére a Városligetben.
Úgy is kezdhetném, hogy egyszer volt, hol nem volt… mert ma már ez elképzelhetetlen, pedig így volt.
A kirakatrendezők csapatokba szerveződtek és járták az épülő standokat, munkát kértek. Az igazi buli, a molinózás és a tapétázás volt. A még nagyobb buli: mindezt egy külföldi, lehetőleg nyugati kiállító részére szolgáltatni.
A mi csoportunk három kirakat-rendezőből, egy asztalosból, egy tapétásból és egy tanulólányból állt, ez én voltam. A Petőfi Csarnokban kezdtünk munkát keresni.
- Odanézz, németek!
- Meg kell csípni őket!
- Ezek bútorosok, te jó ég mekkora felületeik lehetnek.
- Kati, menj oda hozzájuk és kérj munkát. Neked van a legtöbb esélyed.
- Nem tudok németül, hogy kell munkát kérni?
- Egyszerű, csak odamész, szépen mosolyogsz, és annyit mondasz: „Ich bin die kleine schwarze Katze! Ha ezt jól elmondod, egészen biztosan kapunk munkát – nyugodj meg, mi itt állunk és figyelünk, ha van meló jövünk, és segítünk tárgyalni.
A mesterem bátorítóan mosolygott rám
- Menj csak nyugodtan, megvédünk, ne félj
- Ennyi az egész, már megyek is!
Eléggé feketemacskásan nézhettem ki, ahogy testhez álló fekete trikóban és szűk, fekete halásznadrágban, türkizkék cica kendővel a nyakamon odavágódtam a német főnök elé, elcsacsogtam a betanult mondatot és a hatás leírhatatlan volt.
A német főnök elkapta a kezemet és behúzott ládái közé, én pedig teli torokkal ordítottam:
- Gyertek fiúk! Győzelem! Úgy látszik kapunk munkát…
A főnök meglepetten szemlélte a betóduló, a röhögéstől csukló csapatot, de volt köztünk, aki tényleg jól beszél németül, elmagyarázta a munka-kérésnek ezt a szokatlan módját – ezen a német főnök is jót nevetett - és rögtön rá is tértünk a részletekre.
A cég tényleg bútorokat állított ki – fa-keretből kellett bokszokat építeni – ezek képezték a szobákat, úgy hogy a fa-kereteket bevontuk molinóval – beleértve a mennyezetet is! Az árurendezők kis kalapáccsal és kartács szöggel feszítették a keretekre a hatalmas, előzetesen méretre összevarrott rongyokat és végül az egészet még le is kellett tapétázni. Ezekből az elemekből épült a szoba. A felület jó nagy volt, miután az ártárgyalás is igen jól sikerült a kiállítóval, én 13,- forintot kaptam egy négyzetméter tapétázásért, nagyon jól kerestem vele. Amikor bekentem egy méteres darabot a hosszú papírtekercsből, tudtam, hogy 13 forintot kerestem.
A tapétát hatalmas pamutvászonnal bevont oldalfalakra kellett felragasztani. Amikor végre kifeszítettük a molinót a keretekre, jöttek a „lángmentesítők”, befújták valami rettenetes szagú folyadékkal az addig feszes falakat, mire azok megereszkedtek, nem lehetett tapétázni őket és kezdhettük elölről az egészet. Teljes felüdülés volt, amikor a molinó-szögelés után végre kenhettem a csirizt (kleijsztert) a vékony papírlapokra. Szó szerint éjjel-nappal dolgoztunk, ha már nagyon elfáradt valaki, hátrament a raktárba és lefeküdt a molinó vásznak maradékára, aludt egy-két órát. Férfiak, nők vegyesen pihentek így – egymás mellett – erkölcsösen, mozdulatlanul, hullafáradtan.
A német főnök nagyon meg volt elégedve munkánkkal, azonnal fizetett is, készpénzben, ahogy megállapodtunk – én, mint tanulólány csillagászati összeget, összesen ötezer forintot kaptam az osztozásnál, elégedett voltam, adó, áfa és más ilyen marhaságok akkor még nem léteztek szerencsére.
Gazdagnak éreztem magam, de örömöm sajnos nem tartott sokáig, mert ennyi pénzt a család nem engedett meg „csak úgy” elkölteni nekem. Legnagyobb bánatomra kelengyét kellett venni belőle – párnát, lepedőt, törülközőket és konyharuhát – a szívem szakadt meg érte. Papa aztán minden darabba szépen belerajzolta a monogramomat, nagymama ezt gyönyörűen kihímezte, az első férjem, pedig a válásnál – szó nélkül mind elvitte, a gazdagon cikornyás „hákás” monogramokkal együtt.
Miután én voltam a legfiatalabb a csapatban, mindenhová engem szalajtottak a vásárban. A Petőfi Csarnoktól gyalog és naponta többször jó messze volt a vásáriroda, az úton végig a kiállítást építő munkások elismerő füttye kísért. Élveztem a sikert. És volt egy magas fiú, aki a szegedi dekorációs vállalatnál dolgozott, aki különösen sokat fütyült utánam.
De nem is érte be a fütyüléssel, volt egy triciklije – azzal kanyarodott elém, mint egy taxis és fuvarozott mindenhová a területen, ahol csak dolgom akadt (virágoshoz, villanyszerelőhöz.) Leste, hogy mikor jelenek meg újra a pavilon ajtajában.
Gyakran meghívott ebédre az óriás platánfák alá, a vásár hangulatos kifőzdéjébe. Azóta sem ettem olyan finom gulyásleveseket. Árultak még ott jó csípős, omlós birka-pörköltöt is, foszlós puha fehér kenyérrel, fillérekért. A triciklis fiú a vásár után is találkozni akart velem, úgy tervezte, hogy feljön Szegedről Pestre dolgozni, árut rendezni, tapétázni.
Én nem nagyon lelkesedtem a dologért, úgy gondoltam, hogy jó az a kétszáz kilométer távolság, ami köztünk van, de ő nem adta fel, munkára jelentkezett főnökömnél, Türelmes kartársnál, aki szeptembertől fel is vette a Reklám-Dekorba – így ráadásul egy cégénél dolgoztunk rövidesen. A triciklist Szűcs Andrásnak hívták.
A korábbi jól bevált elhárító trükkjeim, hogy – mást szeretek, tanuló vagyok, iskolába járok – ez esetben nem nagyon váltak be, mindenre volt egy válasza. A távoli szerelem nem érdekelte, majd elmúlik hamarosan – mondta, a megkezdett iskolaévet, sőt még a következőt is, pedig hajlandó kivárni és utána elvesz feleségül.
Ettől megborzongtam, végig futott rajtam a hideg
- Eszem ágában sincs férjhez menni, hozzád pedig különösen nincs – csattantam fel – de ő csak mosolygott.
- Hozzám fogsz jönni, ebben biztos vagyok. Majd meglátod.

A nyár nagyon szép volt, a vásár építése után egyre több időt töltöttem mesteremmel és már nem is találtam olyan kopasznak és öregnek. Úgy éreztem, igazi jó barátok lettünk. Tőle kértem tanácsot. Vele beszéltem meg a szerelmi konfliktusaimat, miközben nem vettem észre fátyolos nézését, és azt hogy neki is vannak problémái. Velem. És nem is gondoltam, hogy milyen drasztikusan fogja megoldani azokat.

Szokás szerint korán befejeztük a munkát és ültünk a Duna parton, egyik kedvenc helyünkön valahol a Megyeri Csárdánál. Azon a délutánon valahogy nem sokat beszélgettünk, csak hűsöltünk az árnyékban és néztük a vizet. Egyszer csak egészen közel hajolt hozzám, úgy hogy ne láthassam az arcát, és rekedtes hangon súgta a fülembe
- Másik mestert kell keresned. Ősztől, jobban mondva szeptembertől nem dolgozunk többé együtt, elmegyek a cégtől – már beadtam a felmondásomat is, azt akartam, hogy tőlem tudd meg.
- De, hát miért?
- Tudod te azt, nagyon jól – Be kell látnunk, hogy nem maradhatunk együtt, nagyon kell fegyelmeznem magam, először csak tetszettél, de félek, hogy ez már több lesz, nem dúlhatom a fel a családom életét, és a tiedet sem. Úgy tudom, hogy hamarosan Pestre jön a tapétásod.
- Igen, jön. Ez sajnos így van. És akkor többé már nem is láthatjuk egymást?
- Csak véletlenül találkozhatunk, de biztosan tudom, hogy összefutunk majd itt-ott, olyan kicsi ez a város. Azért ha nagy bajban vagy, nyugodtan keress meg. De csak akkor.
- Rendes ember vagy Feri, és nagyon jó barát…
- Ez a baj! Hát nem érted, hogy nem létezik barátság férfi és nő között. Csak szerelem van. Ezért kell nekem is elmennem.
- Már augusztus közepe van…
- Tudom. Azért akartam még ma elmondani mindezt neked. Holnaptól szabadságon vagyok, már csak elszámolni jövök be a Deki-be.
- Isten áldjon, azt hiszem, hogy nem lesz több ilyen mesterem – habogtam döbbenten, nem is tudtam felfogni hirtelen, hogy mi történik velem, csak azt éreztem, hogy a szemem elhomályosodik.
- Nekem sem lesz többé ilyen tanulóm, - suttogta tovább a mester – sőt megígérem neked, hogy soha többé nem lesz tanulóm, de úgy-e nem fogsz most sírni? Nézz rám!
- Nem sírok, csak énekelj valami szépet, azt amit a villamosokon szoktál, meg a kis boltok hátsó raktáraiban, és minden más lehetetlen helyen…
- „Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém…”
Végül is nem sikerült visszatartani a könnyeimet. Gyöngéden magához húzott és az életben először és utoljára megcsókolt. Ez egy igazi férfi csókja volt, szenvedélyes és fájdalmas, viharos találkozás és búcsúcsók egyben. Abban a pillanatban kezdett el hiányozni, éreztem, hogy ismét elvesztettem valamit. Ami soha nem is volt az enyém.

Elérkezett a szeptember, az ENSZ jelentést adott ki a „magyar kérdésről”, miután a forradalom alatt nem nyújtott semmiféle segítséget a felkelőknek. A régi iskolai könyveim között mégis megtaláltam egy újságkivágást, Bibó István államminiszter nyilatkozatával:
„ A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat, miszerint a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be. A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép. Országunk elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és az igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor….
Az újság kivágást csendben elégettem, nem maradt semmin – ahogy azt apámnak már korábban is mondtam.

Remekül sikerült az első évem a kirakatrendező iskolában, még soha életemben nem volt ilyen jó bizonyítványom. Tiszta jelest kaptam, nemcsak a gyakorlati, hanem még azokból a tárgyakból is, amelyeket tanulni kellett. Két osztály volt, az egyikbe csak fiúk jártak és én, mint egyetlen lány, a másik vegyes volt, de inkább tele lányokkal. Szerettem a csoportomat, a neve K2 volt, mint a Himalája csúcsa. Rengeteget ökörködtünk, a tanárok is lazán vették a hivatásukat, az igazgató pedig egész egyszerűen Operett-iskolának nevezte az intézetet, és nem utazott a vakfegyelemre.
Ez az elnevezés akkor született, amikor egyszer, még az új tanév kezdetén, tanítási idő alatt – nagyon jó idő volt – kimentünk a Palára strandolni, mondjuk az egész osztály, de azért kiírtunk a táblára az igazgatónak, ha látni akar bennünket, jöjjön utánunk. Jellemző a pasas fényes humorára, hogy utánunk jött és bemondatta a hangos bemondóba:
- Az Operett iskola hallgatóit várja az igazgató a női bejárónál!
Mint az őrültek rohantunk hozzá, rajongtunk érte. Iszonyú nagyot nevettünk, hogy ő elhitte az üzenetet, mi pedig megértettük a bemondót. Ő mindent elnézett nekünk, talán azért is, mert tehetségesek voltunk, ha kellet szorgalmasak és munkabírók, ezért mi lettünk későbbiek tanulók elé idolként állított minta évfolyam, a „bezzeg” évfolyam. Előbb-utóbb mindenki letett valamit az asztalra a csoportból, ma úgy is mondhatnánk, hogy mi voltunk a Nagy Generáció.
Kezdtem szépen öltözködni, mert nem csak tanultam, hanem dolgoztam is, fizetést kaptam, és csak egy jelképes összeget adtam haza – így mindig volt pénzem, imádtam a szép holmikat. A fiúk sokat szórakoztak a ruháimmal. Volt egy hátul végig gombolós szoknyám, ezt a gonosz osztálytársaim egyszer teljesen kigombolták, csak a legfelső gomb tartotta a derekamon. Aznap csapatosan követtek a trolihoz, és röhögtek, és az egész Alkotmány utca csak ezt nézte, és szintén röhögött. Nagyon mérges lettem ilyenkor. Máskor meg, ahogy óra alatt – szokás szerint - ültünk a padok tetején, a nagyon bő szoknyámat szépen kiterítettem magam körül, a fiúk pedig körben letűzdelték gombostűkkel. Legalább ötven gombostű szögezett a padhoz! Nem is tudtam felállni. De azért szerencsére akadt valaki, aki megsajnált és kiszabadított.

Azon az őszön nagy divat volt a nádból fonott fedeles kosár, ezt táskaként használtuk. Apám azt mondta, olyan, mintha egy papírkosarat (szemetest) hordanék a karomon. Az osztályban tanuló fiúk fantáziáját is megragadta ez a kiegészítő darab, összegyűjtötték az összes cigarettacsikket, amit a suliban találtak, és beleöntötték a kosaramba. (Akkor még lehetett dohányozni az (ipar) iskolákban a tanulóknak is.) Nem tudtam, hogy miért akar aznap mindenki elkísérni a trolibuszon. Amikor jött a kalauz és én próbáltam megkeresni a bérletemet a kosaramban, mindent megértettem. A kosár szinte teljesen tönkrement.
Panaszkodtam apámnak, hogy velem mindig kitolnak a fiúk, de ő bölcsen mosolygott
- Örülj neki, a ronda lányokat nem soha cukkolja senki. Nincs miért.


Apámra nehéz idők jártak, disszidált bátyja miatt „megbízhatatlanná” vált, egy évig büntetésből sehova nem utazhatott külföldre. Nehezen viselte, és nagyon igazságtalannak is tartotta. Minden külföldi rokon, barát, ismerős ellenségnek számított. Egy időre be kellett fejezni a levelezést Goldstein Andiékkal is, Izraelben. Megértették. Csak azt kérték, hogy ahogy lehet, majd újra írjunk, mi írjunk nekik először. Azt azért még megtudtuk, hogy Andi megsebesült a lábán, a Sinai félszigeten, és időközben megszületett két gyermekük Sarah és Juda.
Magda szülei 1951-ben eladták Dunapatajon szép nagy házukat és minden mozdítható ingóságukat, majd a teljes összeggel - ötvenezer forinttal - megvesztegettek egy magas beosztású ávós tisztet és igazi útlevelet vettek maguknak! Ehhez azért nagy bátorság kellett mindkét részről. Vonaton mentek ki Bécsbe a hermetikusan lezárt országból. Igen, ez tényleg hihetetlen történet, de én a két szememmel láttam azt a kuriózumnak számító okmányt.
Az összes korabeli Bécsi újság tele volt a szenzációval, az egérlyuknyi réssel, ami a vasfüggönyön támadt. A két boldog, idős emigránssal. A papa már nagyon beteg volt, sietni kellet a kivándorlással. Genovából indult a hajó, és két hét után érkezett meg Haifába. Magda apját azonnal kórházba kellett szállítani, ahonnan többé már nem is tudott kijönni, de utolsó kívánsága, hogy még egyszer az életben láthassa a családját, teljesült.
A család Jaffában lakott, a Tel Avivba vezető sugárúton, a Sdéroton, többszörös társbérletben, köztük egy igencsak népes és meglehetősen koszos – más kultúrájú - arab családdal. Egy szobájuk volt, amely hihetetlen luxussal, még erkéllyel is rendelkezett. Minden más, a konyha, a fürdőszoba, a WC társbérlethez illően közös volt. És a cseppnyi szobába most még egy ágy került, a mamának.
Magda édesapja a leggondosabb kórházi ápolás ellenére is két héten belül meghalt. Magda egy étteremben dolgozott, mint felszolgáló, Andi eredeti szakmájánál, a villanyszerelésnél maradt. Kezdetben ők is kibucban laktak, de sem a földművelés, sem a nagy közösködés nem tetszett nekik, ezért is vállalták a sokszoros társbérletet. A döntő ok mégis az volt, hogy együtt akartak élni gyerekeikkel, és ez a kibucban – a szigorú és sajátos bölcsőde rendszer miatt nem lett volna lehetséges.
A szuezi háború után, Andi és Magda, bankhitelre a Tel Avivhoz közeli, szép fekvésű tengeri üdülőhelyen, Bat Yam-ban vettek egy ötven négyzetméternyi, remek beosztású kis öröklakást. Bat Yam romantikus jelentése: a tenger lánya.
Amíg ők dolgoztak a mama vigyázott a gyerekekre, akik ennek köszönhetik, hogy megtanultak magyarul. A mama nem volt hajlandó egyetlen héber szót sem megtanulni. Ha a gyerekek beszélgetni akartak vele, azt csak magyarul tehették. Egy idő után hozzá alkalmazkodtak a helyi boltosok, megtanulták, hogy mit jelent az alma, a krumpli, a kenyér és a többi. Mama a hatalmas melegben is fekete ruhában és fekete harisnyában járt, és ebből nem is volt hajlandó engedni egy jottányit sem. A telefonokkal volt az igazi probléma, mert a mama egy idő után elunta a számára érthetetlen karattyolást
- Halló! Ki vagy? Mit akarsz? Halló! Kivel akarsz beszélni? Niiincsenek itthon! Érted? Halló! Nem érted? Hát, ha nem érted, hát nem érted! Hogy ott evett vóón meg a fene… – dühöngött és lecsapta a kagylót. A barátok gyorsan megszokták ezt a módszert, csak az ismeretlenekkel volt mindig a baj. Szerencsére ők sem értették, hogy mit mond a mama.
Mama megszokta és megszerette Izraelt, boldogan élt együtt gyerekeivel és hosszú élete végén, 98 évesen csendben elaludt.

1958
Konrad Adenauert harmadszor megválasztják az NSZK kancellárjának, holtan találják a lakásán Rosemari Nitribittet, a zsaroló call-girl lányt, élettörténetét rövidesen nagy sikerrel megfilmesítik – Nadja Tillerrel a főszerepben. Bip-bip-bip, fellövik az első szovjet szputnyikot, és nem sokkal később Lajka kutyát is, Dwight Eisenhower bejelenti az amerikai űrkutatás centralizálását. Betiltják a még működő magyarországi munkástanácsokat és létrehozzák a KISZ-t. Bemutatják a „Híd a Kwai-folyón” c. filmet, amelynek vezérmotívuma az év slágere lesz.

Szeptemberben Szűcs Bandi is megérkezett Szegedről, rögtön munkába állt, a Reklámdekor Szövetkezet árurendezője, tapétása lett. A Baross utcában bérelt egy rémes albérleti szobát, még rémesebb „házinénivel”. Teljes természetességgel csapódott hozzám, ő meghozta az „áldozatot” Pestre költözött, kizárólag miattam, tehát ennek következtében mi egy pár vagyunk.
Csapdába kerültem, nem volt bátorságom megmondani neki, hogy a tavaszi triciklizés félreértés volt. Azért kicsit elbizonytalanodtam, úgy gondoltam, biztosan igaza van, miért is ne mászkálhatnánk együtt és később esetleg majd még szerelemmel is megszeretem, minden csak idő kérdése – elkezdtünk járni.
Mindenre és mindenkire féltékeny volt, de én szerettem, és ki is vívtam a magam szabadságát, nem voltam hajlandó változtatni baráti társaságomon, szokásaimon. Kezdetben mindent eltűrt, ugyanakkor kíváncsiságból engem is elkezdett érdekelni az ő világa, amely addig számomra teljességgel ismeretlen volt.
Jó barátja volt Dobai Micu (Miklós), a szintén Szegedről elszármazott fiú, aki divattervező volt és a társaság spiritusz rektora. Micu annak ellenére, hogy nem végezte el az iparművészeti főiskolát, rövid idő alatt az OKISZ Labor tehetséges, ma úgy mondanánk sztár tervezője lett. A teljesen mostoha, sőt az akkor talán egyáltalán nem létező férfidivatot teremtette meg, egy általa megálmodott életstílussal együtt. Ő fedezte fel többek között Szécsi Palikát, mint modellt.
Miután 1957-ben meghalt nagy példaképe Christian Dior, elhatározta, hogy majd ő pótolja hiányzó űrt, ő lesz a magyar Dior, sőt, talán még a Világot is meg fogja hódítani, mint divat diktátor. Remekül rajzolt, szárnyaló fantáziája meghatározta egyéni stílusát. Nagy szerepe volt abban, hogy véget vetettek a lóden-kabát és kasha-szoknya „uniformizációs kísérletnek” és a divat ismét sokszínűvé vált. A ruhagyárakkal ellentétben, az Okisz Laborban kis szériában készült a kollekció, a viszonylag jó alapanyagok és a merész vonalvezetés követte a nyugati divatot és meghatározta a hazai trendet.
Egy fehér Opel cabrió volt a vágya, de addig is, amíg azt megszerezte volna, kizárólag csak taxival volt hajlandó járni. Ez, pedig nem volt olcsó mulatság. Mindig tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért. Kezdetben divatrajzait a körúti szabóknak adta el jó pénzért, azok pedig a kirakatukat dekorálták vele. Később már a divatlapoknak, magazinoknak rajzolt, hozzánk képest kiemelkedően jól keresett, de ő mindig azt a pénzt kevesellte, ami a rendelkezésére állt.
Az ő törzshelye volt a Pipacs-bár, már akkor fehér szmokingban járt az éjszakában, amikor másoknak még sötét öltönyre is alig telt. Szűcs Bandinak igen csak tetszett az éjszakai élet a fővárosban, és bár nem igen engedhette volna meg magának, mégis minden fizetésnapon mulatni mentünk, az Annába, a Kedvesbe, a Békébe, a Savoyba, de a legtöbbször a törzshelyre, a Pipacs-bárba, az Aranykéz utcába. A zongoránál Gyuri ült, varázslatos dallamokat énekelt cigarettától rekedt hangján a mikrofonba
- Szeretlek én, jöjj vissza hozzám, Szeretném lázasan csókolni újra a szád, Úgy sír a nótám, Nélküled borongós ősz van és nincs többé nyár…

A dobnál a virtuóz tudású Jenő ült, ha a közönség soraiból valaki mindig bekiabált, hogy „Puha vagy Jenő!” mire ő csak sejtelmesen mosolygott és levágott egy hihetetlen, fergeteges dobszólót.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett az éjszakázás, ittam én is a „kevertet” – ezt a rémes édes likőrt, rágyújtottam az első cigarettámra – ami kezdetben nagyon nem ízlett, nehezen szoktam rá, de sajnos egy idő után mégis csak sikerült. És táncoltam, mert táncolni nagyon szerettem, egész éjjel roptam, önfeledten élveztem a sikeremet.
Szüleim nem nézték jó szemmel az éjszakai kimaradozásaimat, de Szűcs Bandi mindig feljött hozzánk udvariasan elkért, megígérte, hogy vigyáz rám, és hazakísér. Azt mondtuk, hogy táncolni megyünk, gondolom, a szülők nem is álmodták, hogy ilyen züllött helyre járunk. Szegény apám csak egy kivetni valót látott a fiúban, hogy elődeihez hasonlóan Ő sem tudott sem ultizni, sem sakkozni.
Közelebb kerültem a divat világához, Micu révén elkezdtem divatbemutatókra járni, csodálni az elérhetetlenül szép ruhákat, hallgatni a bennfentes pletykákat a kor topmodelljeinek Csirinek, Orsinak és a többinek a magánéletéről.

A hétköznapok munkával teltek, mester nélküli tanuló voltam, és mint másodéves hallgató az első évesek főnöke lettem a cégnél. Rengeteget ökörködtünk. Rettenetesen szégyelltünk tapétázni, ezt amolyan megalázó, alja munkának tartottuk, de voltak esetek, amikor semmiképpen nem tudtuk kivédeni. Tanulólány kolléganőmmel és barátnőmmel Schinigla Máriával egy Sapka-kalap szaküzletbe kellett kimennünk, valahová a Nyugati környékére, a kirakatot rendbe tenni. Ehhez a tapétázás is hozzátartozott. A ragasztót – az undorító lisztből és keményítőből főzött kleisztert – álcázásképpen egy csinos, emeletes, kék zománcos ételhordóban vittük ki a helyszínre. A jó negyven körüli, eléggé esetlen kinézésű boltvezető, aki állandóan udvarolni akart a két csinos csajnak gügyögő hangon megkérdezte
- Szép kislányok, mi van az ételhordóban?
- Egy erdélyi ételkülönlegesség, ezt hoztuk ebédre – lódította gyönyörű szép Mari barátnőm.
- Megkóstolhatnám én is? - búgta a főnök, és innen már nem igen volt visszaút.
- Hát persze, nagyon finom, de lehet, hogy egy kicsit majd sótlannak találja – pukkadoztunk a röhögéstől.
- Van itt só, kezit-csókolom, csak nem hagyom ki ezt a finomságot – és nekiült a klejszeteres fazéknak.
- Hmm. Tényleg sótlan, de szó se róla, igazán, na-nagyon kü-kü-különleges egy étel – nyögte, dadogva, akadozva, és sózta, és kanalazta, nyelte eltorzult, összeragadt pofával a rettenetes ragasztót.
Mi elhűlve néztük a jelenetet, de már késő volt leállítani, mert a fazék felénél járt. Hirtelen abbahagyta a kanalazást,
- Hagyok maguknak is kisnaccságák, csak nem eszem meg az ebédjüket – mormogta savanyú képpel, ivott egy nagy pofa vizet és lassan kiment a raktárból az üzletbe.
- Most mi lesz? – tanakodtunk – hogy fogunk tapétázni? Mi lesz, ha meglátja, mit etettünk meg vele?
- Nem baj, megérdemli! Emlékezz vissza hányszor akart alattomosan megfogdosni ez a rohadék. De ha ügyesen, titokban kenjük fel a ragacsot, talán még észre sem veszi.
- Talán.
- Próba szerencse.
És nagy titokban egy csinos lapos ecsettel elkezdtük felkenni a tapéta papírra az „ebéd” maradékát. Eleinte úgy nézett ki, hogy minden simán halad, de a fickó sajnos nem adta fel a barátkozását, tudni akarta, hogy mivel ragasztjuk fel a papírt, hogy ilyen szépen kisimul a falon, otthon ő is ezzel a módszerrel fogja majd dekorálni a szobáját, és utánunk jött a raktárba. Ekkor elszabadul a pokol. Egy szempillantással felmérte, hogy mit tettünk vele
- Kifelé! Mars ki! – üvöltötte torkaszakadtából – most kirúgatom magukat, ez az ételhordó pedig itt marad, bűnjelként.
Még menekülés közben is hallottuk, hogy kuncognak össze kárörvendezve a boltban az eladók. Egyszerre féltünk és vihogtunk! Mire visszaértük a Reki-dekibe, már állt a bál. Már mindenki tudta, hogy mi történt, a dolgozók a hasukat fogták a röhögéstől.
- Hogy valaki ekkora barom legyen? Megeszi a ragasztót? A hülyéje. Meg is érdemelte.
Minket a főkönyvelő hívatott, azonnal. Remegő lábakkal somfordáltunk be az ajtón, tudtuk, hogy most tényleg rosszat tettünk. Zord arccal mordult ránk az új, fiatal, jóképű főnök, de nem sokáig bírta, szinte mondat közben nevette el magát ő is.
- Máskor ne etessék meg az ügyféllel a csirizt! Megígérik?
- Óóóóh, igen, persze, persze – soha többé, de higgye el, hogy tényleg ő akarta megkóstolni, mire mi szólhattunk volna, már késő volt…
- Mars ki!
Az ügy végül is happyenddel zárult, mi nem kaptunk büntetést, a boltvezetőt kárpótolták, teljesen ingyen rendbe tették a kirakatait. Viszont született egy szövetkezeti elnöki feljegyzés, amely minden dolgozónak megtiltotta, hogy a tapétaragasztót ételhordóban szállítsa ki a helyszínre. A szép kék, különleges, zománcozott ételhordót viszont soha többé nem kaptuk vissza.
A Reklámdekor műhelyében dolgozott egy Antal nevű asztalos. A feje búbja kopasz volt, pont úgy hullott ki a haja, mint a szerzeteseknek, mindenki csak Szent Antalnak hívta. Ő volt a cég privát bankára, ő adott kölcsön a megszorult dolgozóknak „fizetésig” méltányosan alacsony kamatra. Dolgozott a cégnél egy jóravaló, nem túl okos mindenes, segédmunkás is, Muki bácsi, aki közmondásosan anyagilag is megbízható volt. Szaszeros János, igencsak szerette a „tintát”, és miután tartozott a házi bankárnak, fizetéskor - lusta volt átmenni az asztalosműhelybe - adott egy százast Muki bácsinak, hogy adja oda a Szentantalnak.
Telt múlt az idő, végül is Antal nem bírta tovább, és megkérdezte Jánost, hogy mikor akarja megadni a százast.
- Hát nem adta oda Muki bácsi? Már régen, rögtön fizetéskor elküldtem vele a pénzt.
- Nem, semmit nem kaptam tőle.
Előkerítették az öreget, és kérdőre vonták, hogy hol a pénz.
- Elvittem a Szent Antalnak, ahogy mondta a János úr, és szépen be is dobtam perselybe, a Bazilikában. Még imádkoztam is hozzá, de becsületesen megmondtam, hogy maga küldi. Én csak elhoztam.
- Ügyes! Nagyon ügyes! Tudja Muki, maga olyan kretén, hogy még az is lehet, hogy igaz. - és káromkodva bár, de újra oda adta a pénzt Antal úrnak.
Szegény Muki bácsi volt az, akit el lehetett küldeni „kör-vinkliért”, fekete neoncsőért, gumifáért és hasonló marhaságokért.

- Leveled jött, Kanadából – közölte zordan és szűkszavúan anyám. Mikor akarod megírni neki, hogy vége, hogy ő már szabad, másokkal mászkálsz, ez így nem becsületes.
- Szeretem őt, és még mindig nem adtam fel, hogy vele szeretnék élni. Egyszer.
- Lásd be, hogy erre nem sok reményed maradt, ott az a Szűcs, az miért nem jó neked, mindig együtt lógtok.
- Ő lóg velem, nem hagy élni, én szívesen lógnék akárki mással – feleseltem.
- Nagyon rendes, becsületes, jó modorú fiú, jó szakmája van, rendesen keres, mit akarsz még?
- Igen mama, tényleg nagyon rendes, de én azért ennél egy kicsit többre vágyom.
- Akkor én írom meg Kanadába, hogy mit művelsz, hogy éjszakázol, és már nem is gondolsz rá.
- Remélem, hogy ezt nem teszed meg, örülj, hogy elégetted az újságjaimat – sziszegtem dühömben.

Szinte észre sem vettem, és egyre többet mászkáltam a fiúval, változatlanul nem voltam szerelmes belé, de szerettem nagyvilági társaságát, akik tehetséges emberek voltak. Különösen a grafikus barátait szerettem R. Antit és Juditot, akik a kor szigorú erkölcsi szokásait semmibe véve élettársakként éltek együtt, ahogy nagyanyám mondaná: „vadasan”, ráadásul velük lakott egy tündérien kedves grafikus, buzi barátjuk is, valahol a Fürst Sándor utcában, egy tetőgalériában.
A grafikusok persze szintén Szegedről származtak, rengeteg munkájuk volt, kiadványokat és kiállításokat terveztek vegyesen, sokat kerestek és már akkor is maszekok voltak. Jutka szép ízesen, szögediesen „őzött”, imádtam hallgatni őt, Várkonyiné jutott az eszembe róla. Még azt is felajánlották, hogy kölcsönadják a műtermet, egy kicsit együtt lehessünk kettesben, de én rendre kitértem a lehetőség elől, nem akartam együtt lenni vele, és nagyon féltem, hogy lebukok, akkor aztán kiderül, hogy én már nem is vagyok „olyan”, olyan ártatlan, mint amilyennek ő gondol. Sajnos ez az ellenkezésem, még jobban megerősítette őt abban az elhatározásában, hogy elvesz feleségül, én azonban nagyon korainak és megalapozatlannak tartottam ezt az ötletet.
A Kálvin téren sétáltunk, egy könyvről beszélgettünk, amit én nem olvastam.
- Kölcsönadom, gyere fel érte, itt lakom a közelben.
- A lakásodra? – elment az eszed, dehogy megyek, még meglát valaki.
- Ugyan ki látna meg?
- Végül is, tényleg ki látna meg? Gyerünk.
Felmentem a könyvért a lakására, akkor láttam először albérleti szobát. Nagyon lehangoló volt. Mérete, mint a klasszikus cselédszobáké, talán ha tizenkét négyzetméter lehetett, egyetlen koszos, lefüggönyözött ablaka az udvarra nyílott, sötét volt, a szobának erősen áporodott szaga volt, az ágy nem volt bevetve. Fogtam a könyvet és nyomás, hiába marasztalt, hogy még csak egy kicsit maradjak, beszélgessünk, hallani sem akartam róla, rám jött a klausztrofóbia, a pánik. Csak szabadulni akartam, mielőbb, hirtelen fordultam egyet és már az utcán is voltunk.
De nem volt szerencsém. Vagy tényleg meglátott valaki, vagy csak az anyám blöffölt, napokig tüntetően nem szólt hozzám, majd apámmal együtt elkaptak egy kis beszélgetésre
- Felmentél a lakására! Ne tagadd, mert megláttak – nézett rám mereven anyám – ha tudnád, mennyire szégyellem magam.
- Nincs mit szégyellned, csak egy könyvért mentem fel, nem töltöttem ott, még tíz percet sem.
- Az elég. 10 perc mindenre elég, ha nem tudnád.
- De mama, mit képzelsz te rólam – és könyörögve néztem apámra, aki csak hallgatott.
- Férjhez fogsz menni hozzá –közölte anyám ellentmondást nem tűrő hangon.
- Én nem! Én biztosan nem. Soha. Érted, soha!
- Akkor innen el kell menned.
- De hová, és miért?
- Mert nem vagy tisztességes, nem hiszem el, hogy nem történt köztetek semmi. Választhatsz, vagy eljössz velem egy nőgyógyászhoz, aki megvizsgál, vagy férjhez mész.
- De mama, kérlek, hogy ne tedd ezt velem, nincs Pesten hol laknunk, csak Szegedre mehetnénk, és azt nem akarom – könyörögtem kétségbe esetten – ugye nem akarod, hogy vidéken éljek.
- Szeretnék beszélni a Szűccsel, mondd meg neki, hogy várom – szólalt meg apám is, kiszáradt torokkal, láttam, hogy sajnál, de nem tudott, vagy nem akart szembeszállni anyámmal.
- Kérek egy kis gondolkozási időt – próbáltam egy kis időt nyerni – szeretnék gondolkozni.
- Kapsz két napot, addig eldöntheted, hogy mit akarsz.

Kihez fordulhattam voltam, felhívtam a régi mesteremet, akit nagyon rég nem láttam. Azonnal találkoztunk, kiöntettem a lelkemet, az alaptalan vádat, ami nem volt igaz, csak a lényeget – Szénási Ferit nem mondtam el neki. Nem mehettem el egy ilyen megalázó vizsgálatra. A mester azt mondta, hogy nyugodtan menjek hozzá feleségül, még akár sikerülhet is, és végül is Szeged nem a világ vége, és ha végképp nem működik a dolog, még el is lehet válni.
- És ezt éppen te mondod? Nekem? – kérdeztem elhűlve, nem lettem okosabb, nem azt mondta, mint amit vártam.

Amikor Szűcs Bandi feljött hozzánk, Apám nem sokat teketóriázott, rögtön a tárgyra tért:
- Mikor akartok összeházasodni?
- Mi, akár holnap, boldogan, ha egyáltalán hozzám jön feleségül – és kérdőn rám nézett.
- Hozzád megyek – mondtam rekedten, lesütött szemekkel, éreztem, hogy elcsuklik a hangom, de valahogy nem éreztem véglegesnek a dolgot.

Mikor elment tőlünk anyám odalépett hozzám
- Akkor most írni fogunk, Kanadába, egy szép búcsúlevelet…
- Igen. Tudom, hogy azt meg kell írnom, de én szeretném egyedül megírni, és főleg úgy, hogy ti nem olvassátok el
- Rendben. És akkor most, hogy menyasszony lettél szép, ünnepélyesen elégetjük Feri leveleit és a fényképeit is – folytatta anyám - csak hogy lássam, mennyire komolyan gondolod a dolgot, és hogy ne találja meg a jövendő férjed őket.
- Az újságjaim után a leveleket is? Kérlek ne! Ne égessük el. Szükségem van rá!
- Le kell zárni a múltat! Még megtalálja valaki.
- Úgyis mindegyiket tudom, fejből, kívülről, csak párat szeretnék megtartani – de anyám kérlelhetetlen volt,
- Mindet elégetjük – ehhez ragaszkodom, ez így becsületes – mondta anyám megfellebbezhetetlenül.
És a fényképek meg a levelek, a mindig várva várt gyönyörűséges, szerelmes levelek vonaglottak kínjukban a kizárólag számukra gyújtott, nyári tűzben, majd lassan összegöndörödve meghaltak, elégtek a cserépkályhában, velük égett el a lelkem egy darabja is.
Feri még egyszer az életben válaszolt nekem, ő is elbúcsúzott tőlem, vagy úgy harminc oldalon, azt írta, hogy megérti a döntésemet, varázslatos szavakkal biztosított, hogy mit jelentettem számára és soha nem fog elfelejteni engem, mint ahogy biztos abban, hogy én sem őt. Ezt a levelet – miután később jött - meg tudtam menteni a tűzhaláltól és sokáig, nagyon sokáig megőriztem, az egyetlen megmaradt érettségi képével együtt, de ma már – sajnos - nem tudom, hogy hol lehetnek. Örökre elvesztek, csak az emlék maradt.

Apámnak lejárt disszidens bátya miatti „büntetése”, első lépésben Brüsszelbe utazhatott a Világkiállításra, amelynek a jelképe a 110 méter magas Atomium volt. A magyar pavilont újra tele kellett írni jó kis politikai szövegekkel, hogy milyen jól is élünk mi magyarok itt a Kárpát medencében. Kevesen tudják, hogy az Atomium építésénél az első kapavágásra, a magyar forradalom iránti tisztelet jeléül, a külföldön élő Kéthly Annát, a volt államminisztert kérték fel.

Az esküvő napját 1958. június 10-ére tűztük ki, a Lenin körúti I. számú Házasságkötő terembe. A ruhám anyagát, szép fehér moaré selymet apám hozta külföldről és Zsuzsi varrta meg. A kalapom elképesztően rémes volt, a csokrom nemkülönben. Soha nem felejtem el, hogy indulás előtt belenézetem a tükörbe, és a mesterem szavait mormogtam, félig hangosan
- Végül is el lehet válni – és rájöttem, hogy igen, ez a megoldás. Naivan azt hittem, hogy így meg tudom majd szerezni áhított szabadságomat, mert egy elvált asszonynak, már nem parancsolnak a szülők. Ma már jól tudom, hogy így nem szabad házasságot kötni.

A szertartás nem tartott sokáig, viszonylag sokan voltunk jelen. Az ünnepi ebédet a Gundel kert helységében tartottuk meglehetősen szűk körben, csak a szülők és a két tanú – Maca és Kocsi Bandi - összesen hatan voltunk. Szegedről nem jött fel a vőlegény apja és a felesége, aki a hatodik hivatalos, nála harminc évvel fiatalabb asszonya volt.

Június 9-15-e között teljes titoktartás mellett, a nyilvánosság teljes kizárásával lefolytatott koncepciós perben halálra ítélik Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált. Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Tildy Zoltán és még sokan mások súlyos börtönbüntetést kapnak. A halálos ítéleteket, nagy sietve másnap, egy héttel az esküvőm után, június 16-án a Gyűjtőfogházban végrehajtották. Brazília megnyeri a Stockholmi foci VB-t. Új csillag születik, a 17 éves Pelé, igazi nevén Edson Arantes do Nascimento személyében.