4. fejezet Első szerelmeim

1953. augusztus 20-án nyílt meg a Népstadion, egy korszak "sportnagyhatalmi" jelképe. A Szabad Európa Rádió még a nyár folyamán bejelentette, hogy megrepedtek a beton gerendák, és emiatt nem tudják időre befejezni a létesítményt. Ekkor négy minisztert tettek felelőssé az augusztus 20-ai befejezésért, s Farkas Mihály honvédelmi miniszter ezer katonát rendelt ki az építkezésre.
A katonák mellett egyetemisták, sportolók is részt vettek a segítségnyújtásban. Én is hordtam a törmeléket a többi a Fradissal együtt, mindig nagyon piszkos és fáradt lettem a nap végére. De büszke voltam arra, hogy így, az én személyes közreműködésemmel a korszak presztízs beruházása határidőre elkészült, hivatalosan hetvennyolcezres lelátókkal, a tervezett százezres tribün sohasem valósult meg.
Jutalomból a közreműködők, a sportolók, ingyen belépőjegyet kaptak a hatalmas megnyitó ünnepélyre. Igazi monstre nagy rendezvény volt díszfelvonulással, zászlós parádéval, sportversenyekkel. Jelen volt Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke is, akit a sajtóteraszon helyeztek el, mivel "a nép nagy vezére", Rákosi Mátyás nem volt hajlandó egy imperialista ország polgárával megosztani a díszpáholyát. Ez ma már kissé röhejesen hangzik, de akkor véresen komolyan gondolták.
12 ezer tornász lépett fel, majd 2100 sportoló vonult körbe a futópályán. A magyar zászlót a Himnusz hangjai mellett Csermák József olimpiai bajnok kalapácsvető vonta fel. Ekkor tízezer galambot eresztettek szabadon, és volt persze foci is, a Budapesti Honvéd a Moszkva Szpartak csapatával játszott és a magyar csapat mindenki örömére 3:2 -re nyert. A tornabemutató záró képe egy vörös csillagból kiemelkedő gúla volt, amelynek tetején a Szabadságszobor nőalakja magasodott ki.
A pátoszos hangulatban egyszer csak éreztem, hogy valaki – akivel hetekig együtt hordtam a téglát – megfogja kezem. Olyan volt ez az érintés, mint egy áramütés. Egy sporttársam volt. A fiú jóképű, magas, igazi lányok kedvence, középtávfutó volt. El sem akartam hinni, hogy ez velem történik. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egészen magától értetődőn hazakísért. Azután sokáig nem történt köztünk semmi, az égvilágon semmi.
Nagyon tetszett a fiú, de ő mintha elfelejtette volna, hogy egyszer már megfogta a kezem, csak játszadozott velem. Igazából a barátnőm, és sporttársnőm Szénási (Irén) Pipi tetszett neki. És át is pártolt hozzá. Nehéz szívvel fogadtam a döntését, de nem volt mit tenni, a barátnőm igazi jó nő volt. Különösen hozzám képest.
Pipi egy szép áprilisi napon beteg lett, nem jött le edzésre a Fradiba, és mivel tudtam, hogy hol lakik, villamosra szálltam, kimentem a Bihari útra, hogy meglátogassam. Szép nagy, emeletes családi házban laktak, Pipi szülei maszek zöldségesek voltak, igen jómódúnak számítottak.
Pipi nem is volt olyan nagyon beteg és szemmel láthatóan örült, hogy kimentem hozzá. Jót dumáltunk, közben végigmutogatta a házat, a szobáját, a ruháit – volt mit nézni. Már búcsúztam Pipitől és majdnem elindultam hazafelé, amikor betoppant Ő.
Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megláttam. Magas, barna, szépszemű fiatalember volt, közvetlen érettségi előtt állt, egyesületben focizott, mozdulatlanul állt az ajtóban, még köszönni is elfelejtett, megbabonázva néztük egymást. Csak Pipi csacsogott elfogulatlanul, nem vette észre, hogy mi még levegőt sem kapunk hirtelen.
- Ő a testvérem. Mutatkozzatok be egymásnak. Ő barátnőm és sporttársam a Fradiban, Halász Kati – mondta Pipi, mert én csak álltam és szóhoz sem jutottam.
- Szénási Ferenc vagyok, most be kell mennem Kőbányára, - tette hozzá zavartan - de együtt is mehetünk egy darabig.
- De hát én nem Kőbányára megyek, hanem haza, az Alsóerdősorba – az a városban van. Nagyon messze van ide, tudja?
- Igen, tudom, de akkor együtt mehetünk a villamosmegállóig. Legalább.
- Jó – feleltem – a szívem a torkomban dobogott - amikor elindultunk a varázslatos estében hazafelé. 1955. április 27-e volt aznap.
Persze esze ágában nem volt Kőbányára menni. Csak meg akart ismerni, el akart kísérni. De rögtön.
A 13-as villamos egy sínű pályán közlekedett a Bihari úton, de az egyes megállókban kétsínű „kitérője” volt. Ilyenkor hosszú ideig csak állt, álldogált és várta az ellenjáratot. A kalauzok igazi láncos staféta botokat adtak át egymásnak, ezzel engedélyezték a tovább haladást a kocsinak. Ezt én korábban még nem láttam sehol. Feri részletesen és tudományosan magyarázta szűkebb pátriája közlekedési különlegességét.
- Te mit sportolsz? Sportolsz valamit?
- Focizok. Középhátvéd vagyok, már a Spariban játszom (Spatakusz SE). Korábban a Törekvésben rúgtam a labdát. Most érettségizek, szeretnék tovább tanulni, bölcsészkarra akarok menni, történésznek készülök, de nem hiszem, hogy bárhová is felvesznek. Nem jó a káderlapom. Maszek szülőkkel elég nehéz egyetemre menni. Egy-két évig még biztosan piacozni fogok velük.
- És gyakran van meccsed?
- Hétvégeken majdnem mindig játszom. Most május elsején is. A Vasas pályán, a Pasaréti úton. Nincs kedved kijönni a meccsemre? Utána sétálhatnánk egy jót a környéken, elintézem, hogy jó idő legyen.
- Szívesen megnézlek. Május elsején mindig jó idő van, hivatalból.
- Neked fogok játszani. Csak neked. Egy csatár sem fog elmenni mellettem. Ígérem.
Ilyen szépen, még senki sem beszélt velem. Mély hangja egy kicsit rekedtes volt, nagyon halkan beszélt, szinte suttogott. Egészen közel kellett hajolnom hozzá, hogy halljam mit mond. Nem esett nehezemre. Gyorsan hazaértünk. Túl gyorsan, vagy csak elvesztettem az időérzékemet. Pedig már későre járt. Megkérdeztem, hogy fog kiérni még Kőbányára is.
- Egyáltalán nem kell Kőbányára mennem, csak a húgom miatt mondtam, hogy veled jöhessek.
Még sokáig beszélgettünk a kapuban, jobban mondva lépcsőházban. Amikor elbúcsúztunk, illedelmesen kezet fogtunk, egymás szemébe néztünk és nagyon boldogok voltunk. Úgy futottam fel a lépcsőn az első emeletre, hogy szinte repültem. Otthon nem nagyon tűnt fel a szárnyalásom, szüleim élték a maguk zártkörű életét, egyedül nagyanyám méregetett furcsán:
- De jól sikerült a mai edzés!
- Igen mama, ma különösen jól sikerült minden. Ha tudnád, hogy mennyire szeretlek, édes mamikám!
- Na és hogy hívják?
- De nagymama! Hová gondolsz? Honnan tudod?
- Na azért! Csak rád kell nézni – mormogott, kicsit mosolygott is, hiába ő mindig mindent tudott. Megérzett.
- Szóval hogy hívják?
- Feri, Szénási Feri! De ez titok, tudod mama.
- Tudom. Ez a titok, a mi titkunk.

Május elsejére tényleg nagyon szép idő lett, egy árva felhő nem volt az égen és bársonyosan sütött a nap. Lélekszakadva rohantam haza a kötelező felvonulásról, valahogy sikerült egy normális ruhát összeválogatnom a meglévő rémes kinőtt, átalakított, kopott kollekcióból és elindultam a Pasaréti útra, a Vasas pályára. Nem jó dolog focistával járni, mert minden összeütközésénél frászt kaptam, hogy kész, vége, most biztosan megsérült. De nagyon. Pedig kivételesen épségben maradt.
A mérkőzés végén a nem túl nagy számú közönség lassan hazament, csak a néhány lány várta kedvesét. Köztük én is. Türelmetlen voltam, alig vártam, hogy újra beszélgethessünk.
Egy szép kis csokorral jött felém, orgona, tulipán, gyöngyvirág, volt abban mindenféle virág, ami ilyenkor nyílik. Életem első csokra. Addig még soha nem kaptam virágot senkitől. Teljesen meghatódtam. (Le is préseltem néhány szálat örök emlékbe.) A meccs után persze jó fáradt volt, ezért nem nagyon sétáltunk, leültünk egy közeli parkban és beszéltünk, meséltünk egymásnak, annyi mondanivalónk volt.

Edzés után majdnem mindig megvárt. Nem a Fradi kapujában, hanem a belváros felé menő villamos megállójában. Titkolni kellett – különösen Pipi előtt, hogy mi már együtt járunk, mert ő érettségi előtt állt, és biztosan eltiltották volna a „csajozástól.”
Az edzés után nem traccsoltam a többiekkel, mindig nagyon siettem:
– Haza kell mennem tanulni, – hazudtam, de sajnos egyáltalán nem tanultam, pláne most, hogy életemben először tényleg szerelmes lettem – és futottam, rohantam hozzá.
Május végén csókolt meg először a Városligetben. A Vajdahunyad vára mellett ültünk egy magányos kis padon, a tó partján. Aznap zárt a Budapesti Ipari Vásár nagy csinnadrattával, nappali tűzijátékkal, amely inkább hangos volt, mint látványos.
Aznap keveset beszélgettünk, ha rám nézett elolvadtam. Kivételesen neki sem volt sok mondanivalója. Csak nézett. Ültünk szorosan egymás mellett a kényelmetlen fapadon, fogta a kezem – tudtam, hogy mi jön most, de nem mertem felnézni, és egyszer csak megtörtént. Megcsókolt. A szája nagyon puhán, és finoman megérintette a számat. De az olyan volt, mint egy áramütés. Megsemmisültem.
Ebben a pillanatban kezdődött a nappali tűzijáték egy hatalmas ágyúlövéssel, és én azt hittem, hogy a mi csókunk csattant ekkorát. Úgy ugrottunk szét, mint a megriasztott madarak. De ez a kis vicc egyben fel is oldotta a pillanat feszültségét, és hatalmasat nevettünk rajta. Azért még napokig figyeltem a számat, hogy mikor kezd elszáradni, mivel nem az eljegyzett, gyűrűs vőlegényem csókolt meg először – ahogy nagymama sajátságos szexuális felvilágosítása szerint illett volna.
Ettől a naptól kezdve búcsúzásaink az Alsóerdősor lépcsőházában igencsak hosszúra nyúltak, mivel nem tudtunk betelni a csókolódzás mindent elsöprő, elementáris élményével. A nyár nagy boldogságban telt el, volt egy igazi fiúm, akibe egyre jobban beleszerelmesedtem.
Egymás meccseire, versenyeire jártunk, később Pipi is megbarátkozott a gondolattal, hogy együtt járok a bátyjával – de igazán soha nem lelkesedett érte, ma sem tudom, hogy miért.
Sok közös programunk volt, ekkor volt divat a házi buli. Legtöbbször Kőbányára mentünk, itt lakott a Szénási testvérek baráti köre. Néha elképzelhetetlen gazdagsággal találkoztam. Különösen egy sírköves háza volt tele számomra elképzelhetetlen luxussal. Még mi, fiatalok is gazdagon csiszolt, színes ólomkristály poharakból ittuk a szörpöket, a gazdag sonkás, szalámis és sajtos szendvicseket Herendi porcelán tányérokon kínálták, ropogósra keményített, gazdagon hímzett damaszt szalvétával. Nem is mertem beletörülni a számat. Hát ilyen nem volt az Alsóerdősorban, még ünnepnapokon sem.
De a tárgyakra és körülményekre ma már csak halványan emlékszem, hiszen minden bulin, mindenki csak azt várta, hogy a szülők, a család felnőtt „elefánt” tagjaival végre visszavonuljanak, életbe lépjen a minimális hangulatvilágítás és a párok kedvükre csókolódzhassanak. Ma már ezen csak nevetni lehet, de a maga idejében ez a „buli” nagyon erotikus, és nagyon bátor volt. Mindazonáltal ezek a házibulik este 10-kor (legkésőbb) véget értek, Feri mindig hazakísért, de a lépcsőházban megint nagyon nehéz volt a búcsú. Lakáskulcsom nem volt, időnként lekiabált valaki a családból, hogy illene hazamenni. Akkor még a házmesterek zárták a kaput, este 11 órakor, amikor meghallottuk a jellegzetes csoszogást, tudtuk hogy eljött az ideje az utolsó utáni, legutolsó csóknak.

Apám nagyon szigorúan vette a vasárnapi ebédek pontos – déli egy órai kezdési időpontját. Ha vasárnap volt versenyem, néha kaptam egy kis felmentést, de tényleg csak néha.
Egy gyönyörű nyári vasárnapon eszem ágában sem volt versenyre menni, az egész délelőttöt végig csókolództuk Ferivel a Margit-szigeten. Az idő, mint mindig, most is megállt, az órámmal együtt és én délután háromra értem haza.
- Hol voltál? Kérdezte feldúltan apám az előszoba ajtóban
- Ve-ve-versenyen voltam.a-a-a szigeten, az Úttörő Stadionban….Elhúzódott egy kicsit…a-a-aaz eredményhirdetés…. hebegtem sarokba szorítva
- Nem voltál versenyen, már mindenhová telefonáltam, minden pályára, minden egyesületbe, minden kórházba, még mentőknek is, - üvöltötte az apám és idegességében úgy seggbe rúgott, hogy végigrepültem a hosszú előszobán. Ez nagyon megalázó volt, különösen, hogy apám előtte soha egy újjal sem nyúlt hozzám.

Nem tudom, hogy mi haragította meg ennyire, az hogy hazudtam, vagy hogy nem talált meg, akárhogy keresett. Mindenki kiborult. Én a legjobban, egy szerelmes fiatal lányt mégsem lehet így megalázni. Legalább pofonvágott volna, - dohogtam magamban tehetetlen dühömben – az mégis csak elegánsabb, mint egy dicstelen seggberúgás. Tény, hogy ezután hosszú ideig nem hazudtam otthon – sőt sportot űztem az igazmondásból. Igyekeztem minden vasárnap hazaérni a szent ebédre (húsleves, rántott hús, vagy fasírt, krumpli volt általában a menü)
Viszont a „békülési tárgyalások” során elértem, hogy Ferit bemutathatom a családnak, sőt bármikor felvihettem, még akár ebédre is. Ferit gyorsan befogadta és megszerette a család, apám egyetlen kifogása az volt, hogy sem ultizni, sem sakkozni nem tud. Hát milyen ember az ilyen? De nagyanyám egyenesen rajongott érte.

Az én fogadtatásom már nem volt ilyen egyértelmű a Szénási családban. A szülők nagyon katolikusok voltak, különösen a mama. Ő mindenképpen és minden alkalommal arra bíztatott, hogy valljam be nyugodtam, hogy én zsidó vagyok, hiszen le sem tagadhatom. Nem szégyen az, és ma már nem is számít, demokrácia van.
- De hát én református vagyok, sőt a nagymamám még katolikus is.
- Református? Az nem komoly vallás… - és láttam, hogy nem hiszi el azt, amit mondok.
Volt egy szegény rokonuk – Irma néni, akit befogadtak a házuk szuterénjébe, nehogy valaki idegent telepítsenek be hozzájuk. Irma néni volt hozzám a legkedvesebb a Bihari úton Feri után, szeretett pletykálkodni, így sok féltett családi titkot tőle tudtam meg. Nagyon takargatták, hogy Feri apja alkoholista. Én akkor még nem tudtam, hogy ez milyen nagy tragédia egy család számára, sőt még azt sem vettem észre, hogy piás az öreg, mert legtöbbször csendes, és réveteg volt. Inkább betegnek néztem, sajnáltam. Irma néni szerint, ha rájött a dühöngés, verte a nőket, Pipit és az anyját, ilyenkor hozzá menekültek a szuterénbe. Az ajtót vastag erős vasrács védte. De mióta Feri megnőtt, erős lett, képes volt kordában tartani az apját. Valamennyire.
Pipiék hatalmas fateknőben mostak az udvaron, ez nagyon tetszett nekem. A gyerekkoromat juttatta eszembe, amikor nagyanyám kitette a nagyteknőt az udvarra és abban mosott. Én mellé álltam a sámlin és mostam a babaruhákat. A fateknőket a mosás előtti este „beáztatták” az asszonyok, hogy megdagadjon, és ne folyjon ki belőle a víz idő előtt.
Pipiék is súrolókefével, kenő- és mosószappannal támadták meg a Mázsa téri piacon bekoszolódott kockás ingeket, az ágyneműt pedig üstben főzték fehérre. A szép damaszt fehér ruhákat a főzés után még „kékítették” is, majd keményítették, végül kivasalták. A Bihari úton még ez is faszenes vasalóval történt. A nagymosást rendszerint Irma néni végezte lakbér megváltás fejében. Mi soha nem voltunk ilyen tisztaságmániásak, mi a Patyolatba hordtuk az ágyneműt, ahol egy-két kezelés után minden jól beszürkült. Viszont olcsó volt és kényelmes.

Feriék rendszeresen hallgatták a Szabad Európát – engem idegesített az állandó recsegés ezért a zene élvezhetetlen volt, a híreket pedig, családom felfogása szerint én is csak rémhírként kezeltem. A Bihari úton minden délután felcsendült a Voice of America (Amerika hangja)
-„disziiiz mjúzik júúúúeszéééé” - recsegte a bemondó a „jenky dudly” dallamára, Feri hátrahajtotta a fejét néha nagyot ordított „Júeszééééééééj”, és átszellemülten hallgatta Elvist.
-Egyszer szeretném élőben látni és hallani. Csak egyszer legalább! Egy igazi rock koncerten, Amerikában.
-Azért erre nem sok reményünk van – vigasztaltam és elhívtam az Erkel színházba a Hovanscsína előadására.

Akkor úgy gondoltam, sőt biztosan tudtam, hogy együtt maradunk és örökké boldogok leszünk, hogy megtaláltam az életem párját, remekül megértettük egymást, egymáshoz tartoztunk, igazi felhőtlen, kölcsönös, szép szerelem volt a mienk. Bár az operát nemhogy nem szerette, hanem kifejezetten utálta.
Egy földszinti páholy utolsó székein ültünk, szinte semmit nem láttam és hallottam az előadásból, mert sötétben inkább egymásnak estünk. Még ma is minden eszembe jut, amikor a Hovanscsina harmadik felvonásának gyönyörű nyitányát hallgatom, „hajnal a Moszkva folyó felett…”

Télen nehéz találkozni, hét közben majdnem minden nap edzése volt, neki is, nekem is, maradtak a hétvégék. Gyakran jártunk moziba, na meg az akkor divatos zenés presszókba táncolni. A Békébe, a Pataki Művházba, vagy a Várkert KIOSZK-ba, ma kaszinó van a helyén. A Szilvesztert nem tölthettük együtt a szigorú házirend miatt, akkor még egy rendes lánynak kapuzárás előtt haza kellett érnie. Így hát délután dudáltunk összekarolva a Körúton, majd hazakísért, a lépcsőházban hosszasan boldogújévet kívánt, és ahogy hazaért felhívott telefonon. Apám elég mérges volt, hogy órákig beszélgetünk.
Aztán elmúlt a tél, kitavaszodott és mi újra elválaszthatatlanul végig bolyongtuk a várost. Gyakran mentünk Kőbányára is, a Csajkovszkij parkba, de legtöbbször Budára mentünk, a hegyekbe…
A tanulmányi eredményeim – a történelmet kivéve - tragikusan leromlottak. Nem csoda, mert szinte semmit sem tanultam. Régen a sport miatt, most pedig a sport és a szerelem miatt. Különösen matematikából álltam rosszul, egyáltalán nem érdekelt, ráadásul nem is értettem, hogy miről van szó és mit is várnak tőlem.

Miért nem elég, hogy bejárok a rémes Veres Pálnéba – minden nap, hogy hordom a még rémesebb iskolai köpenyt és egyensapkát, és nem festem ki színtelen lakkal a körmömet, mert azért igazgatói intő jár. A szigorú tanárok megígérték, hogy meg fogok bukni, és be is tartották a szavukat. Megbuktam matekból. Nagy szégyen.
Otthon volt egy kis őrjöngés, lelki duma, de sajnos igazi folyamatos szülői elvárás, amely bármilyen teljesítmény követelt volna, nem volt. Ennek később Zolka itta meg a levét, mert tőle még annyit sem kívántak meg, mint tőlem.

Szüleim úgy gondolták, hogy elegendő példa az ő szorgalmuk, a munkához való tényleg kiváló viszonyuk, és a lehetőség, hogy biztosítják a tovább tanulásomhoz szükséges anyagi hátteret. De ez kevésnek bizonyult és én sajnos nem éltem a lehetőséggel. Inkább büntetésnek éreztem, mint gesztusnak. Nem akartam tanulni. Különösen nem a Veres Pálnéban.
Feri vállalta, hogy felkészít az augusztus végi matek pótvizsgára. De ahogy ránk csukta a család az ajtót, mi egymásnak estünk és csók csókot követett a matek könyv felett. Ettől nem ment a fejembe több tudomány. De jobb tanárt elképzelni sem tudtam volna. Még ma sem.
A matematikát ő sem szerette, de történelmet annál inkább, ma is hálával gondolok arra, hogy megtanított elmerülni a múltban. Sokat beszélgettünk a régi korokról, és ebben már én sem akartam alulmaradni a hiányos tanulmányaim miatt. Ravaszul mindig megkérdeztem, hogy legközelebb milyen korba is fogunk utazni, és galád módon, stréberül mindig előre tanultam. Így azután véget nem érően beszélgettünk a nagy birodalmak bukásáról, a Római Birodalom őrült császárairól, a görög mitológia derűs és vérbő, hedonista isteneiről, a longobárdokat legyőző Kis Pipinről – imádtam a nevét – szóval mindenről.
Szerettem ezeket a szellemi tornákat, nagy mérkőzéseket, szorgalmasan bújtam a könyveket, a lexikonokat, és mekkora örömet okozott, amikor kikutattam, hogy Alarik egy valóságos kegyetlen, barbár hadvezér volt – ekkor már jóval többet tudtam róla a gimnáziumi elvárásoknál. Alarikkal egyébként először a keresztrejtvényekben találkoztam, ahol gyakran kérdeztek rá furcsa, idegen nevére.
Felfedeztem a kutatást! Élveztem a sikeremet, még így is, hogy egyszemélyes volt a hallgatóközönségem. Ferinek is tetszett nagyon a játék. Egy idő után észrevettem, hogy a sok előre-tanulásnak lassan megjön az eredménye, és már nemcsak ő mesél nekem, hanem én is neki. Igyekeztünk egymásra licitálni.
Kezdtem rájönni a tanulás, a tudás ízére. Rövidesen én irányítottam a témaválasztást, felfedeztem a lovagkort, a Pendragon legendát, Artúr királyt a kerek asztal lovagjaival, a Karolingokat és a Niebelung Éneket, benne a hős Siegfriedet az ő szépséges Brünhildájával, - aki a walkűrök és az örök élet helyett a szerelmet választotta, - és Krimhildájával aki elárulta, megölte őt.
Az izgalmas szép történetekkel felfegyverkezve alig vártam a találkozóinkat, hogy megoszthassam vele a frissen szerzett élményeimet, a számomra új információkat. (Amelyeket azért ő rendszerint jól ismert.)

1956 nyarán a család Balatongyörökre ment vakációra, a Külkereskedelmi Kamara kedves kis családi üdülőjébe. Én nem voltam túl lelkes, hogy el kell utaznom, és két hétig nem láthatom a szerelmem. Pedig Györök a Balaton egyik legszebb helyén fekszik, a tó hátsó végében, Keszthely után még tovább kellett vonatozni, és Vonyarcvashegy, Gyenesdiás után következett. Páratlanul szép, érintetlen vidék, a szállás egy csodás régi építésű (burzsuj) villában volt, mesés kilátással a vízre.
Ezt a nyaralást azért sikerült emlékezetessé tennem. Először is első este kaptam egy rendes, igazi alkoholmérgezést. Ismerkedési estre készülődtünk, ami teljes agyrém, mert egy vállalti üdülőben eleve mindenki ismeri a másikat. Én tizenhét évesen sokáig díszítgettem magam a tükör előtt, amíg úgy nem döntöttem, hogy most már bevonulhatok „teljes szépségemben”.
Lassan araszoltam lefelé a szépen faragott belső falépcsőn, lépéseimet megnyújtottam, olyan lehettem, mint egy ripacs primadonna. Már mindenki ott volt, és jól szórakoztak. Nagyon meleg volt. Nagyon szomjas voltam.
- Ihatok egy kis vizet?
- Ott van az asztalon, igyál csak.
És én felemeltem az első kezem ügyébe akadó vizespoharat, és egyből felhajtottam a tartalmát. Közben éreztem, hogy ez a víz nem olyan, mint otthon a jó kis Pesti csapvíz, valahogy erősebb volt…
- Megőrültél, mit csinálsz, hatvan fokos szilvapálinka van a pohárban, sikoltotta anyám, de én ezt már nem nagyon hallottam, elszédültem, összeestem.
Kihívták a faluból az orvost, de az csak legyintett és annyit mondott, hogy sima alkoholmérgezés, majd kialussza, semmi baja nem lesz. Napokig nagyon rosszul voltam, mindent kihánytam, jó nagy cirkusz volt körülöttem. De attól kezdve az összes üdülő vendég piával kínált balhéból.
Nem baj, majd csak elmúlik ez a rémes nyaralás, gondoltam, és vártam a postást, aki Feri hosszú leveleit hozta. Gyönyörű írása volt, és nagyon szépeket írt, szinte minden nap. Bánatomban úgy döntöttem, hogy otthagyom a felnőtteket, elmegyek napozni, és jól lesülök. Hogy még jobban lesüljek elkértem anyám új – akkor divatba jött csodaszerét – a 6%-kos bergamottos napolajat, jól bekentem magam, és kifeküdtem a mólóra.
Az eredmény estére elképesztő volt, az egész testem tele lett hólyagokkal és sebekkel, és nem barna, hanem ropogósra sült, tiszta vörös lett az egész bőröm. Nagyon rossz állapotban kerültem, mentőautó vitt be a Keszthelyi kórházba.
- Másodfokú égési sebek, - állapította meg az orvos – tilos napra menni három, négy hétig. Felírt egy csomó krémet, ami enyhítette egy kicsit a fájdalmamat, de azért pár napig így sem tudtam aludni.
Anyám morgott, hogy tönkreteszem a nyaralásukat, mindig én vagyok a központ, mindig csak velem kell foglalkozni, és biztosan boldogtalan vagyok, ha nem körülöttem forog a világ. Minden áron. Megfogadtam magamban, hogy most már igazán jó leszek, és nem lesz velem semmi baj, de nem így történt.

Szép meleg este volt, a teljes társaság úgy döntött, hogy lemegy a kikötőbe, egy jó kis étterembe, kocsmába. A restibe. Akkor volt először rajtam az új ruhám, amely a Gázolás c. film nyomán készült és már Ferrari Violetta is nagyon szép volt benne. Az övéről egy kis Szent Kristóf érme lógott, apám kedvenc védőszentje.
Inni – ugyebár joggal nem kaptam – de málnaszörpöt annál többet. Meg is lett a hatása a hólyagomra. Végül is nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget mókáztunk, zrikáltuk egymást, dőltünk a nevetéstől, és úgy határoztunk, hogy lefekvés előtt még kimegyünk a mólóra megnézni a holdat, a horgászokat, az éjszakai tavat. Szépen sütött a hold.
Indulás előtt mindenki kiment a WC-re, csak én nem, mert én szégyelltem magam a többiek előtt, pedig kellett volna. Hiába, mégiscsak kamasz voltam. Amikor elindultunk a móló felé, már nagyon kellett pisilnem, és akkor jött egy pillanat, amikor nincs mese, nincs tovább, nem érdekel, hogy ki látja, ki tudja…
- Mama, nagyon kell…
Anyám csak rám nézett és rögtön látta, hogy ez most komoly
- Rohanj vissza a bokrokba, sötét van, ne félj, nem lát meg senki.
És én futottam, rohantam, ahogy a lábam bírta, a sorompónál elértem a sötét, bokros részt, és leguggoltam. De ekkor, hirtelen lépéseket hallottam, és egy bizonytalan, imbolygó fényt is láttam. Nagyon megijedtem. Felpattantam, hogy egy még „alkalmasabb” helyet keressek, de futás közben fennakadtam egy szögesdróton. Hatalmasat estem! A gyönyörű, új ruhám cafatokban szakadt le rólam, lábamból pedig ömlött a vér.
Csak a bakter volt. A kis lámpájával. Soha nem vett volna észre, ha nyugton maradok. Ismét a Keszthelyi kórházban kötöttem ki, ahol már ismerősként fogadták a kissé eleven, temperamentumos pesti kislányt. A lábamon összevarrták a hosszú vágást, még ma is látszik a nyoma, a többi sebet a karjaimon csak fertőtlenítették. A szép ruhámat többé nem tudtam felvenni, megsirattam. Anyámék pedig megígérték, hogy tekintettel a nyughatatlan, izgága viselkedésemre soha többé nem visznek magukkal nyaralni. És ezt keményen be is tartották.

Visszajöttem a nyaralásból és minden szinte percet együtt töltöttem a szerelmemmel. Augusztus elején megadtam magam Feri hosszas, csábító könyörgésének, történelemből és mitológiából vett példáinak és így – augusztus 6-án, a hirosimai atombomba ledobásának baljós évfordulóján beteljesedett a szerelmünk.
A pótvizsga, az egész közeljövő olyan bizonytalan volt. Éreztem, hogy tanulni kellene, de nem volt erőm hozzá, nem boldogultam a számokkal, a törtekkel az első és másodfokú rémes egyenletekkel. A Veres Pálné gimnázium pótvizsgáján természetesen megbuktam, nem volt nagy meglepetés.

De hogyan tovább?
- Dolgozni fogsz, döntött a családi tanács. Majd estin tanulhatsz tovább – ha majd szükséged lesz rá, a dolgozók gimnáziumában – persze munka mellett sokkal nehezebb lesz.
A Stylus nevű dekoráció „műterme” a Rákóczi út 13-ban volt, az udvar hátsó sarkában. A Kisipari szövetkezet más szövetkezeteknek készítette a kirakati dekorációkat, köztük a Bizományi Áruháznak, az OMKER-nek (Orvosi műszer), a Sapka Kalapnak. Kirakatrendező és grafikus tanuló lettem és nagyon szerettem ott lenni, mert rengeteget lehetett röhögni, egész nap mindenki marháskodott – és még fizettek is érte. Havonta kétszer, 8-án és 23-án volt fizetés. Nem hiányzott a gimnázium. Büszke voltam arra, hogy dolgozó nő és titokban asszony is lettem.
A grafikusok főnökét Parányinak hívták, két méter magas fiatalember volt, briliáns rajztudással, miközben rémes reklám tablókat festett naphosszat, ilyen szlogenekkel
„Sapka, kalap ugyan kitől?
Sapka, kalap ká-té-esztől”
A barátja mindig ott festett mellette, őt Báránynak hívták, egésznap cukkolták egymást. Parányi szerzett egy hosszú bárányfarkat, rátűzte a barátja fehér köpenyére, a fenekére, és meghívta a szomszédos Marika eszpresszóba egy „bélelt” kávéra. (A blokk alá 2,-Ft-ot kellett tenni, ez volt a bélés, és akkor kevesebbet lopott a presszósnő a kávéból és jó méregerősre főzte.) Ez olyan jó vicc volt, hogy az egész dekoráció, a presszó teljes személyzete és vendégköre halálra röhögte magát rajta.
És akkor jött a bosszú. Parányi nem bírta elviselni a pálpusztai sajt penetráns illatát. Hatalmas termeténél fogva könnyűszerrel tudta akarata alá vonni valamennyi kollégáját, deklarálta, hogy főnöki hatalmával (vissza)élve a műterem teljes területén tilos a sajtfogyasztás. Mert büdös.
És akkor a Bárány vett egy érett pálpusztai sajtot, teljesen szétlapította és aprólékos, precíz munkával bevarrta Parányi barátja kizárólag a műteremben használt, festő zakójának a bélésébe. És attól kezdve senki nem evett pálpusztait, tényleg.
Parányi kezdetben őrjöngve kereste, hogy ki merészeli megszegni a parancsot és enni a tiltott csemegét, de be kellett látnia, hogy senki. Mégis mindig ott érezte a bűzt, ahol járt, és ez nagyon felbőszítette. Gondolta, hogy ez mégiscsak egy rossz tréfa lehet, és eszelősen kereste a sajtot a széke ülőkéje alatt, az asztal lapja alatt, a függöny mögött, szóval mindenhol, de nem találta. Egy hét után könyörgősre fogta, mindenféle jutalmakat ajánlott fel, ha megmondjuk hol a sajt. Már mi is nagyon nehezen viseltük a szörnyű bűzt és ez hozta meg számára a kegyelmet. Bevallottuk. Parányi káromkodott
- Éreztem, tudtam, tudtam – nyavalyások – ezt még megkeserülitek. De végül is mindnyájunk nagy megkönnyebbülésére elnevette magát. Örült nagy röhögés lett.
A zakón már nem lehetett segíteni, a pálpusztai belerohadt, ünnepélyesen elégetésre került a nagy vaskályhában.
Mindig fogadtak valamibe, mindegy hogy mibe, csak valaki veszítsen, és akkor végre lehet hajtani rajta a büntetést. Egyszer már senki nem tudja, hogy mibe fogadtak, de az volt tét, hogy aki veszít az Emkétől a Nyugatiig négykézláb, kutya-pórázon elvisz egy nagy pecsétes levelet a szájában. Ilyenkor persze az egész dekoráció követte a párost, történetesen Parányi volt a nyerő és pórázon vezette a szerencsétlen Bárányt. Olyan tömeg követte a csoportot egy idő után, hogy még a 6-os villamos is megállt a Király utcánál, hogy jobban lássa a jelenetet.

Sok furcsa szerzet verődött össze a Stylus Szövetkezetnél. Az egyik grafikus, Gábor János – gyönyörűen tudott betűt írni – korábban címfestő volt. Ezért a többiek szakmailag kicsit lenézték, pedig szépen rajzolt, korrektül festegetett. Dilis volt. Még papírja is volt róla. Néha tréfálkozott saját magán
- Én mindent mondhatok, nekem van flepnim! Pecsétes flepnim van! Dili-flepnim, bizony!
Azt beszélték, hogy többször is bevitték az ávósok és nagyon megverték. Az volt a meggyőződése, hogy őt állandóan nézik, figyelik a „szaszerosok”, akik őt folyamatosan szaszerolják.
Gyakran panaszkodott, hogy nem tud szeretkezni a feleségével, mert a szaszerosok éjjel is nézik, őt, sőt még bele is szólnak az aktusba. A gyanútlan idegenek még rá is kérdeztek a dologra, különösen erre a szexes részre, de János ilyenkor nagyon kitört, jobb esetben üvöltésre fogta a dolgot, de volt úgy is, hogy ütött
- Te is közéjük tartozol, te rohadt szaszeros, te alibiből kérdezgetsz, faggatsz, csak a titkaimat akarod tudni, de abból nem eszel. – Csak a főnök, a kétméteres Parányi tudta lecsillapítani, és egy kicsit megnyugtatni őt.
Gyakran megtörtént, hogy szép nyugodtan dolgozott az állványa előtt, egyszer csak felrúgta a teli vizes vödröt, amiben az ecsetjeit öblögette és miközben mindent elárasztott a mocskos víz üvölteni kezdett
- Gyere ide te szemét szaszeros, látom a falon a lyukat, ahonnan figyelsz, most lebuktál, te mocsok – azt hiszed, hogy nem érzem, ahogy sugároztok.
Néha bevitték a diliházba, kicsit altatták, vagy ki tudja mit tettek vele, utána fél évig nyugodt volt. Olyankor a boldog szép időkről mesélt, például a Mezon Fridáról. Ez eredetileg egy kupleráj volt a Magyar utcában, luxus hölgyekkel. Azért lottózott, hogy a főnyereményből még egyszer elmehessen Frida nénihez, felültethesse a legszebb lányt a fehér zongora tetejére és csókolgathassa a „márvány térdecskéit”.
- Te János, ugye azt azért tudod, hogy már rég nincs Frida néni, őt is államosították, a műintézetét bezárták, ő maga is elment dolgozni a lányokkal együtt, most biztosan taxisofőr, vagy vízhordó asszony valahol Sztálin városban.
- A rohadt szaszerosok, még ez is, szegény Frida.

A dekoráció vezetőjét Türelmes elvtársnak hívták, nevét Geduldigerről magyarosította, nem túl sok fantáziával. Az ügyfelek is furcsának találták és el is tévesztették a nevét, volt, aki Kegyelmes, Jóságos, vagy Türelmetes elvtársként kereste. Ezen mi jókat röhögtünk, ő pedig sztoikus türelemmel szemlélte az eseményeket, mint egy kívül álló marslakó.
Két felesége volt, egy hivatalos és egy balkézről, akivel gyakorlatilag együtt élt de csak esténként, mert éjszakára mindig hazament aludni, reggel elment a szerelméért, bekísérte a munkahelyére, majd bejött dolgozni. Szabadságra is olyan igazságosan vitte az asszonyokat, mint manapság egy arab sejk, egy hetet az egyikkel, egyet a másikkal töltött el. Ki sem néztük volna belőle.
Nomen est omen. A pasas tényleg nagyon türelmes volt. Csak igen ritkán jött ki a sodrából, de akkor is maximum csak olyan kitörésre ragadtatta magát, hogy
- „Kérem, ez példátlan, és kérem, ez többé ne forduljon elő.”

Ezt mondta akkor is, amikor a BÁV-val (Bizományi Áruház Vállalat) kitört a nagy botrány. Rendeltek két tablót az egyik üzletük kirakatába, egy elegáns férfit és egy elegáns nőt, akik azért tudnak olyan elegánsak lenni, mert ott náluk, a Bizó-ban, lánykori nevén, a Zaciban veszik a ruhájukat.
Hát ezen igen jót szórakozott a Parányi -Bárány grafikus páros és elhatározták, hogy ők majd nulláról öltöztetik fel a két alakot. A férfit is és a nőt is először szénnel rajzolták fel a hatalmas, kétméteres tablóra, jól kihangsúlyozott, aprólékosan kiszőrözött jókora nemi szervekkel. A férfi farka majdnem a térdéig ért, de a nőtől sem sajnáltak semmit, ami gusztustalan. A tempera vízfesték csak ezek után került fel sok-sok röhögés után az alakokra. Végül is nagyon szépre sikerült az egész, és a mi emberpárunk igazán elegánsan hirdette a használt ruhát. Egy darabig. Összesen egy teljes hétig.
A kirakatot ugyanis erősen sütötte a nap, a festék lassan halványodni kezdett, majd egy idő után teljesen kifakult, eltűnt, de nem úgy az alatta lévő szénrajz. Mintha az elegáns pár lassan levetkőzött volna. A részben felháborodott, részben röhögő járókelők kisebb tumultust okoztak az amúgy elég unalmas, szomorú üzlet előtt.
A másik híres botrány kicsit inkább politikai jellegű volt. A szemben lévő Síp utca sarkán volt az OMKER központja és egyben egyik szaküzlete. (Orvosi Műszer Kereskedelmi Vállalat)
Cseri Jóska árurendező telerakta óvszerrel és méhkaparókkal a november 7-i ünnepi kirakatot, tett mellé sok-sok piros illetve nemzeti színű szalagot, továbbá minden jót kívánt mindenkinek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alkalmából. Kicsit elbeszélgettek vele a művel kapcsolatban. Mesélték, akik tudtak róla. Jóska nagy fenegyerek volt, soha nem félt hogy kivágják a munkahelyéről, igen sokoldalú volt, Óbudán saját népi zenekarával haknizott, muzsikált esténként és hétvégeken.

A dekorációban nap, mint nap elismerően csettintettek utánam a férfiak, de én mindezt észre sem vettem. Én csak a szerelmemmel akartam együtt lenni. Mindig. Úgy terveztük, hogy rövidesen, ahogy csak lehet, összeházasodunk. Természetesen soha nem hagyjuk majd el egymást. Holtomiglan, holtodiglan. Ez nagy önbizalmat adott.
A dolog gyakorlati oldalát nézve, azonnal a jelmez jutott eszembe, olyan esküvői ruhában akartam lenni, mint amilyenben Grace Kelly áprilisban feleségül ment a Monacói nagyherceghez.
Első fizetésemből egy nagyon szép fekete, magas sarkú cipőt vettem. Ebben még inkább igazi nőnek éreztem magam. Először nem volt könnyű menni benne, de nagyon gyorsan megtanultam, és billegtettem magam az új sarkaimon. Apám egyik régi – jó kis angol szövetből készült zakójából varrtak nekem egy igazi sötét kosztüm kabátot, hűtlen asszony frizurám időközben megnőtt, hosszú hajamat időnként kontyba fontam. Kezdtem egész jól kinézni.
Munka után szabad voltam, rohantam a randevúra, mert Feri ellágyult, elismerő, bársonyos nézésére vágytam nagyon. És ebben nem is volt hiány. Csak ő létezett számomra, senki más. Változatlanul rengeteget jártunk moziba, imádtuk a Körhintát, Törőcsik Marival és Soós Imrével.
Sokat kirándultunk, Gellért-hegy, Margit sziget, Hűvösvölgy voltak a kedvenc helyeink. Ismertük a jó kis bokroktól takart padokat, tisztásokat. De fenyegetően és visszavonhatatlanul közeledett az ősz, a szerelmesek nagy ellensége a hideg és az eső.


1956

Nem figyeltünk a politikára, kit érdekelt, hogy megalakult a Petőfi kör, hogy Rákosi ideje lassan lejárt, és Gerő Ernő lépett a helyére. Október 6-án százezer ember jelent meg a Kerepesi temetőben, hogy elbúcsúztassa, és újra temesse a koncepciós perben halálra ítélt Rajk Lászlót.
Október 23-a szép napnak ígérkezett, ráadásul fizetésnap volt. Kinéztem magamnak a Verseny Áruház kirakatában egy gyönyörű, nyugati import, magas sarkú, pezsgőszínű cipőt. Azt mindenképpen meg akartam venni.
Délelőtt már mindenki nagyon nyugtalan volt a dekorációban, éreztük, hogy valami készül, csak nem tudtuk, hogy mi lesz belőle. Jött a hír, hogy tüntetés van. Délben mindannyian kirohantunk a Múzeum körút sarkára, ahol fákra, falakra kiszögelték az új 12. pontot, ebben szabad választásokat, több párt rendszert, sztrájkjogot, sajtó- és vélemény szabadságot, a Kossuth címer visszaállítását és a Sztálin szobor lebontását követelték. Döbbenten olvastam, nagyon tetszett, miközben azért szorongtam és egy kicsit azért féltem is.
A műteremben bekapcsoltuk a rádiót, bemondták, hogy Piros László belügyminiszter betiltotta, majd újra engedélyezte, és újra betiltotta az egyetemisták felvonulását. Időnként kirohantam az utcára, az emberek a Petőfi szoborhoz vonultak.
Én nagyon idegesen vártam, hogy mikor hozzák meg végre a központból a fizetésemet, nehogy lemaradjak a szép cipőről. Nem értettem az egészet, csak láttam, hogy felborult a rend, mindenki hőbörög, de végül is megvettem a cipőmet és hazasiettem. Hazaérkezésemet nagy megnyugvással nyugtázták a felmenőim.
Sötétedéskor dördültek el az első fegyverek. Nem voltak igazi híreink, a rádió összevissza beszélt. Végül elhangzott Gerő Ernő híres beszéde, amely csak olaj volt a tűzre, és a rádiónál komoly fegyveres harcok kezdődtek. A tömeg még aznap ledöntötte a felvonulási téren a hatalmas Sztálin szobrot, egészen az EMKÉ-ig vonszolta és elkezdte feldarabolni. Sajnos – hála az égnek – sehova ki nem tehettem a lábam, csak otthonról figyeltük, lestük, hogy mi történik. Éjszaka szovjet páncélosok vonulnak be a városba. Másnap úgy döntött a család, hogy ha nem javul a helyzet, ismét levonulunk a pincébe. Elkezdtük rendbe tenni a jövendő búvóhelyet, sok más lakóval együtt.
Áldottam nagyanyám régi, jól bevált reflexét, aki ha elkezdett nyugtalankodni körülötte a világ, azonnal rohant a boltba, alapélelmiszereket vásárolni, gyufát, gyertyát, WC papírt. És sót is. Én másnap szerettem volna bemenni dolgozni, de erről sajnos szó sem lehetett. A rádióban csak zenét játszottak, felváltva Beethoven Egmond nyitányát és Liszt Les Preludesét, és ritkán elhangzott egy-egy semmitmondó hír is. A Szabad Európát próbálta hallgatni mindenki, most már nem titokban, hanem teljes hangerővel, de ezzel egyenes arányban a recsegés, az adó szünet nélküli zavarása is felerősödött, alig lehetett kivenni valamit. Azért a fontos információk mégis csak innen jöttek át.
A telefon még működött, tudtam beszélni a számomra legfontosabb emberrel, megígértük egymásnak, hogy nem mozdulunk ki hazulról, és vigyázunk magunkra. Ahogy lehet, találkozunk. Halász nagymamát nem rettente el egy kis forradalom, egy kis lövöldözés, ő átjött hozzánk a József körútról, hozott egy kis kenyeret is, mert kenyerünk nem igen volt. Harisnya nélkül rohangált most is a csípős, esős hideg októberben, soha nem fázott.
Apám módszeresen sorban elégette valamennyi saját kezűleg írt, rajzolt, festett, nagyon szépen kivitelezett Párt történeti brosúráját, továbbá az összes Lenint, Sztálint és Rákosit a bőrkötésekkel együtt. Még jó, hogy volt egy jó kis cserépkályhánk.
- Végeztünk! Ebből elég volt! Többé nem lépünk be sehova, ugye cicuskám – kérdezte a kályha előtt apám anyámat. Éveken át elhittünk mindent, és semmi nem volt igaz.
- Igen. Én is kilépek a Pártból, Zoltán – csatlakozott anyám a házi forradalomhoz – ezek tényleg becsaptak minket
- És én is befejeztem, nekem is elegem van, elég volt a sok mellé-beszélésből – mondta Mari is – aki egyébként ráadásul még párttikár is volt a Háztartási Boltban.
És az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) azokban a napokban hivatalosan is megszűnt, miután elvesztette tagságának kilencven százalékát. Helyette százával alakultak az új pártok, munkástanácsok.

Csengettek az ajtón, apám két barátja – Henter Jani és Rajli Tóni jöttek egy kicsit melegedni, inni egy jó teát és beszámolni az eseményekről. Ők voltak a forradalom kibicei, minden fontos eseményen megjelentek. Elmesélték, hogy döntötték le a Sztálin szobrot, sőt Janinak még egy kis szilánk is jutott belőle, de ezek az örültek elmentek még a Corvin közbe, és a Széna térre is, mindenhova, ahol csak lőttek. Csak úgy nézegetni.
Október 25-én a Parlament előtti téren tüzet nyitottak a szovjet katonákkal, tankokkal barátkozó bizakodó hangulatú tömegre, és ekkor a népharag a vérengző, diktatúrát védelmező ÁVH ellen fordult. A kibicek ezt is látták, majdnem otthagyták a fogukat, és többé nem is kukkoltak sehol. Komolyan megijedtek. A több száz ártatlan halott látványát, emlékét nem tudták elfelejteni.

Napközben a pincében dekkoltunk, de éjszakára felmentünk a lakásba. Egyre több gyanús alak járkált ki-be a házba, mi pedig féltettük kevéske kis értékeinket. Nagymama újra szénnel akarta bekenni a nők arcát, sőt már enyémet is, ezt tartotta a legbiztosabb módszernek a megerőszakolás ellen. A szénporról lebeszéltük nagyanyát, de a család hirtelen észbe kapott és minden rimánkodásom ellenére leparancsolta rólam a gyönyörű magas sarkú cipőket – a feketét és az október 23-án vásárolt bézs színűt. Anyám elém rakta a régi, félretaposott sarkú, gyűlölt barna, magas szárú, fűzős cipőmet, ez volt számomra a forradalom egyik legemlékezetesebb, megalázó csapása.
Egyik este jó erősen dörömböltek az előszoba ajtón, apám nyitott ajtót, három rosszarcú, piszkos, viharkabátos suhanc állt ott, géppuskával, kézigránátokkal és Molotov koktéllal. Köszönés nélkül kezdte hadarni a főnöknek látszó, nem túl bizalomgerjesztő fickó
- Forradalmárok vagyunk, lefoglaljuk az utcára néző ablakokat, innen lőjük ki a szovjet tankokat, van páncélöklünk is.
- Jó estét.
Innen maguk biztosan nem fognak lövöldözni, mert vagy a tank, vagy a társa biztosan szétlövi a lakásunkat.
- Akkor a Forradalom nevében lefoglaljuk a lakásukat. Mi maga Ávós, vagy kommunista, megjárhatja – ordított fenyegetően a borostás arcú, és látszott rajta, hogy nem nagyon bánná, ha konfliktus alakulna ki.
- Zoltán, kérlek, engedd be a fiúkat – avatkozott közbe anyám, igen jó taktikai érzékkel. A résnyire nyílt ajtót belökték a viharkabátosok és már ott is voltak az előszobánkban, teljes fegyverzetben.
- Jaj Istenem, itt vannak a Lenin-fiúk, mondtam, úgy-e megmondtam, hogy még nagy baj lesz egyszer – jajveszékelt nagymama, három világégés tapasztalatával a háta mögött.
- Mama kérem, legyen szíves, menjen ki a konyhába, és legyen szíves, fejezze be az aggódást is, főleg a hangos aggódást – förmedt rá apám idegességében.
- Igen, fiúk, tudják, mi nagyon örülünk a forradalomnak – mérte fel anyám egy szempillantás alatt az erőviszonyokat.
- Csak azt kérem, hogy szedjék le az ablakokat, mielőtt elkezdik a harcot, nehogy betörjenek, mi majd kiköltözünk a konyhába aludni, az ablakok pedig a kisszobába mennek – rendelkezett mama rendkívül gyakorlatiasan.

És elkezdtük meggyőzni a forradalmárokat arról, hogy miért is nem olyan jó hely – stratégiailag a mi ablakunk a harc szempontjából. Két orosz tank fenyegetően állt a Rákóczi út sarkánál, szerencsére minden lőtávolon kívül voltak, ami a puskákat illeti, hosszas tanakodás után úgy döntöttek a bősz hadfiak, hogy még páncélököllel sem tudják tőlünk kilőni a tankokat, ezért a Divatcsarnok tetejére tették át harci állásukat. Mielőtt elvonultak gondosan otthagyták az ablakunk alatt a Molotov koktélokat, arra az esetre, ha majd bejön a tank a szűk utcába, könnyedén felgyújthatják majd.
Ahogy kitették a lábukat a lakásból, összenéztünk Macával, és sorra kiöntögettük a benzint az üvegpalackokból WC-be, a benzin helyére vizet öntöttünk. Kicsit pánikba estünk, amikor rájöttünk, hogy nagyon benzinszagú lett a WC. El is kezdtük szagtalanítani a WC-t ecettel, hypóval, lakkfesték-hígítóval, mindennel, de mindhiába, a benzin párája szétterült a lakásban és árulkodóan büdös maradt.
- Meglátjátok, visszajönnek és mindenkit lelőnek – aggódott nagymama. Nem lett volna szabad kiönteni.
- De igen mama, tudja, a tankok vissza is szoktak lőni, hát ide nem fognak, ha bármit is tehetünk ellene.

Végül anyám feláldozta egyik szeretett, ámbár igen erős illatú parfümjét és látványosan összetörte az előszobában a földön, a WC előtt. Ez hatott, a tömény parfüm minden más szagot elnyomott – megúsztuk gondoltuk – legalábbis egyelőre.
Estére visszajöttek a hadfiak. Piszkosan és fáradtak voltak. Elszántságuk mit sem csökkent.
- Kizavarjuk a rohadt ruszkikat, meg a rohadt ávósokat, meg a rohadt kommunistákat. Lelőjük őket, mint a kutyákat. Győzni fogunk. Maguk nem is örülnek? Biztosan maguk is kommunisták? – a vezérnek látszó srác szeme vadul villogott, indulatai teljesen a hatalmukba kerítették.
Nem válaszoltunk. Nem láttuk értelmét semmiféle vitának. Csak döbbenten meredtünk magunk elé. Leültettük őket a nagy konyhai asztalhoz és megosztottuk velük egyszerű vacsoránkat. Ettől szemmel láthatóan megnyugodtak, tele pofával zabáltak és beszélni kezdtek. Meséltek magukról, a kilátástalan életükről, arról, hogy azonnal csatlakoztak a felkeléshez, és hogy milyen boldogan lettek forradalmárok. Munkás fiúk voltak, az egyik közülük azzal dicsekedett, hogy ő „univár szerelő” – és mi nem mertük kijavítani.
Minden megnyilatkozásuk elvakult, zavaros, primitív vagdalkozás volt. Nagyon megnyugodtunk, hogy az éjszakát nem nálunk óhajtották eltölteni. Átvonultak a Divatcsarnokba, páncélöklöstül, puskástul együtt.

Köztársaság tér

- Már halljuk a rabok kopácsolását. Szerencsétlenek, de most eljött a szabadság órája.
- Én ismerem a morzejeleket, tisztán kivehető morzejeleket adnak le, úgy könyörögnek, hogy szabadítsuk ki őket.
- A Pártház alatt vannak az ÁVÓ kínzókamrái, vallató szobái, az egész egy hatalmas földbevájt labirintus rendszer. Aki oda egyszer bekerült….
- Van egy nagy darálógépük, azzal tüntetik el a hullákat

- Menjünk ki a térre, és nézzük meg hogyan szabadítják ki őket. – addig könyörögtem apámnak, aki nehezen állt kötélnek, amíg ki nem mentünk.
- Jobb nem kíváncsiskodni – morogta mélységes élettapasztalattal.
Rengeteg újság jelent meg azokban a napokban, olyan híreket olvastunk nyomtatásban, amilyenről régen még álmodni sem mertünk. Az akkori bulvárlap, az Esti Budapest is megerősítette, hogy valóban vannak rabok a pincében.
A lövöldözés aznap szinte teljesen elcsendesedett, a bámuló tömeg szörnyülködve figyelte a hatalmas markoló gépeket, amelyek teljes komolysággal ásták a földet. Sokan már hallani vélték a rabok kiáltozásait is, könyörgésüket a szabadságért.
Apám rögtön mondta, hogy ez marhaság, senki nincs ott elásva, különben is azonnal menjünk haza, mert hideg is van, és egyre több fegyveres ember érkezik fenyegetően a teherautókkal.

Október 30-a volt, és rövidesen megkezdődött a Pártház ostroma. Mi csak a hangokat hallottuk, a szörnyű géppuska kerepelést, és később láttunk egy szerencsétlen embert – ma sem tudom, hogy ki volt – akit félmeztelenre vetkőztetett a csőcselék, piros rongyot kötöttek a derekára, ütötték verték – az Alsóerdősor utcában. Majd bevágták a Divatcsarnok egyik kirakatába, véres testével betörték a kirakatüveget és diadal ittasan vissza is húzták őt, patakokban folyt a vére.
Alig állt a lábán, tántorgott a fájdalomtól. A kórház felé hajtották, űzték, nem tudom mi történt vele, és azt sem tudom, hogy túlélte-e a vesszőfutását. Maca elkezdett kiabálni az ablakból, hogy engedjék el, ez lincselés, így nem lehet senkivel sem elbánni. Apám és anyám eltuszkolta onnan, miután ablak nem volt, leeresztették a rolót, és a kezüket Marikám szájára tapasztották.
- Megörültél, ezek feljönnek és kinyírják az egész családot. Tudod, hogy párttagok vagyunk. Ők még nem tudják, hogy mi kiléptünk, sőt még a párt sem tudja.
- Ez embertelen, ítéljék el ha rosszat tett, de hová vezet a lincselés? – Mari zokogott.
Én is kaptam egy sírógörcsöt, a szörnyű látvány még sokáig elkísért, és napokig egyáltalán nem tudtam aludni. És akkor még nem tudtuk, hogy mi történt a téren.
Akasztások, lincselések, az egész forradalom legkegyetlenebb eseményei, a népharag és az alvilág találkozása. A kazamatákat nem találták meg soha, bár az egész teret felásták, senki nem akarta elhinni, „hogy tényleg nincsenek is egyáltalán”.

November elsején a magyar kormány semleges országnak nyilvánította Magyarországot, bejelentette kilépését a Varsói Szerződésből, de a világ nem ránk figyelt, hanem az amerikai elnökválasztásra és a Szuezi válságra, francia és brit repülőgépek - kihasználva a szovjet birodalom „elfoglaltságát”- Egyiptomot bombázták, miközben izraeli csapatok vonultak be Jordániába.
Kádár János bejelentette a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulását.

November elsején, halottak napján végre csend lett a városban, sötétedés után, este a közparkok ideiglenes sírjain és minden ház minden ablakában gyertya és mécses égett. Budapest gyászolt.

Másnap kimerészkedtünk az utcára, a fegyverek hallgattak. Néhány helyen még a közlekedés is beindult. Az oroszok kivonultak, a tankok elhagyták Budapestet, mindenki mámorosan boldog volt. Szabadok lettünk, legalábbis akkor így gondoltuk.
Berohantam a munkahelyemre, mindenki őrülten politizált, megalakult a munkástanács és attól kezdve sztrájkolunk. Amikor egy kicsit rajzolgatni kezdtem, azt mondták nem szabad, a sztrájk rám is vonatkozik, hiába vagyok csak tanuló. Én különösebben nem bántam, mert ez egy nagyon jó kis sztrájk volt, még fizetést kaptunk érte.
- Ilyen nincs, - zsörtölődött nagymama, - ez is olyan komcsi dolog kislányom, munka nélkül pénzt kapni, nagyapának soha nem fizettek, ha „sztrejkoltak”, neki mindig csak a baja volt belőle, az Isten nyugosztalja szegényt.
- Mama kérem, legyenszíves és ne komcsizzon, láthatja, hogy már mi sem vagyunk komcsik, sőt már a párt sincs – jegyezte meg apám.

A Rákóczi úton láttam életemben először halottat, egészen kicsire össze zsugorodott, szénné égett szovjet katonák holttesteit. A közparkok (Rózsák tere, Tisza Kálmán tér) lassan teljesen megteltek ideiglenes sírokkal, a harcokban elesett civileket, ávósokat, magyar és orosz katonákat temettek oda. Az utca tele volt romokkal, kiégett tankokkal, a házak és a kirakatok üvegei szinte kivétel nélkül betörtek, de a cserepek mögött minden ott állt, érintetlenül, az árut senki nem lopta el.
Ez volt a forradalom legszebb, legemelkedettebb időszaka. A pénzt nyitott ládákban gyűjtötték a harcokban elesettek özvegyei és árvái javára. De azért esténként, sötétedés után még érvényben volt a kijárási tilalom volt, ajánlatos volt sietni haza.
Másnap elhatároztam, hogy kimegyek Kőbányára. Arrafelé közlekedés nem volt, és időnként szórványosan még lőttek is. Féltem. De nem állíthatott meg senki, látnom kellett őt mindenáron. Az Orczy térig simán lehetett menni, de a hosszú Kőbányai úton többször is hasra kellett vágódni, majd futásnak eredni, és újból hasra, mert ezen a nyílt úton nem nagyon volt hova elbújni – és szórványosa lőttek, ki tudja, hogy kik, kire és miért. Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kiértem a Zalkára, onnan a Mázsa térre és végre a Bihari útra.
Feri nem volt otthon. Irma néni elmondta, hogy már korán reggel begyalogolt hozzám az Alsóerdősorba, hogy végre láthasson. Hazafelé végigzokogtam az utat, a félelemtől és főleg a csalódástól. Csontig-ható, nyirkos hideg volt, boldogtalan voltam és valami nagyon rossz, nagyon sötét érzés lett úrrá rajtam a jövőt illetően. Végre hazaértem, és még jobban összetörtem, amikor megtudtam, hogy Feri nem sokkal a hazaérkezésem előtt ment el, nem tudott tovább várni rám. A kijárási tilalom nem volt vicc. Sötétedés előtt haza kellett érnie. A telefon néma volt.
Közben özönlöttek be az országba a friss, lecserélt szovjet csapatok, miközben Tökölön Maléter Pál tábornok vezetésével kormánydelegáció tárgyalt a kivonulásukról.
November 4-én hajnalban igazi háborúra ébredtünk. A rádióban, a folytatólagosan játszott Egmont nyitányt időnként Nagy Imre hangja szakította félbe

„Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem!
Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke.
Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.
Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.
Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"

És megkezdődött az ostrom, Budapest megbüntetése, lerombolása. A tankok esztelenül és kíméletlenül lőttek, mindenhová. A Divatcsarnok már az első nap felrobbant. A szabadságharcosok – köztük a mi „univár” szerelőink – állítólag nitroglicerint tároltak a pincéjében. A Szövetség utca felőli hat emeletes új épületrész a detonációtól teljesen leomlott, az Alsóerdősor utcai épületszárny pedig kigyulladt a tankok belövéseitől. Tűzoltásra esély sem volt. A lakók jajveszékelve az utcára dobálták a bútoraikat, próbálták menteni a ruháikat kis bőröndökben, összekötözött batyukban az ágyneműjüket. Miközben lőttek. Gyakorlatilag mindenük elveszett. Három napig éjjel nappal égett a ház, mi zokogva, tehetetlenül néztük az ablakból.
A házunk előtt megállt egy szovjet tank, és mielőtt igazán közelről lövöldözhetett volna, a fiúk Molotov koktéllal fel akarták gyújtani, de a palack nem robbant. A tank kimenekült a Rákóczi útra, ahol aztán végül is kilőtték. A tank teljesen kiégett, apám titokban lefényképezte az ablakunkból, és évtizedekig dugdosta a negatívot, amelyért komoly megtorlás járt volna.

Az ellenállás gyorsan megtört, november 7-én Budapestre érkezett Kádár János és bár ígéretet tett a többpárt-rendszer elfogadására, sértetlenséget ígért Nagy Imrének, partnereinek ismerte el a munkástanácsokat, valójában csak a brutális megtorlást készítette elő.
Nagy Imrét és társait tőrbe csalták, letartóztatták és elhurcolták az országból, az eseményeket ellenforradalomnak minősítették (micsoda marhaság,, sohasem értettem igazán), rögtönítélő bíróságokat állítottak fel, és mindezt a munkáshatalom nevében. A harcok és megtorlások során mintegy 2500 ember vesztette életét, a sebesültek száma csaknem húszezer, és több mint 200 ezer ember elhagyta el az országot. November 22-én Melbourn-ben megnyitották a XVI. Olimpiai Játékokat. 9 aranyérmet szereztünk, sportolóink zöme nem jött haza.

November elején végre találkoztunk. Eljött hozzám, gyalog Kőbányáról, keki színű viharkabátban volt, nagy kockás gyapjúsálja féloldalasan lógott rajta. Átöleltük egymást a hideg előszobában és sokáig csak álltunk, nem tudtunk szóhoz jutni.
- Látod szerelmem, édes kis Katicám, hát ezt is túléltük, itt vagyok, ölellek, csókollak.
- Igen. Végre itt vagy! Olyan boldog vagyok, hogy élsz. Eljöttél. Annyira hiányoztál, aggódtam érted, nem tudtam rólad semmit, de semmit a világon
- Nem akarlak többé elhagyni, soha többé! Csak veled akarok élni, egyedül csak veled. Képes lennél eljönni velem…
- A világ végére is
- Nekem el kell mennem, most ne kérdezd, hogy miért, de el kell mennem az országból
- Ne hagyj el, kérlek, nem bírnám ki nélküled
- Érted jövök, és elviszlek magammal. Ígérem. De hogy tudsz eljönni itthonról? Most nincs telefon, nem tudlak előre értesíteni, hogy mikor jövök.
- Ne törődj vele, én mindig itt leszek és mindig várlak, mindig…
- Szeretlek, örökké szeretni foglak, egész életemben
- Én is
Amikor végre kibontakoztam erős karjaiból, láttam, hogy az ő szeme is tele van könnyekkel. Hosszasan búcsúztunk.
- Ne félj! Hamarosan érted jövök és elviszlek, de ez titok
- Tudom, várlak, minden nap várlak, siess
Nagyon lassan, nagyon nehezen ment le a lépcsőn, a lépcsőfordulóból visszanézett, akkor már bíztatóan mosolygott, kedvesen csibészesen, ahogy mindig is szokott, viharkabátja gallérját fázósan felhajtotta, a haja egy kicsit a homlokába hullott, ezt a képet őrzöm ma is róla, ahogy akkor utoljára láttam őt.

Csak a véletlenen múlt, hogy nem mentem el vele az országból. Kenyérért álltam sorban valahol a környéken, amikor értem jött. Teherautóval jött. Sietnie kellett. A teherautó nem várt.
És Ő sem szállt le a teherautóról és nem várt meg engem.
Minden tíz percen múlott. Amikor hazaértem nagyanyán szomorú arccal egy hevenyészve írt kockás füzetlapot nyomott a kezembe.
„Édes kis Katicám! Amikor ezt a levelet olvasod, én már nagyon messze leszek tőled, nem tehettem másképp, mert…”
Többre nem emlékszem, elájultam. Teljes depresszióba estem, és még sírni sem tudtam hetekig. Egyszerűen nem hittem el, hogy mindez velem történik, hogy ez velem egyáltalán megtörténhetett. Nem tudtam felfogni, hogy így elárultak, hogy így elhagytak, ilyen igazságtalanul. És ezt soha nem felejtettem el és nem is hevertem ki igazán.
Amikor magamhoz tértem a fülemet a Szabad Európa rádióra tapasztottam és vártam az üzenetet Bécsből, hogy átértek-e, élnek-e.
„Ugye mindig mondtam kislányom, hogy a férfi mind állat, még jobbak is. Kivétel nélkül.” – próbált nagymama vigasztalni a maga sajátos módján – miközben lemondóan legyintett a kezével.
De én vigasztalhatatlan voltam. Egészen az első leveléig, amely maga volt a csoda. Nem tudom, hogy jutott el hozzám, de Bécsből írta és én megkaptam. Postát, bélyeget sohasem látott levél volt, kicsire összehajtva, boríték nélkül, csak a címemmel a tetején, jó emberek kézről kézre adták.
Mi mást is írhatott volna, azon kívül, hogy szeret, nagyon szeret, nagyon-nagyon megbánta, hogy elment nélkülem és menjek utána. Menjek utána!
És én attól kezdve csak disszidálós csoportokat szerveztem. Igaz, hogy végül is egyikkel sem mentek el, még próbaképpen sem.
Abban hogy nem mentem el nyugatra erősen közrejátszott, akárhogy is mentegettem őt magamban, nem tudtam feldolgozni és kiheverni a sokkot, hogy végül is itt tudott hagyni, és el tudott menni nélkülem. Bármennyire is szerettem őt, valami eltört, megrendült a bizalmam benne.
Lehetséges, hogy itthon maradásomhoz az is nagyban hozzájárult, hogy az apám naponta fenyegetett meg
- Vedd tudomásul, hogy nekem érvényes útlevelem van, és azt is jól vedd tudomásul, ha el mersz menni titokban, én nem a bokrok alatt, és nem is az akna mezőkön át, hanem vonaton, kényelmesen és legálisan megyek utánad, és első osztályon pofozlak haza Budapestig. Mit akarsz te nyugaton 17 évesen? Ott se fenékig tejfel. Se végzettséged, se érettségid, se nyelvtudásod nincs, mihez akarsz kezdeni?
- Férjhez megyek.
- De kihez mész hozzá, te szerencsétlen! – kihez? Hiszen még ha meg is találnád őt a számtalan menekült táborok egyikében, akkor sem mész vele semmire, neki sincs semmije, se végzettsége, se rokona, éhen haltok. Hidd el, sokkal jobban jársz, ha itthon maradsz, velünk a családban. Tanulhatsz, dolgozhatsz, azt csinálsz, amihez csak kedved van. Eltartalak. Lesz még neked másik, talán még nagyobb szerelmed is, hosszú az élet és szép is – vigasztalt apám
- Nem lesz, ilyen többé nem lesz. Ezt biztosan érzem – vigasztalhatatlan voltam.

Ma már tudom, hogy gyönyörű ajándékot kaptam az élettől. Egy olyan nagy, tiszta és boldog szerelmet, amelyet soha nem ronthatott meg veszekedés, anyagi gond, féltékenység, bánat. Nem volt rá időnk, mert később rájöttem, hogy a kiábrándulás csak idő kérdése.

Egy este Pityu csengetett be hozzám, izgatottan hadarta, hogy ők másnap reggel mennek a szomszéd családdal, Balázsékkal Bécsbe, van egy szabad hely a kocsijukban, jobban mondva a teherautójukon, szívesen elvisznek magukkal, menjek velük.
- Tudod, hogy mást szeretek.
- Azt, aki csak úgy itt hagyott? Én szeretlek téged igazán, és én elveszlek feleségül, rögtön ahogy kiértünk Bécsbe és gondold csak meg kint milyen remek élet van, szabadok leszünk, gazdagok leszünk és lassan majd te is megszeretsz engem.
- Hááát, nem tudom.
- Gondold meg. Ötkor indulunk, pont ötkor, reggel. Ha lejössz a kapuba, velünk jöhetsz. Ne hozz sok cuccot, csak egy váltás fehérneműt, meleg pulóvert és kevés kaját.
- Nem tudom, kicsit félek.
- Az út biztonságos, remek embercsempészünk van Velemben. Jó ismerőse az egyik menekülőnek, már sok csoportot átvitt. Sikeresen. Gondold meg, és gyere, ne félj vigyázok rád, és ha akarod, még megkeresheted Ferit is, ha esetleg végképp úgy döntesz – tette még hozzá igencsak nagyvonalúan és nagylelkűen.
- Nem tehetem meg. Mást szeretek, őt szeretem, nem mehetek veled, éppen veled nem mehetek el, tudod – feleltem kiszáradt torokkal
- Várlak, hajnalban, gondold meg, várlak, új életet kezdünk, na gyere velem, jó lesz…
- Hát nem is tudom, esetleg lehet, talán… még alszom rá egyet.
- Na, ez bíztató legalább. De el ne aludj, bekopogjak? Halkan fogok kopogni.
- Isten őrizz! Eszedbe ne jusson, te őrült. Ezek felébrednek. Ha úgy döntök, hogy megyek, ne félj, nem alszom el.

De én tudtam, hogy ilyen áron nem mehetek el. Tudtam, hogy soha nem hagyna békén, és soha nem nyugodna bele abba, hogy a szerelmemet keresgélem a táborról táborra. Azért aznap éjjel nem igen aludtam, a kis csomagban azért összekészítettem a legszükségesebb úti holmikat, néhány fehérneműt, Feri ereklyeként őrzött két levelét, ha mégis meggondolnám magam. Már hajnali négykor fenn voltam, a család még mélyen aludt, könnyedén leléphettem volna, de nem tudtam megtenni. Nem tudtam elárulni a szüleimet, és titokban, búcsú nélkül elmenni, nem akartam becsapni Pityut sem, és Ferivel szemben is árulásnak éreztem volna, ha más fiúval lépem át a határt. De lehet, hogy egyszerűen csak gyáva voltam.
Hallottam, kristálytisztán hallottam, ahogy a ház előtt a teherautó ajtaja halkan becsukódik, leengedik a ponyvát, felberreg a motor és elindulnak. Megint elment egy lehetőség. A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon.

Disszidált apán öccse, Pali feleségével Mancival, először Angliába, majd Kanadába mentek, disszidált apám legjobb barátja Várkonyi Laci a családjával, disszidált a szomszédunk Kurcsa Feri, itthon hagyta fiatal feleségét a kislányával. Disszidált a Ciple Illés bácsi is, de gyorsan haza is jött, de a felesége Mariska néni bizony nem nagyon örült ennek.
Disszidált a forradalom egyik kibice a Rajli Tóni is. Disszidált a Fradi szinte teljes atlétikai szakosztálya, edzőstől, gyúróstól együtt. (Ekkor hagytam abba végleg a futást.) Disszidált a fél Stylus dekoráció, Parányistól és Bárányostól együtt. Disszidáltak a régi gimis osztálytársnőim.
Egyedül maradtam, mint az ujjam.

3 fejezet , A Halász család

Halász nagypapa 1880 – 1959

Nagyapám, Fischer Dezső 1880-ban született Körmenden, sokgyermekes, ortodox zsidó családban. Már tizekét évesen dolgozott, szülei 1892-ben a körmendi nyomdába adták tanoncnak, három év múlva szabadult és átlépett a gotthárdi Wellisch nyomdába. 1900-ban, az ezredfordulón ismét walcra (tanulmányútra) ment, ezúttal Németországba. Végig inaskodta a nagy bajor városok, München és Nürnberg világhíres nyomdáit, és négy év után kiváló mesteri képesítéssel hazatért.

1904-ben feleségül vette szerelmét az erdélyi származású, református, nemes Szentpétery Ida Irént, ezért nagyapát mind a családja, mind a kőszegi ortodox zsidó közösség örökre kitagadta hitközségből. Nagyapám olyan szerelmes volt, hogy nagymama kérésére kikeresztelkedett, áttért a református vallásra és Fischerről Halászra magyarosította a nevét.

Ötven évig éltek házasságban miközben igen sokat veszekedtek, azért tisztelték és magázták egymást. Nagymama mindenben keresztülvitte az akaratát. Együtt maradtak. Talán nem is volt más választásuk.

Négy gyermekük született. Laci, a legidősebb 1905-ben jött világra, apám 1911-ben, őt követte Zsuzsi 15-ben, a legkisebb fiú, a család esze, Pali 1919-ben született. Nagyapa tisztességgel eltartotta volna népes családját a fizetéséből, egy életen át büszke volt arra, hogy ő a munkás-arisztokrácia tagja, de sajnos nagymama soha nem tudott a pénzzel bánni, az elfolyt a kezéből. Ilyenkor – főleg a hónap végén – mindent, ami csak a keze ügyébe került – ruhát, cipőt, ágyneműt – a zaciba vágott, a zálog-cédulákat pedig nem mindig találta meg, sőt volt úgy, hogy el is adta őket. Ez természetesen további konfliktus helyzetek alapja lett.

Nagyapa 1922-ben belépett az Atheneum Nyomdába, ahol haláláig korrektorként dolgozott. Hatalmas autodidakta műveltségét könyvekből, lexikonokból szerezte. Gyönyörű és értékes könyvtára volt. (Ez volt az egyetlen dolog a földön, amit nagymama tiszteletben tartott, tudta, hogy ezek a nem mehetnek a zaciba soha.)

Szerette a történelmet, a művészet történetet, az útleírásokat és a földrajzi felfedezéseket. Sokat olvasott és sok saját történetet, mesét is tudott, gyerekkoromban ájult bűvöletben hallgattam őt unokatestvéremmel Gabival, sok szép meséjére még ma is emlékszem. Csak onnan jöttem rá, hogy nagyapa nagyon „belemelegedhetett” a történetbe, hogy nagyanyám harsogva üvöltötte a konyhából.

- Dezső kérem, azonnal hagyja abba ezt a képtelenséget – ne tömje a gyerekek fejét azzal a sok marhasággal – de mi könyörögtünk nagyapának, hogy csak tömje, és ne hagyja abba.

Nagyapa ilyenkor a béke kedvéért nagyon lehalkította a hangját, szinte suttogott és folytatta a mesét. Mi pedig még jobban figyeltünk. A meséknek két állandó szereplője volt, Matyi, a velünk egykorú, talpraesett kisfiú és barátja Maki, a majom. Ez a Maki nagyon huncut, ravasz, okos kis állat volt, mindig átejtette szegény Matyit. Ez volt a lényeg. Maki sokkal kisebb és sokkal gyengébb volt Matyinál, mi csak neki drukkoltunk – alig vártuk, hogy mikor sikerül a kis majomnak borsot törni Matyi orra alá. Maki legnagyobb és mondhatni leggaládabb trükkje az volt, hogy rendszeresen előre szaladt az úton, aztán szépen az út közepére kakált, és addig ügyeskedett, amíg gyanútlan kis gazdája bele nem lépett a nagy büdös rakásba. Nagypapa soha nem felejtette el részletezni a kaka színét, kacskaringós vonalát és fertelmes bűzének orrfacsaró szarszagát. Ezen aztán halálra röhögtük magunkat az unokatestvéremmel, mind addig, amíg félbe nem szakította a nagy mulatságot az a bizonyos
- „Dezső kérem! Már megint kezdi?” Meg lehet bolondulni magától ebben a házban” – zsörtölődött nagymama, azonnal hagyja abba, és ne traktálja ilyen marhaságokkal a gyerekeket.

Nagymama az ötvenes években - politikai okokból - érthetően meg akarta változtatni az ifjú főhős, Matyi nevét, aki ugye mindig belelépett a szarba. De nagyapa és mi, a gyerekek is ellenálltunk.

- A Matyi, az Matyi, az mindig Matyi volt és az is marad! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon nagyapa, és mi tovább élveztük meséjét.

Nagypapa imádott moziba menni, olyankor vitte magával összes gyerekét, valamint azok barátait, és bárkit, aki még a házban, az utcán csatlakozott hozzájuk. Legkevesebb tizenöt, húsz főt tett ki a kis csoport. Ebben az időben a mozik főleg némafilmeket játszottak, vak zongoristák szolgáltatták a zenét, a sötétben a szerelmes párok smaciztak, a gyerekek éktelenkedtek. Ha filmen éppen csókolóztak a gyerekek hangos cuppogással fejezték ki egyetértésüket és még hangosan, idétlenül röhögtek is hozzá. Nagyapa mozi látogatásai rendszerint iszonyú balhékba fulladtak, mert következetesen csak egy jegyet vett – saját magának, viszont legalább két sort elfoglalt a rengeteg gyerekkel.
- Ezek még kicsik és buták, úgysem értik miről van szó! – magyarázta a jegyszedőnek, és a gyerekek is bizonygatták, hogy ez tényleg így van

Ahogy elment a jegyszedő, a gyerekek ugráltak, verekedtek egymással, visítoztak, nagyapa nem csitította őket, arra ott volt a mozi közönsége. Főleg a legnagyobb ellenség a jegyszedő, aki időnként visszatért az első sorba és nagyapával együtt ki akarta vezetni a népes seregletet.

Az is előfordult, hogy a nagy izgalomban a fiúk elfelejtettek időben pisilni, és akkor bizony a pad alá engedte – az, akinek nagyon kellett – a többiek pedig jót röhögtek rajta. Imádtuk hallgatni ezeket a remek régi meséket.

Nagyapa szigorúan, de „igazságosan” nevelte a négy gyerekét, ez abból állt, hogy ha rosszak voltak mindenki egyformán kapott ki – korra és nemre való tekintet nélkül. Az sem volt érdekes ki követte el a rosszaságot, mind a négy kapott egy-egy pofont, vagy fenékbe rúgást. majd legközelebb bizonyára rászolgál!

A Halász gyerekek kedvenc játéka a „földre lépni nem szabad” című szabad gyakorlat volt, ezért is kapták a legtöbb verést. A játék abból állt, hogy a testvérek és vendégeik, a ház többi vásott kölyke, fogócskáztak a szobában, de a földre tilos volt lépni. Ezért az ágyon, az asztalon, a székeken, a csilláron, és a függönyön lógva kergették egymást. El lehet képzelni, hogy mi maradt a lakásból egy-egy jól sikerült flúgos futam végére.

Nagyapámnak volt egy „nullás” hajnyíró gépe. Az volt az elmélete, hogy a hajnyírás, pont úgy, mint a fűnyírás, jót tesz a hajhagymáknak, ezért minden tavasszal kivétel nélkül minden gyereknek tar kopaszra nyírta fejét. Ez alól még Zsuzsi sem volt kivétel, aki még 16 éves korában sem tudott elmenekülni az atyai hajnövesztő kúra tortúrája elől. Előfordult, hogy nagypapa elkapta valamelyik szomszéd gyereket, azt is megnyírta. A kúra apámnál és Zsuzsinál bevált, gyönyörű, erős szálú, sűrű, dús hajuk volt, de sajnos Laci és Pali igen korán megkopaszodott. Pali félig, Laci teljesen, ötvenszázalékos eredmény.

Nagyanyám, nemes Szentpétery Ida Irén fejlett drámai érzékkel és kiváló szervező tehetséggel rendelkezett, szerette a nagy jeleneteket, Nagy Reinhardtnénak is hívták a kor méltán világhíres német rendezője után. Vas-akaratú, bátor asszony volt, és a maga módján igazságos is, mindig azt a gyerekét segítette, aki (szerinte) arra a legjobban rászorult. Ilyenkor képes volt „átcsoportosítani” a családtagok anyagi javait.

Ez például abból állt, hogy anyámék kelengyéjét, ágyneműjét elvitte a zaciba és az érte kapott pénzt az egyik éppen szűkölködő testvérnek adta. A zálogcédulát elásta, persze csak képletesen, de nagyon nehéz volt megtalálni, hogy azért az utolsó pillanatban kiválthassák a holmit. Mindig megbocsátottak neki, mert a pénzt sohasem magára költötte, hanem a családra. Egy ilyen akció után a Rákóczi úti Gyémántház garzon lakáskulcsát anyám határozott követelésére elvették tőle, de ezért nagyanya így is nagyon megsértődött.

Apám mesélte, hogy kamasz korában lepedő helyett évekig zászlón aludt, azon a bizonyos nemzeti színűn. Miután nagymama időről időre minden ágyneműtől megszabadította a családot, kölcsönkérte a házmestertől a ház zászlóját – papa jól járt, mert azt mégsem merte nagymama eladni és neki volt min aludnia. A jólelkű házmesternek csak a nemzeti ünnepeken kellett visszaszolgáltatni a lobogót. Ezt a bohém nyomort nem fogta fel olyan tragikusan a család, így éltek és kész.

Nagymama Erdélyből származott, valahonnan Csíkból, egy teljesen elszegényedett, elvándorolt nemesi családból. Elő és utóneveire kicsit büszke is volt. A régi megsárgult fényképeken nagyon szép vonásai vannak, de az én emlékeimben már csak öregasszonyként él. Szikár volt, sőt sovány, soha nem ment orvoshoz, még szülni is otthon szült, bábával – minden komplikáció nélkül. Hangja pattogó volt, soha nem kért, mindig parancsolt, utasított. Imádott veszekedni, jó hangosan, hogy mindenki hallja, ő most haragszik. Ezzel szemben áldott jó lelkű, jó szívű és nagyon segítőkész volt. Most, hogy minden erőmmel próbálok visszaemlékezni rá, most látom, hogy milyen keveset tudok róla. Nem járt magasabb iskolába, de intelligens volt, fontosnak tartotta, hogy tanuljanak a gyerekei, bár ő nem dolgozott, „csak” a háztartást vezette, nagyapa fizetéséből éltek.

Halász nagymama közel sem főzött olyan jól, mint Kállay nagyanyám, vagy én azokat az ízeket szoktam meg, azokat fogadtam el meghatározónak. Viszont csodás tortákat tudott sütni, s miután egész életemben „édes szájú” voltam, ezekre emlékszem is. Nem volt tisztaság mániás sem, az egész lakásban, konyhában mindig őrült rendetlenség volt, anyám és nagyanyám ezt mindig élvezettel ki is pletykálta. Rémséges ruhákban járt, az öltözködésnek nem volt számára jelentősége. A ruhák döntő többsége fekete, vagy sötétszürke volt, azonos színű köténnyel. Ha kapott egy új holmit, azt rögtön bevágta a szekrénybe, és évekig nem vette elő – legtöbbször persze azért sem, mert időközben beadta a zaciba.

Csak a pénzt szerette. De a pénzzel kizárólag másokon akart segíteni. Télen-nyáron harisnya nélkül járt és soha nem fázott fel, ez kész csoda volt a család számára. Minden karácsonyra meleg harisnyát kapott, de ezeket is eladta, elajándékozta, vagy csak éppen nem vette fel őket. Mint ahogy a meleg ingeket, hálóruhákat sem.

Apám bátyja, a legidősebb fiú. Laci tanult fiú volt, gimnáziumba is járt és könyvelő lett. Egyetemre nem vették fel a numerus klauzus miatt, de ő nem akart kibékülni a zsidóságával, kikeresztelkedett és a közeli református hitgyülekezet presbitere lett. Gyönyörű, mély bariton hangjával zengte a zsoltárokat, túlénekelte még az orgona hangját is.

Feleségül vette nagy szerelmét, Mancit, akinek jól menő divatszalonja volt a Pilvax közben. Manci sudár, magas elegáns asszony volt, senki nem értette miért ment feleségül Lacihoz. Mancinak nagyon elegáns vendégköre volt a belvárosban, hozzá járt varratni többek között Karády Katalin, Bayor Gizi és a legmagasabb politikusi körökhöz tartozó feleségek is. Kollekciója egy részét Tüdős Klára a kor legfelkapottabb divattervezője tervezte.

Tisztán emlékszem a szalonra. A földszinti részen minden nagyon elegáns volt, talán ez is az oka, ahogy beléptem, azonnal el is távolítottak onnan, de nem bántam, mert az igazi paradicsom a galérián kezdődött, ott dolgoztak a varrónők és a kézilányok, ott lehetett hihetetlen mennyiségű, gyönyörűséges babaruhát beszerezni, csillogó lurexeket, susogó taftokat, varázslatosan színt-játszó moarét, pasztell-színű csipkéket, és főleg tüllöket. A galériáról, leláttam a szalonba, ahol szakadatlan jöttek mentek a büszke dámák, akik örült nagy, széles karimájú fátyolos kalapokat és bársony turbánokat hordtak. Ez volt talán gyerekkorom egyetlen helye, ahol nem kellett fegyelmezni, ahol felakadt szemekkel figyeltem a nagyvilági életet. El nem mozdultam a galéria rácsától, és teljesen csendben voltam.

Itt készült házi urunk lányának, Bukovszky Ilonkának is a híres esküvőjére a csodaszép koszorús-lány ruhám, jó magyarosan, Tüdős Klára tervei szerint, hatsoros kemény tüllszoknyával, hófehér bársony pruszlikkal, ezüst-sújtással, csipke köténnyel és árvalányhajas, gyöngyös pártával. Öt éves voltam, de felfogtam, hogy mit kapok, és nagyon szépnek éreztem magam ebben a ruha költeményben. Persze ez sem akadályozott meg abban, hogy az esküvő előtt tíz perccel ne essek egy hatalmasat a poros földúton.

Ebben az elegáns szalonban dolgozott Zsuzsi is, mint varrólány. Remekült megtanulta a szakmát, soha nem vett készruhát magának, mindenét ő varrta később is, amikor már nem volt varrónő. Zsuzsi értelemszerűen Manci beosztottja volt, ez azért gyakorta vezetett konfliktusokhoz. Meg nem állom, hogy elmondjam, ebben a szalonban kezdett varrni Lili is, Laci későbbi, második felesége.

Laci mindhiába volt a gyülekezet presbitere, SAS behívóval vitték el munkaszolgáltra és menni kellett a Kárpátokba, Ukrajnába és később a Donhoz is. Csodával határos módon túlélte a nehéz éveket, csak a jobb lábán fagytak le az ujjai, mindet amputálni kellett. Haját is elvesztette, teljesen megkopaszodott, hiába nyírta nagyapa olyan szorgalmasan a nullásgéppel gyerekkorában.

Manci jó kapcsolatai révén idejekorán megtudta, hogy a zsidóknak be kell vonulni a gettóba. A kollekcióját kiárusította, de nem akarta elhinni, hogy nincs többé szalonja, és nem is volt hajlandó eladni sem azt. Miután mindenét elvesztette, teljesen összeomlott, férje, Laci már Oroszországban volt, így hát felvarrta a sárga csillagot és bevonult a gettóba. Halász nagymama minden nap bement hozzá, ennivalót vitt neki. Azután egy szép napon, nagymama karon fogta Mancit, és ki tudja honnan szerzett hamis papírokkal kihozta a gettóból, titokban hazacsempészte, és a Rákóczi úti lakásban befalazta a spájzba. Ide került Halász nagypapa is, akit nagymama egy percre sem engedett bevonulni a gettóba. Egy kis nyíláson át kaptak enni.

Nagymama bátorságának és erejének köszönhető, hogy nagypapa és Manci is túlélték a zsidóüldözést, a nyilas rémuralmat és még az ostromot is. Szerencsénk volt, a bomba a szomszéd házra esett. Zsuzsi nem volt veszélyben, őt „árja párja”-ként békén hagyták. Csak jóval a háború befejezése után tudtuk meg, hogy Acél Péter volt a legtisztább vérvonalú zsidó a családban, és ő rendelkezett a legtökéletesebb hamis papírokkal is.

Halász Zsuzsi

Apám húga, egyedüli lánytestvére, kemény „fiús” nevelést kapott. Korán ment férjhez, Acél Péterhez, aki igazi férfiszépség volt, de a család elvárásai szerint nagyon link, pedig ő csak a csajokat és a piát imádta. Pétert is elvitték a „malenkij robotra” de ő idejében tudott megszökni és hazajött. Zsuzsi imádta a fiát, Acél Gábort, az unokaöcsémet, akit Cirmos Kandúrnak becézett.

Számomra nagyon érdekes volt hallgatni, ahogy a fiát kényeztette, mert Zsuzsi erősen raccsolt,

„- Cihhmos Kandurhhkám…” mondogatta, és én gyakran utánoztam őt.

A háború után Zsuzsi szakított a varrással, Manci már nem létező, kifosztott szalonjával, felhasználta nagyapa nyomdai kapcsolatait, és a Szabad Népnél (a Kommunista Párt lapjánál) lett korrektor.

Rögtön be is lépett a Pártba és élete végéig meggyőződéses komcsi lett. Egy ilyen korrektori poszt a párt hivatalos lapjánál abban az időben nagyon bizalmi állásnak számított, Zsuzsi sok juttatást kapott, és jól is keresett vele. Egyszer kislánykoromban ott szilveszterezhettem a Szabad Nép székházban (Lenin - ma József körút - Rákóczi út sarok), és elhűlve láttam, hogy igazi vajas téliszalámis zsemlét adnak ott mindenkinek és méghozzá ingyen.

Zsuzsinak és Péternek később még egy gyermeke született, Vera, de a kislány születése után gyorsan elváltak. A vörös hajú, szeplős nagyon sovány Vera soha nem ment férjhez, csak gyerekei születtek.

Zsuzsi nagyon szerette apámat és engem is. Nagyvonalú és jószívű volt. Az első igazi arany ékszereimet, egy pici arany foxi kiskutya-medált és egy icipici, vékony platina gyűrűt tűhegynyi brillel tőle kaptam. Ezeket nagy becsben tartom és még ma is megvannak.

- Soha ne hordj bizsut! – ha nem telik igazira, ne hordj semmit. Később, ha már sok ékszered lesz – hordhatsz bizsut is, de csak szépet, és akkor már senki nem fogja elhinni, hogy az ékszered nem „igazi”. (Mennyire így van!)

Apám halála után Zsuzsi megszakította családunkkal a kapcsolatot. A szakítás oka Pali volt, akivel kizárólagos kapcsolatot akart tartani. Pali és Manci 56-ban disszidált, ebben az időben már Kanadában élt. Zsuzsi sajnos mindenkire féltékeny volt, aki Palihoz és Mancihoz (Bogárka) közeledett. Utoljára Apám temetésén láttam, 1973-ban. Gabitól úgy tudom, hogy meghalt.

Pali, a legkisebb fiú, és első felesége Manci

Palit nevezték a család eszének. Hihetetlen gyorsan tanult, káprázatos memóriája volt, remekül számolt és igazi nyelvzseni volt. Ő is kikeresztelkedett, ő is presbiter lett a kis gyülekezetben és ő is jelentkezett önkéntes tűzoltónak, mint apám. Egyetemre nem járt, mire leérettségizett kitört a háború.

Amikor nagyanyám úgy látta, hogy egyre bizonytalanabb idők következnek, őt is bedugta a spájzba a fal mögé. Az állandó veszély és a romantikus környezet, a szűk hely összehozta Mancit és Palit. Halálosan egymásba szerettek, és később is vállalták a szerelmüket az egész világ, de főleg a család hatalmas felháborodása és megbotránkozása ellenére.

Pali így megúszta az ostromot, a nyilasokat, de sajnos az oroszokat nem, őt is elkapták az utcán, és pusztán csak azért mert „létszám-hiányuk” volt, bevágták a menetoszlopba. Pedig már-már béke volt. Apámmal Máramarosszigeten a gyűjtő fogolytáborban találkoztak, és többé már nem is szakadtak el egymástól. Együtt vitték őket a jéghideg Archangelszkbe.

Pali néhány hónap alatt szinte tökéletesen megtanult oroszul, ő lett a tábor egyik tolmácsa, így szerencsére neki sem kellett kinti munkát vállalni, illetve dolgozni a gyilkos bányában. Miután remekül számolt, rövidesen egészen komoly könyvelési munkákat bíztak rá, ez azonban rontotta a hazameneteli esélyeit. Túl jól dolgozott.

A hosszú évek alatt titokban rengeteg levelet váltott szerelmével, Mancival. A távolság csak még jobban összehozta őket. Apám természetesen tudott a románcról, és minden erejével megpróbálta jobb belátásra bírni Palit, de hiába. Semmilyen érv nem hatott, pedig Manci 19 évvel volt idősebb Palinál, és nem utolsó sorban ő volt Pali bátyjának törvényes, hites felesége.

Manci az ostrom után együtt élt férjével, Lacival, így akarta háláját a megmentéséért nagyanyám felé leróni, de szíve titokban már régen Palié volt. Újra indította szalonját a Pilvax közben. Ez nem ment egyszerűen, mert csak nagyon nehezen tudta visszaszerezni teljes tulajdonjogát, a szalon romos volt, belövéseket kapott, kifosztották, nem lehetett anyagot kapni, az emberek elsősorban enni és lakni akartak, az öltözködés még váratott magára. De szerencsére nem túl sokat. Újra indult a nagybetűs Szezon, újra jöttek a színésznők, az énekesnők, a hírességek és a felső tízezerhez tartozó úrinők. Elvtársnők.

Manci ismét jól, nagyon jól keresett és bár segítette a családot spórolt. Várta haza titkos szerelmét, Palit, és gyűjtötte a pénz az új közös életükhöz. De ezt akkor még senki sem tudta.

2. fejezet, A ház lakói, a szomszédok.

Róthék

A földszinten, a 2. számú lakásban, a sarokban laktak Róthék, Róth bácsi és felesége Róth néni, továbbá Róth bácsi huga Erzsike, akit mindenki Róth kisasszonynak hívott. Ez az udvari lakás szinte soha nem kapott napot, sötét volt és barátságtalan. Nem úgy a lakói, ezért szerettem bejárni oda. Én különösen Róth kisasszonnyal ápoltam nagy barátságot, finom házi süteményeket kaptam tőle és sokszor játszott velem. Csodálatos varrókosarában igazi „kincsek” voltak, színes, gyöngyfejű gombostűk, arany hímző fonalak, gyöngyös ékszergombok és csipkék, minden mennyiségben. A házban lakó nagylányok, nagynéném Ica, a barátnője Missziusz Irén és Böbe mindig Róth bácsiék ablaka alatt játszott – ott volt a „babaház”. A lányok soha nem vettek be a papás-mamás játékba, még cselédnek sem, a cseléd kizárólagos joga Böbéé volt.
A magas, szikár, kopasz Róth bácsi csodákat tudott mesélni, és én ittam a szavait. Róth bácsinak képeskönyvei is voltak, a legszebb egy hatalmas Talmud volt, gyönyörű, színes képekkel az Ó-szövetség jeleneteiből.
44-ben nekik is be kellett menni a gettóba, lakásukat, amely „örök lakás” volt, lepecsételték, lezárták – és valamilyen csoda folytán meg is maradt, úgy hogy volt hová hazajönniük. Sajnos Róth néni nem élte túl a gettót, keresztény létére elkísérte a férjét a száműzetésbe. Róth bácsi keservesen meggyászolta, a hugával élt kettesben a sötét lakásban, de nem sokáig, mert rövidesen ő is követte imádott feleségét.
Róth nénit a Kerepesi úti köztemetőben helyezték örök nyuglomba. Nagyon szerettem ezt a temetőt, amelyet még Róth bácsival fedeztem fel, aki szorgalmasan járt a felesége sírjához, és engem majdnem mindig magával vitt. Róth bácsi nagyon ismerte ezt szépen gondozott a temetőkertet és minden jelentősebb sírral megismertetett, elmesélte az örök álmukat alvó híres emberek egész életét.
Itt ismerkedtem meg Blaha Lujzával, a nemzet csalogányával, aki szép márvány, baldachinos ágyon fekszik, amelyet a hálás nemzet teleszórt szépen faragott körózsákkal. A közelben van Jókai Mór köralakú sírmléke, az ő sok szép meséjét először Róth bácsi elbeszéléseiből ismertem meg és mély nyomokat hagyott bennem kislánykoromban. De szerettem a heroikus Kossuth mauzóleumot, Ady sírját és még sok kevésbé híres ember síremlékét, főleg a romantikus szobrok miatt.
Egyszer nagy novemberi hidegben is kimentünk a temetőbe, havas eső esett, latyakos olvadt jégben mentünk Róth néni távoli sírjához, nagyon fáztam és nagyon átfáztam. Vékony kis magasszárú cípőm teljesen átázott, rámfagyott. Róth bácsi jól kikapott harcias nagymamámtól, hogy miért nem fordultunk vissza időben. Beteg lettem és egy darabig nem mehettem a temetőbe, még akkor sem ha sütött a nap.
Amikor Róth bácsi meghalt, a huga keresztény felesége mellé temettette és én tovább jártam a Kerepesibe, de most már Róth kisasszonnyal, én mutogattam neki a kedvenc szobraimat, síremékeimet. Soha az életben senkihez nem jártam olyan szorgalmasan – hetente!- temetőbe, mint a néhai Róth családhoz. A sors igazságtalansága, hogy Róth bácsinak még a keresztnevére sem emlékszem, azt hiszem, hogy talán Ottónak hívták.
Rokona volt a közelben lakó Róth Miksa üvegfestőművésznek, a magyar szecesszió nagymesterének, akit néha meg is látogattunk. A Hársfa utca és a Barát utca sarkánál laktak, az alkóv színes üvegei sejtelmes, gyönyörű fényt adtak a szobának.

Récsey néni.

Récsey néni a harmadik emeleten lakott, a Munkás utca felőli oldalon, egy zongoraművész özvegye volt és zongora tanítással foglalkozott. Nagyanyám beadott Récsey nénihez zongorát tanulni, de nem lehettem túl tehetséges.
Récsey néni egy kicsit süket volt, de ez nem nagyon akadályozta hivatása gyakorlásában, még ma is emlékszem bocsánatérő mozdulatára, ahogy összehajtogatott papírt helyez az ajtó szárnya alá
„- Akkor jobban hallom, ha valaki csenget az ajtón- „ mondta. Ma sem értem, hogy a papír, az ajtó alatt hogy erősítí fel hangot. Nagyon fiatal korom ellenére is elgondolkodtatott, hogy tud valaki zenét tanítani, aki süket. Sajnos nem volt teljesen süket, és azt mindig meghallotta, ha mellé ütöttem egy hangot. Számomra dögunalmas volt a monoton gyakorlás, de amikor Récsey néni egy fa vonalzó élével verte a kezemet a hibás elütésekért, azonnal befejeződött zongora-művésznői karrierem, örök harag, és győzelem, soha többé nem lehetett a zongorázásra rávenni. A gonosz asszonyt bepanaszoltam nagyanyámnál, aki nagyon leteremtette – ezt halálosan élveztem, főleg pedig azt, hogy megúszhattam a további gyötrelmeket.
Récsey néni férjét is a pincében szedték össze az oroszok, de Ő már nem jutott ki hadifogságba Oroszországba, meghalt a magyar gyűjtőtáborban. Ezt a hírt nem vette tudomásul, és mindig visszavárta párját. Récsey néni szobája nagy hangverseny plakátokkal volt dekorálva és ezek mind Récsey bácsi fellépéseit hirdették.

Moldoványiék.

Moldoványi Papp Lászlóné velünk szemben, az első emelet 9-ben lakott szellemileg fogyatékos fiával, bolond Lacikával. Ez a lakás is „öröklakás” volt – ezekből összesen három akadt a házban, a többi mind bérlakás volt és Bukovszky bácsi tulajdonát képezték. Anya és fia az utcai szobában lakott, ez Maca szobájával volt szomszédos, hatalmas – koszos és sötét - előszobájuk is volt, ennek ajtaja mindig tárva nyitva volt a lépcsőházra. (Apám szerint itt lehetett „bolyongani”, mert senki nem vette észre, ha valaki bement oda, de leginkább lovardának neveztük)
Az udvarra néző szobájukat kiadták alérletbe, pedig azon keresztül érhették volna el a konyhájukat – amelyet így csak a folyosóról – kívülről tudtak megközelíteni. Ez hihetetlenül komplikált és nagyon kényelmetlen is lehetett. Télen két-három frottier köpenyt, vastag jégeralsót vettek magukra, úgy közlekedtek a függő-folyosón, Moldoványi néni még egy nagy tollpárnát is kötött a fenekére, hogy ne fázzon, ezen mi srácok halálra röhögtük magunkat. A konyhájukat soha nem fűtötték, ezért apám „nyári konyhának” hívta.

Bolond Lacikára nagy hatással voltak a politikai események, de mindig fáziskésésben volt. Ezért néha elvitték – hol a nyilasok, hol az oroszok - és meg is verték szegényt. Az ostrom után, amikor már kezdett a helyzet kicsit konszolidálódni, Lacika kiállt az előszobájuk ablakába és nyilas-üdvözlésre emelt kézzel folyamatosan üvöltötte

„- Kitartás, Éljen Szálasy!” Aztán elvitték az ÁVÓsok, nagyon megverhették, sajátos módszereikkel jobb belátásra bírták, ő pedig nem nagyon tudta felfogni, hogy mi történik valójában. De tény az, hogy Szálasyt nem éltette többé. Lacika másik nagy korszaka 57 tavaszán volt, amikor ugyanabból az ablakból az ordítozta az udvar felé a ház lakóinak, határtalan lelkesedéssel, hogy
„ – Ruszkik haza! Éljen a haza! Ruszkik haza!” – továbbá azt is hozzátette

„ – Sztálin, Rákosi, Éljen Rákosi, Párt és Rákosi! Hurrrrááááá…..” Annak ellenére, hogy mindenki tudta róla, hogy bolond, sajnos ismét elvitték és amikor hazaengedték, többé már nem kiabált semmit, csendes bolond lett, csak magában beszélt. Haláláig, mormogva, folyamatosan.

A politika mellett a másik nagy téma a szexualitás volt, ami Lacikát a legjobban izgatta. A házban a „titkos” viszonyt folytató szerelmesek reszkettek tőle igazán, mert folyamatosan leskelődött és amit látott, vagy látni vélt azonnal kikiabálta. Rendesen nevén nevezve a dolgokat. Ilyenkor a mamája bepofozta őrhelyéről, az ablakból és egy ideig csend lett.

Minden nőnek utána kiabált, hogy húzza le a bugyiját, vagy legalább mutassa meg neki. Bántóan éles hangja volt és furcsa összehangolatlan mozgása. Szinte dobálta magát ahogy ment. Mi gyerekek sokat gonoszkodtunk vele, cukkoltuk szegényt. Néha egészen bepörgött dühében, úgy felhúztuk. Mindig arról álmodott, hogy anyukája leviszi a közeli kuplerájba és szívesen részletezte, hogy mi mindent fog csinálni az előre kialkudott összegért. Ez a férfiak kedvenc témája volt és gyakran faggatták róla Lacikát, aki gyorsan kötelnek állt és beszélt, beszélt baromságokat, mert így legalább beszélhetett róla.
Lacika mamája érdekes módon férfi-szabó volt, a belvárosban volt szalonja, a házban soha senkinek nem dolgozott. Ez a ház számára felfoghatatlan volt. Ő volt a legápolatlanabb nő akit valaha láttam. Mindig lompos és koszos volt, szinte soha nem fésülködött, nagymama azt mondta,
„ – Nincs ezeknek fésűjük, kislányom, nem is tudják mire kell azt használni.”

A lompos asszony hajnalban megfőzte az ebédet a konyhában és durva spárgával összekötözött lábasokban át a folyosón, bevitte az előszobába, majd – az ételhordó elődjében – vitték magukkal a szalonba. Az elegáns belvárosba, a Galamb utcába. Az aszony szépen varrt, az eldogozást, a fércmunkát Lacika végezte, állítólag szépen és megbízhatóan.
Soha sehova nem mentek a munkán kívül, szinte senkivel nem beszéltek a házban, anyám szerint Lacika bűnös,vérfertőző viszonyt folytatott a mamájával, de erre nincs bizonyíték. Nagymama szerint is igaz lehetett ez a mendemonda, mert az asszony sajnálhatta a pénzt az örömlányokra.

Mackó néniék

Alsó és Felső Nagyatády Nagy Rezső méltóságos úr a második emeleten lakott családjával, felségével és a fiával Rudolffal egy háromszobás szép nagy polgári lakásban. ( Ez volt a Récsey néni alatti lakás.) A fordulat éve után új névtáblát csináltattak, a nemesi előnév elmaradt és ettől kezdve egyszerűen csak Nagyéknak hívták őket.
A család elég nagylétszámú volt, az udvarra néző kisszobában lakott Ómama, Rezső bácsi édesanyja, aki 99 éves koráig élt, együtt laktak még Mari nénivel is, Mackó néni mamájával, a konyhában egy összecsukható tábori ágyon aludt a cselédlány. Annak úgyse lehetett sokat aludni, se reggel se este.
Mindig mindenki tudta a dolgát, Mari néni főzött, Mackó néni sütött, a férfiak dolgoztak, tanultak, tették amit kell.
De én igazán és nagy-nagy szeretettel a családanyára, a királynői termetű Mackó nénire emlékezem. Nem tudom miért hívták Mackó néninek, egyszerűen ez volt a neve. Nagypolgári „úri házat” vittek, a cseléd fekete ruhát hordott és fehér, csipkés „bóbitát” viselt, a vendégeiket sok egyéb finom étel mellett házilag, hájas tésztából készült krémessel várták.
A krémest éles késsel rombusz alakban vágták fel. Ezt a műveletet mi gyerekek vágyakozó szemekkel néztük végig a folyosóról, és türelmetlenül vártuk az „abschnitzlit”, az eseléket, amit (szerencsére) nem lehetett „feladni” a vendégeknek. Ezek olyan finom falatok voltak, amelynek máig érzem az ízét a számban, és csak a Russwurm krémes hasonlítható hozzá napjainkban. A tányér is gyönyörű volt, amelyen megkaptuk a mennyei finomságot, jó lassan ettük, hogy sokáig tartson az élvezet.

Mackó néni hófehér, hímzett, keményített organza kötényében állt és uralkodott szeretet teljesen a konyhájában, irányította az eseményeket és osztotta a süteményt. Az ő szava törvény volt, neki mindig mindenki szót fogadott, igazi nagyasszony volt. Mackó bácsit és Rudit nem is vitték el az oroszok, mert Mackó néni mindig előre megérezte a veszélyt és egyszerűen beágyazta a férfiakat a pincéjükben. Érdekes módon őket még feljelenteni sem merték őket a ház nyilasai.

Mackó néni valami távoli rokoni kapcsolatban volt az MGM-el, ezért minden MGM film bemutatójára rengeteg szabadjegyet kapott és ezeket ki is osztotta a házban a fiataloknak. Sajnos én túl fiatal voltam és nem kaptam belőle. Mackó néniéknek volt egy kis házuk Cinkota-Nagyiccén, a nagyasszony időnként összeszedte a ház gyerekeit, engem is, és együtt kimentünk a „farm”-ra. Sokszor akár több napra is, ezt nagyon szerettem. A farmra vicinálissal (HÉV-vel) kellett menni, ez a Keletiből indult – a mai érkezési oldal legszélső vágányáról. Akkor még villamos is járt a Rákóczi úton, a Divatcsarnoknál, a Szövetség utca sarkánál volt a megállója, a villamosról rögtön átszálltunk a HÉV-re, Cinkotáig utaztunk, igazi taxi járat volt. Nagyicce sarki kocsmájában érkezéskor finom jéghideg, édes málnaszörpöt kaptunk.

Cinkota arról nevezetes, hogy sokat vadászott a környéken annak idején Mátyás király, és itt nevezték el az „icce” mértékegységet róla és arról a pohárról, amelyből a borát itta. Adj egy icce bort! Két ház volt a telken, egy kőház és egy kisebb faház nagy tornáccal, mi ebben tanyáztunk. Rengeteg gyümölcsfa, eper, málna termett ott, számunkra ez a kert maga volt a paradicsom, kiszabadulhattunk az Alsóerdősori bérkaszárnyából. Még fürödni is lehetett, a kert közepén állt egy kútgyűrű, beton alja volt, ezt tele merték esővízzel és a nagy nyári melegben ebben pancsikoltunk. Volt itt sok-sok állat is, baromfi, galamb, kecske, macska, kutya, nyúl – imádtuk. A kert végén kis patak folyt, a kerítésen túl hatalmas lucernás táblák voltak, ebben a puha, zöld tengerben rohangáltunk, amig el nem vették tőle a kedvünket.

Legtöbbször két szerelmemmel voltam a farmon a postás Árpival (Mackó néniék mellett laktak, a sarokban) és Pityuval (Juhász Istvánnal, aki Mackó néni másik szomszédja volt). Én Árpiba voltan szerelmes, Pityu pedig belém. Árpi gyakran meghúzta a copfomat, Pityu megvédett, ennek ellenére én Árpit imádtam. Szép zöld postás-pellerinje volt, ezt nagyon irigyeltem tőle. De erről majd később.

Mackó néni fia, Rudi egyetemre járt. Az Alsórdősorban kevés fiatal szerezett diplomát. A jóképű, okos, gazdag fiú igazi nagy parti volt. Döglöttek utána a lányok. Az esküvőkön minden koszorús nagylány az ő párja akart lenni. Bukovszky Béla bácsi, a háziúr lányának, Ilonkának az esküvője, világraszóló esemény volt a házban. Az esküvőt Tápiósülyben tartották és szinte az egész házat meghívták. Én gyönyörű koszorús-lány ruhát kaptam, és tudtam, hogy gyönyörű vagyok ebben a szépséges tüll csodában, úgy éreztem, hogy örömömben kifutok a világból, de ez a nagy futás csak az első jó poros gödörig sikerült, ahol rögtön hasraestem és alig lehetett rendbe hozni a ruhámat, vérző térdeimet.

Ezen a hatalmas esküvőn, ahol több mint kétszáz vendég mulatott Maca nénikém volt Rudi párja az esküvőn. A koszorús lányok ruhája színes tüllből készült, volt világoskék, halványsárga és rózsaszínben, fehér csak a menyasszonyé lehetett. Maca rózsaszínű tüllruhát viselt és gyönyörű volt ezen a napon, annyira szerettem volna, ha hozzámegy Rudihoz, elsősorban a remek krémesek és a jó kis cinkotai farm miatt, de sajnos másképpen alakult.

Rudi rövidesen egy Ilike nevű, nagyon úri, nagyon gazdag, nagyon sovány, nagyon katolikus lányt vett feleségül, rövidesen két gyermekük is született, szépen éltek. A ház eladó lányai pedig nagyon szomorúak lettek. Rudi később, a szocializmusban is kiemelkedő karriert futott be, közlekedési mérnök lett és a Fővárosnál dolgozott egészen aktív kora végéig. Sokszor hallotuk, láttuk nyilatkozni rádióban és később a TV-ben is, büszkék voltunk rá. Nagynénémet egy évvel élte túl, Maca temetésére még szép koszorút küldött, 2002-ben halt meg, nyugodjon békében.

Cipple Illés és felesége Mariska néni.

A földszinten laktak, a Mackó néniék alatti traktusban. Mutatványosok voltak, számomra hihetetlenűl szép, színes papír virágokat készítettek selyem és krepp papírből. Mariska néni megtanított krepp papírt sodorni, ezer trüköt ismert, egy idő után elég ügyesen tudtam cserépvédőt sodorni két, sőt összesodortam a díszítést is három különböző színű krepp papírból. Illés bácsinak több céllövödéje is volt a Népligetben és a Vursliban, a nagyobb profit érdekében az „értékes” nyereményeket házilag barkácsolták Mariska nénivel. Különösen az ünnepek előtt volt sok a munka és én sokat segítettem nekik, a legjobban „simi-labdát” szerettem csinálni Árpival és Pityuval, ha meg voltak elégedve, akkor több labdát is kaptunk ajándékba munkánk fejében.
Kedvencem a komoly díjnak számító szőrős majom volt, amely törékeny gipsz fejjel készült, valódi nyúlszőr testtel egy hosszú gumin lógótt és rángatni lehetett. Mariska néni ronda, vigyorgó pofát festett a majmoknak, ijesztő tágranyílt szemekkel. Rengeteg színes forgót csináltunk, a forgó feje kétféle színes papírból készült, és hurka pálcára kellett felszúrni a végén. A forgókat egy nagy krumpliba, vagy káposztába szúrta Cipple bácsi, úgy vitte a búcsukba árulni.

Készültek óriási nagy babák is, ezek voltak a főnyeremények a céllövöldében, de Mariska néni ezt is nagyon gazdaságosan oldotta meg. Külön megvette a baba ijesztően ronda kopasz fejét, és lehetett hozzá külön porcelán szemeket kapni, igazi szempillával és egy kis hátsó ólomsúllyal amelynek segítségével az alvós baba tényleg becsukta a szemét. Illés bácsit nagy szaktudással szerelte a vak babák szemeit, a kész, de még kopasz fejre kis paróka is került, végül összeillesztették a szépen tömött (rongy) testtel, és felöltöztették a szintén házilag varrt ruhacsodákba. Ezek a babák ma múzeális értékűek lennének.

Apám mérges volt, ha ott játszottam
„ – Mama kérem, ne engedje odamenni a kislányt, romlik a gyerek ízlése ettől a fertelmesen sok giccstől” – mondogatta ilyenkor. „Soha nem fog megszabadulni ettől a cselédlány ízléstől!”

Cippléék szobája a Munkás utcára nyílt, az ablakukhoz falépcsőkön lehetett felmenni, szerettem kihajolni az ablakukon. Egyszer majdnem kiestem az ablakon, de elkapták lábam, és megúsztam.
Nagymama nem szerette Cipple Illést, mert amikor a nyilasok átvették a hatalmat ő is fekete ruhát húzott, Árpádsávos karszalagot kötött, ki is nevezték nyomban a légó parancsnokának, ő pedig megkeserítette a ház lakóinak életét. Mindenkit feljelentett akit csak tudott, szegény Mariska néni nagyon szégyelte magát. Az ostrom után Illés bácsi totál alkoholista lett, bár a rossznyelvek szerint, már annak elötte is gyakran nézett a pohár fenekére. 56-ban Ciplle bácsi is disszidált, de egy év után hazajött, ennek Mariska néni nem örült igazán.

Katona Erzsike

Felettünk lakott a második emeleten, jobban mondva a Maca szobája feletti szobában és ő is nyilas volt, mint Cipple kollégája. Igazi neve Katonáné volt de sokáig – még az ötvenes években is csak „nyilas Erzsikének” hívta őt az egész ház a háta mögött. Ő is pirossssss-fehér csíkos, nyilas keresztes karszalagot és fekete egyenruhát hordott, alacsony, pattogó hangú, pengeszájú, gonosz kis teremtés volt, viszont odaadó szeretettel gondozta gülüszemű pekingi palota-pincsi kutyáit. Mindig két kutyája volt. A kutyák mindig összegubancolták pórázukat, majdnem megfulladtak, Erzsike kínlódott, a ház lakói kárörvendtek.

Nyilas Erzsike olyan volt mint a pók, naphosszat állt előszobájában és függönyei mögül megfigyelés alatt tartotta a házat és lakóit. Később eléggé stilszerűen ávós lett, mint olyan sokan mások is. 56-ben nem mert kimenni az utcára, éhezett, mi adtunk neki kenyeret, amikor volt. A forradalom leverése után ő lett a ház „egészügyi felelőse”, nála lehetett feljelenteni a patkányokat. Az igaziakat.

Proszner néni

Az első emelet13-ban lakott, Kocsiék jelenlegi lakása felett, három nagyon szép lányával Licyvel, Mártával és Évával. A három lány közül Licy volt a legszebb, olyan elegáns volt, mint egy királynő. Egy kis sárga kanári madaruk volt, gyönyörűen trillázva fütyült, a madár kalitkáját Proszner néni mindig kiakasztotta ajtójukra, de amikor a folyosón odasütött a nap, gondosan letakarta.
Proszner Márti egy nap hirtelen elhatározásból feleségül ment a szomszédjuk, Gél Mátyás hentesmester fiához, de a házasság - ki tudja miért - mindössze egy hétig tartott. A háború után eltüntek a házból, soha senki nem tudott róluk többé semmit.

Missziuszék

Missziusz Irén esküvője a Rózsák téri nagy katolikus templomban volt, a lagzit a földszinti, - lakatlan – saroklakásban tartották Bukovszky bácsi engedélyével. Ez még nagyobb lakodalom volt – számomra – mint a Tápiósűllyi, mert egy kicsit nagyobb kislány voltam, és jobban emlékszem mindenre.

Irénnek is sok koszorús lánya volt, Maca még itt is Nagy Rudi párja volt, és Kis Ica már Pollák (Pataki) Lacival feszített, nagymama pedig örjöngött a dühtől, de lassan azért lecsillapították. Hosszú asztaloknál ült a násznép, mindenki „nagykanállal” evett. Volt cigány zene és tölcséres gramofon, én is szerettem volna táncolni, de engem nem kértek fel.

Irén esküvői fotója, balról jobbra Ica és Rudi, Ismeretlen kislány, Irén és Jancsi, előttük én állok, Böbe valakivel, mellette Szabó Gizi és Dódi

Irén jó partit csinált, férje (Periveller) Pálvölgyi János igazi nagy párt-karriert futott be, egészen a Központi Bizottsági tagságig vitte. Ő hozta az infláció után az első forintot a Alsóerdősorba. Nemcsak aprópénze volt, hanem gyönyörű papír tízforintosa is. Mindig mindekinek segített, aki hozzá fordult. Rendes ember volt.

Juhász István

Juhász István, Pityú, özvegy édesanyjával és nagymamájával Magyari nénivel a második emeleten lakott – Mackó néniék mellett. Már a pincében összebarátkoztunk, én voltam az ő első szerelme. Rengeteget rosszalkodtunk, néhány „csinytevésünk” örök életre szóló emlék maradt. A ház udvara az ostrom után tele volt hintókkal és konflis kocsikkal. Senki nem tudja hogy kerültek oda ezek a jármű csodák, amelyekben remekül lehetett játszani, némelyiket, lakásnak, konyhának sőt kórháznak rendeztünk be.

Pityú kijelentette, hogy sebészorvos lesz, valahonnan szerzett étert és meg akart operálni egy szerencsétlen kóbor macskát. Én voltam az ápolónő, a teljes assziszteniciát a ház többi, vásott kölyke adta. A műtétre a koszvadt hintóban került volna sor. Amikor Pityú kinyitotta az éteres üveget, a macskával együtt az összes gyerek nagyon rosszul lett- és el is aludt. Iszonyú nagy botrány kerekedett a dologból, amikor a felbőszült szülők kiszedték a kölykeiket a kocsiból, csak a macska számára zárul happy-enddel a dolog, mert ezzel így megúszta a számára bizonyára végzetes kimenetelű műtétet.

Másik nagy kihívást a lépcsőházban létesített bútorraktár jelentette. Gyönyörű politúrozott, intarzia mintás szekerényeket zsúfoltak itt össze, eléggé meggondolatlan módon. Pityú, a bandavezér – mindenkinél egy évvel idősebb volt – itt alakította ki a „gyerekek városát”, mindenki kapott kapott egy szekrényt, amibe „beköltözött.” Sajnos Pityú kijelölt egy WC szekrényt is és mi szorgalmasan idejártunk kis- és nagydolgozni. Egy idő után rémes szagok terjengtek a lépcsőházban, a felnőttek a nyomozásba kezdtek. Amikor megtalálták a bűnjeleket szörnyű botrány kerekedett, soha nem valottuk be, hogy mi voltunk, a szekrényeket pedig pánikszerűen elszállították.

Játszottunk „kilakoltatást” is. A ház lakóinak a következő szövegű levelet kézbesítettük: „24 órán belül hagyja el a lakását. A Fekete Kéz!” A hatás nem maradt el, az öreglányok egymás karjába ájultak, pont úgy, ahogy azt mi előre el is képzeltük, szerencsére valakinek szemébe öltlött a gyerekkézre jellemző girbe-gurba-göcsörtös írás, és rövid nyomozás után kiderült a teljes disznóság. Mindenki jól kikapott, csak én nem – nekem nagyanya elmagyarázta, hogy ez miért is volt különösen hülye vicc, tekintettel a nemrég elmúlt háborúra.

A kis tréfa azért is tudott ilyen hatásos lenni, mert sajnos ténylegesen napirenden voltak a rablások, kiköltöztetések, sőt a vetkőztetések is. Pesten nekilódult a bűnözés, férfiak hiányában a rendre Hekus Lonci – női rendőr vigyázott, ez nagy szenzáció volt abban az időben. Pityuval és persze a postás Árpival fantasztikusan galád dolgokat műveltünk. Amikor lakógyülést tartottak az udvaron, „füst-bombát” dobtunk le a harmadikról. A kaparó fekete füstöt árasztó bombát negatív filmből készítettük. Meggyújtottok a filmet, majd a földre dobtuk és rátapostunk, de nem oltottuk el teljesen, csak kicsit, az eredmény megrázó volt, a filmből maró, szúró, sűrű fekete füst áramlott. Jól ki is kaptunk érte, meg is érdemeltük.

Pityu szeretett volna megtanítani tujázni, de nekem nem volt meg az ehhez szükséges bátorságom, vagy talán volt egy kis józan eszem. A tuja a villamos hátsó ütközője, erre ültek a fiúk, de én féltem. Inkább lógtam a villamoson, így utaztam a fiúkkal a lizsébe (Város liget) a vursliba. Sokat fürödtünk a „Ti Tó-ban” a „VárosligeTi Tóban” - ami szintén szigorúan tilos volt, de nyáron ez volt a mi szabad strandunk. Ezért sokszor kikaptam, mert csak úgy ellógtam otthonról. „Fiúztam” ahogy nagymama sokszor dorgált. "Miért nem játszol a kislányokkal, miért nem babázol?" - dorgált morogva.

Nagyon szerettük a búcsúkat, az Erzsébet városi búcsút, novemberben Erzsébet napján szinte nekünk rendezték. Állt a bál a Szegényház téren, a Munkás utcában és Péterffy Sándor utcában. Legnagyobb attrakció a körhinta volt. A körhintát a fiúk hajtották a tetőn és bizonyos számú kör meghajtása után ingyen mehettek egy menetet. Irigyeltem is őket, ilyen kedvezmény csak a fiúknak járt. Pityu és Árpi le sem jöttek a tetőről álló nap.

Volt még a búcsuban rengeteg csoda dolog, cipőfűző nevű és formjájú fekete (kasu) cukor, ragadós törökméz, hatalmas, színes vattacukor, zsákba macska – ezt soha nem vettem, mert tudtam, hogy Cipple Illésék micsoda marhaságokat csomagoltak bele. A céllövölde is reménytelen vállalkozás volt a laikusoknak, ki tudott volna lőni sok kacska puskával? És voltak mutatványosok. Bemutatták a kéz nélküli nőt, aki a lábával ír, a lábával eszik és a lábával lop! Ez megragadta a fantáziámat. A tömegben elterjedt a hír, hogy nem is hiányzik a nő karja, csak a férje az oldalához kötözte.