A földszinten, a 2. számú lakásban, a sarokban laktak Róthék, Róth bácsi és felesége Róth néni, továbbá Róth bácsi huga Erzsike, akit mindenki Róth kisasszonynak hívott. Ez az udvari lakás szinte soha nem kapott napot, sötét volt és barátságtalan. Nem úgy a lakói, ezért szerettem bejárni oda. Én különösen Róth kisasszonnyal ápoltam nagy barátságot, finom házi süteményeket kaptam tőle és sokszor játszott velem. Csodálatos varrókosarában igazi „kincsek” voltak, színes, gyöngyfejű gombostűk, arany hímző fonalak, gyöngyös ékszergombok és csipkék, minden mennyiségben. A házban lakó nagylányok, nagynéném Ica, a barátnője Missziusz Irén és Böbe mindig Róth bácsiék ablaka alatt játszott – ott volt a „babaház”. A lányok soha nem vettek be a papás-mamás játékba, még cselédnek sem, a cseléd kizárólagos joga Böbéé volt.
A magas, szikár, kopasz Róth bácsi csodákat tudott mesélni, és én ittam a szavait. Róth bácsinak képeskönyvei is voltak, a legszebb egy hatalmas Talmud volt, gyönyörű, színes képekkel az Ó-szövetség jeleneteiből.
44-ben nekik is be kellett menni a gettóba, lakásukat, amely „örök lakás” volt, lepecsételték, lezárták – és valamilyen csoda folytán meg is maradt, úgy hogy volt hová hazajönniük. Sajnos Róth néni nem élte túl a gettót, keresztény létére elkísérte a férjét a száműzetésbe. Róth bácsi keservesen meggyászolta, a hugával élt kettesben a sötét lakásban, de nem sokáig, mert rövidesen ő is követte imádott feleségét.
Itt ismerkedtem meg Blaha Lujzával, a nemzet csalogányával, aki szép márvány, baldachinos ágyon fekszik, amelyet a hálás nemzet teleszórt szépen faragott körózsákkal. A közelben van Jókai Mór köralakú sírmléke, az ő sok szép meséjét először Róth bácsi elbeszéléseiből ismertem meg és mély nyomokat hagyott bennem kislánykoromban. De szerettem a heroikus Kossuth mauzóleumot, Ady sírját és még sok kevésbé híres ember síremlékét, főleg a romantikus szobrok miatt.
Egyszer nagy novemberi hidegben is kimentünk a temetőbe, havas eső esett, latyakos olvadt jégben mentünk Róth néni távoli sírjához, nagyon fáztam és nagyon átfáztam. Vékony kis magasszárú cípőm teljesen átázott, rámfagyott. Róth bácsi jól kikapott harcias nagymamámtól, hogy miért nem fordultunk vissza időben. Beteg lettem és egy darabig nem mehettem a temetőbe, még akkor sem ha sütött a nap.
Amikor Róth bácsi meghalt, a huga keresztény felesége mellé temettette és én tovább jártam a Kerepesibe, de most már Róth kisasszonnyal, én mutogattam neki a kedvenc szobraimat, síremékeimet. Soha az életben senkihez nem jártam olyan szorgalmasan – hetente!- temetőbe, mint a néhai Róth családhoz. A sors igazságtalansága, hogy Róth bácsinak még a keresztnevére sem emlékszem, azt hiszem, hogy talán Ottónak hívták.
Rokona volt a közelben lakó Róth Miksa üvegfestőművésznek, a magyar szecesszió nagymesterének, akit néha meg is látogattunk. A Hársfa utca és a Barát utca sarkánál laktak, az alkóv színes üvegei sejtelmes, gyönyörű fényt adtak a szobának.
Récsey néni.
Récsey néni a harmadik emeleten lakott, a Munkás utca felőli oldalon, egy zongoraművész özvegye volt és zongora tanítással foglalkozott. Nagyanyám beadott Récsey nénihez zongorát tanulni, de nem lehettem túl tehetséges.
Récsey néni egy kicsit süket volt, de ez nem nagyon akadályozta hivatása gyakorlásában, még ma is emlékszem bocsánatérő mozdulatára, ahogy összehajtogatott papírt helyez az ajtó szárnya alá
„- Akkor jobban hallom, ha valaki csenget az ajtón- „ mondta. Ma sem értem, hogy a papír, az ajtó alatt hogy erősítí fel hangot. Nagyon fiatal korom ellenére is elgondolkodtatott, hogy tud valaki zenét tanítani, aki süket. Sajnos nem volt teljesen süket, és azt mindig meghallotta, ha mellé ütöttem egy hangot. Számomra dögunalmas volt a monoton gyakorlás, de amikor Récsey néni egy fa vonalzó élével verte a kezemet a hibás elütésekért, azonnal befejeződött zongora-művésznői karrierem, örök harag, és győzelem, soha többé nem lehetett a zongorázásra rávenni. A gonosz asszonyt bepanaszoltam nagyanyámnál, aki nagyon leteremtette – ezt halálosan élveztem, főleg pedig azt, hogy megúszhattam a további gyötrelmeket.
Récsey néni férjét is a pincében szedték össze az oroszok, de Ő már nem jutott ki hadifogságba Oroszországba, meghalt a magyar gyűjtőtáborban. Ezt a hírt nem vette tudomásul, és mindig visszavárta párját. Récsey néni szobája nagy hangverseny plakátokkal volt dekorálva és ezek mind Récsey bácsi fellépéseit hirdették.
Az udvarra néző szobájukat kiadták alérletbe, pedig azon keresztül érhették volna el a konyhájukat – amelyet így csak a folyosóról – kívülről tudtak megközelíteni. Ez hihetetlenül komplikált és nagyon kényelmetlen is lehetett. Télen két-három frottier köpenyt, vastag jégeralsót vettek magukra, úgy közlekedtek a függő-folyosón, Moldoványi néni még egy nagy tollpárnát is kötött a fenekére, hogy ne fázzon, ezen mi srácok halálra röhögtük magunkat. A konyhájukat soha nem fűtötték, ezért apám „nyári konyhának” hívta.
Bolond Lacikára nagy hatással voltak a politikai események, de mindig fáziskésésben volt. Ezért néha elvitték – hol a nyilasok, hol az oroszok - és meg is verték szegényt. Az ostrom után, amikor már kezdett a helyzet kicsit konszolidálódni, Lacika kiállt az előszobájuk ablakába és nyilas-üdvözlésre emelt kézzel folyamatosan üvöltötte
„- Kitartás, Éljen Szálasy!” Aztán elvitték az ÁVÓsok, nagyon megverhették, sajátos módszereikkel jobb belátásra bírták, ő pedig nem nagyon tudta felfogni, hogy mi történik valójában. De tény az, hogy Szálasyt nem éltette többé. Lacika másik nagy korszaka 57 tavaszán volt, amikor ugyanabból az ablakból az ordítozta az udvar felé a ház lakóinak, határtalan lelkesedéssel, hogy
„ – Ruszkik haza! Éljen a haza! Ruszkik haza!” – továbbá azt is hozzátette
„ – Sztálin, Rákosi, Éljen Rákosi, Párt és Rákosi! Hurrrrááááá…..” Annak ellenére, hogy mindenki tudta róla, hogy bolond, sajnos ismét elvitték és amikor hazaengedték, többé már nem kiabált semmit, csendes bolond lett, csak magában beszélt. Haláláig, mormogva, folyamatosan.
Minden nőnek utána kiabált, hogy húzza le a bugyiját, vagy legalább mutassa meg neki. Bántóan éles hangja volt és furcsa összehangolatlan mozgása. Szinte dobálta magát ahogy ment. Mi gyerekek sokat gonoszkodtunk vele, cukkoltuk szegényt. Néha egészen bepörgött dühében, úgy felhúztuk. Mindig arról álmodott, hogy anyukája leviszi a közeli kuplerájba és szívesen részletezte, hogy mi mindent fog csinálni az előre kialkudott összegért. Ez a férfiak kedvenc témája volt és gyakran faggatták róla Lacikát, aki gyorsan kötelnek állt és beszélt, beszélt baromságokat, mert így legalább beszélhetett róla.
Lacika mamája érdekes módon férfi-szabó volt, a belvárosban volt szalonja, a házban soha senkinek nem dolgozott. Ez a ház számára felfoghatatlan volt. Ő volt a legápolatlanabb nő akit valaha láttam. Mindig lompos és koszos volt, szinte soha nem fésülködött, nagymama azt mondta,
„ – Nincs ezeknek fésűjük, kislányom, nem is tudják mire kell azt használni.”
Soha sehova nem mentek a munkán kívül, szinte senkivel nem beszéltek a házban, anyám szerint Lacika bűnös,vérfertőző viszonyt folytatott a mamájával, de erre nincs bizonyíték. Nagymama szerint is igaz lehetett ez a mendemonda, mert az asszony sajnálhatta a pénzt az örömlányokra.
Alsó és Felső Nagyatády Nagy Rezső méltóságos úr a második emeleten lakott családjával, felségével és a fiával Rudolffal egy háromszobás szép nagy polgári lakásban. ( Ez volt a Récsey néni alatti lakás.) A fordulat éve után új névtáblát csináltattak, a nemesi előnév elmaradt és ettől kezdve egyszerűen csak Nagyéknak hívták őket.
A család elég nagylétszámú volt, az udvarra néző kisszobában lakott Ómama, Rezső bácsi édesanyja, aki 99 éves koráig élt, együtt laktak még Mari nénivel is, Mackó néni mamájával, a konyhában egy összecsukható tábori ágyon aludt a cselédlány. Annak úgyse lehetett sokat aludni, se reggel se este.
Mindig mindenki tudta a dolgát, Mari néni főzött, Mackó néni sütött, a férfiak dolgoztak, tanultak, tették amit kell.
De én igazán és nagy-nagy szeretettel a családanyára, a királynői termetű Mackó nénire emlékezem. Nem tudom miért hívták Mackó néninek, egyszerűen ez volt a neve. Nagypolgári „úri házat” vittek, a cseléd fekete ruhát hordott és fehér, csipkés „bóbitát” viselt, a vendégeiket sok egyéb finom étel mellett házilag, hájas tésztából készült krémessel várták.
A krémest éles késsel rombusz alakban vágták fel. Ezt a műveletet mi gyerekek vágyakozó szemekkel néztük végig a folyosóról, és türelmetlenül vártuk az „abschnitzlit”, az eseléket, amit (szerencsére) nem lehetett „feladni” a vendégeknek. Ezek olyan finom falatok voltak, amelynek máig érzem az ízét a számban, és csak a Russwurm krémes hasonlítható hozzá napjainkban. A tányér is gyönyörű volt, amelyen megkaptuk a mennyei finomságot, jó lassan ettük, hogy sokáig tartson az élvezet.
Mackó néni hófehér, hímzett, keményített organza kötényében állt és uralkodott szeretet teljesen a konyhájában, irányította az eseményeket és osztotta a süteményt. Az ő szava törvény volt, neki mindig mindenki szót fogadott, igazi nagyasszony volt. Mackó bácsit és Rudit nem is vitték el az oroszok, mert Mackó néni mindig előre megérezte a veszélyt és egyszerűen beágyazta a férfiakat a pincéjükben. Érdekes módon őket még feljelenteni sem merték őket a ház nyilasai.
Mackó néni valami távoli rokoni kapcsolatban volt az MGM-el, ezért minden MGM film bemutatójára rengeteg szabadjegyet kapott és ezeket ki is osztotta a házban a fiataloknak. Sajnos én túl fiatal voltam és nem kaptam belőle.
Cinkota arról nevezetes, hogy sokat vadászott a környéken annak idején Mátyás király, és itt nevezték el az „icce” mértékegységet róla és arról a pohárról, amelyből a borát itta. Adj egy icce bort! Két ház volt a telken, egy kőház és egy kisebb faház nagy tornáccal, mi ebben tanyáztunk. Rengeteg gyümölcsfa, eper, málna termett ott, számunkra ez a kert maga volt a paradicsom, kiszabadulhattunk az Alsóerdősori bérkaszárnyából. Még fürödni is lehetett, a kert közepén állt egy kútgyűrű, beton alja volt, ezt tele merték esővízzel és a nagy nyári melegben ebben pancsikoltunk. Volt itt sok-sok állat is, baromfi, galamb, kecske, macska, kutya, nyúl – imádtuk. A kert végén kis patak folyt, a kerítésen túl hatalmas lucernás táblák voltak, ebben a puha, zöld tengerben rohangáltunk, amig el nem vették tőle a kedvünket.
Legtöbbször két szerelmemmel voltam a farmon a postás Árpival (Mackó néniék mellett laktak, a sarokban) és Pityuval (Juhász Istvánnal, aki Mackó néni másik szomszédja volt). Én Árpiba voltan szerelmes, Pityu pedig belém. Árpi gyakran meghúzta a copfomat, Pityu megvédett, ennek ellenére én Árpit imádtam. Szép zöld postás-pellerinje volt, ezt nagyon irigyeltem tőle. De erről majd később.
Mackó néni fia, Rudi egyetemre járt. Az Alsórdősorban kevés fiatal szerezett diplomát. A jóképű, okos, gazdag fiú igazi nagy parti volt. Döglöttek utána a lányok. Az esküvőkön minden koszorús nagylány az ő párja akart lenni. Bukovszky Béla bácsi, a háziúr lányának, Ilonkának az esküvője, világraszóló esemény volt a házban. Az esküvőt Tápiósülyben tartották és szinte az egész házat meghívták. Én gyönyörű koszorús-lány ruhát kaptam, és tudtam, hogy gyönyörű vagyok ebben a szépséges tüll csodában, úgy éreztem, hogy örömömben kifutok a világból, de ez a nagy futás csak az első jó poros gödörig sikerült, ahol rögtön hasraestem és alig lehetett rendbe hozni a ruhámat, vérző térdeimet.
Ezen a hatalmas esküvőn, ahol több mint kétszáz vendég mulatott Maca nénikém volt Rudi párja az esküvőn. A koszorús lányok ruhája színes tüllből készült, volt világoskék, halványsárga és rózsaszínben, fehér csak a menyasszonyé lehetett. Maca rózsaszínű tüllruhát viselt és gyönyörű volt ezen a napon, annyira szerettem volna, ha hozzámegy Rudihoz, elsősorban a remek krémesek és a jó kis cinkotai farm miatt, de sajnos másképpen alakult.
Rudi rövidesen egy Ilike nevű, nagyon úri, nagyon gazdag, nagyon sovány, nagyon katolikus lányt vett feleségül, rövidesen két gyermekük is született, szépen éltek. A ház eladó lányai pedig nagyon szomorúak lettek. Rudi később, a szocializmusban is kiemelkedő karriert futott be, közlekedési mérnök lett és a Fővárosnál dolgozott egészen aktív kora végéig. Sokszor hallotuk, láttuk nyilatkozni rádióban és később a TV-ben is, büszkék voltunk rá. Nagynénémet egy évvel élte túl, Maca temetésére még szép koszorút küldött, 2002-ben halt meg, nyugodjon békében.
Cipple Illés és felesége Mariska néni.
Kedvencem a komoly díjnak számító szőrős majom volt, amely törékeny gipsz fejjel készült, valódi nyúlszőr testtel egy hosszú gumin lógótt és rángatni lehetett. Mariska néni ronda, vigyorgó pofát festett a majmoknak, ijesztő tágranyílt szemekkel. Rengeteg színes forgót csináltunk, a forgó feje kétféle színes papírból készült, és hurka pálcára kellett felszúrni a végén. A forgókat egy nagy krumpliba, vagy káposztába szúrta Cipple bácsi, úgy vitte a búcsukba árulni.
Készültek óriási nagy babák is, ezek voltak a főnyeremények a céllövöldében, de Mariska néni ezt is nagyon gazdaságosan oldotta meg. Külön megvette a baba ijesztően ronda kopasz fejét, és lehetett hozzá külön porcelán szemeket kapni, igazi szempillával és egy kis hátsó ólomsúllyal amelynek segítségével az alvós baba tényleg becsukta a szemét. Illés bácsit nagy szaktudással szerelte a vak babák szemeit, a kész, de még kopasz fejre kis paróka is került, végül összeillesztették a szépen tömött (rongy) testtel, és felöltöztették a szintén házilag varrt ruhacsodákba. Ezek a babák ma múzeális értékűek lennének.
„ – Mama kérem, ne engedje odamenni a kislányt, romlik a gyerek ízlése ettől a fertelmesen sok giccstől” – mondogatta ilyenkor. „Soha nem fog megszabadulni ettől a cselédlány ízléstől!”
Cippléék szobája a Munkás utcára nyílt, az ablakukhoz falépcsőkön lehetett felmenni, szerettem kihajolni az ablakukon. Egyszer majdnem kiestem az ablakon, de elkapták lábam, és megúsztam.
Nagymama nem szerette Cipple Illést, mert amikor a nyilasok átvették a hatalmat ő is fekete ruhát húzott, Árpádsávos karszalagot kötött, ki is nevezték nyomban a légó parancsnokának, ő pedig megkeserítette a ház lakóinak életét. Mindenkit feljelentett akit csak tudott, szegény Mariska néni nagyon szégyelte magát. Az ostrom után Illés bácsi totál alkoholista lett, bár a rossznyelvek szerint, már annak elötte is gyakran nézett a pohár fenekére. 56-ban Ciplle bácsi is disszidált, de egy év után hazajött, ennek Mariska néni nem örült igazán.
Katona Erzsike
Felettünk lakott a második emeleten, jobban mondva a Maca szobája feletti szobában és ő is nyilas volt, mint Cipple kollégája. Igazi neve Katonáné volt de sokáig – még az ötvenes években is csak „nyilas Erzsikének” hívta őt az egész ház a háta mögött. Ő is pirossssss-fehér csíkos, nyilas keresztes karszalagot és fekete egyenruhát hordott, alacsony, pattogó hangú, pengeszájú, gonosz kis teremtés volt, viszont odaadó szeretettel gondozta gülüszemű pekingi palota-pincsi kutyáit. Mindig két kutyája volt. A kutyák mindig összegubancolták pórázukat, majdnem megfulladtak, Erzsike kínlódott, a ház lakói kárörvendtek.
Nyilas Erzsike olyan volt mint a pók, naphosszat állt előszobájában és függönyei mögül megfigyelés alatt tartotta a házat és lakóit. Később eléggé stilszerűen ávós lett, mint olyan sokan mások is. 56-ben nem mert kimenni az utcára, éhezett, mi adtunk neki kenyeret, amikor volt. A forradalom leverése után ő lett a ház „egészügyi felelőse”, nála lehetett feljelenteni a patkányokat. Az igaziakat.
Az első emelet13-ban lakott, Kocsiék jelenlegi lakása felett, három nagyon szép lányával Licyvel, Mártával és Évával. A három lány közül Licy volt a legszebb, olyan elegáns volt, mint egy királynő. Egy kis sárga kanári madaruk volt, gyönyörűen trillázva fütyült, a madár kalitkáját Proszner néni mindig kiakasztotta ajtójukra, de amikor a folyosón odasütött a nap, gondosan letakarta.
Proszner Márti egy nap hirtelen elhatározásból feleségül ment a szomszédjuk, Gél Mátyás hentesmester fiához, de a házasság - ki tudja miért - mindössze egy hétig tartott. A háború után eltüntek a házból, soha senki nem tudott róluk többé semmit.
Missziuszék
Irénnek is sok koszorús lánya volt, Maca még itt is Nagy Rudi párja volt, és Kis Ica már Pollák (Pataki) Lacival feszített, nagymama pedig örjöngött a dühtől, de lassan azért lecsillapították. Hosszú asztaloknál ült a násznép, mindenki „nagykanállal” evett. Volt cigány zene és tölcséres gramofon, én is szerettem volna táncolni, de engem nem kértek fel.
Irén esküvői fotója, balról jobbra Ica és Rudi, Ismeretlen kislány, Irén és Jancsi, előttük én állok, Böbe valakivel, mellette Szabó Gizi és Dódi
Irén jó partit csinált, férje (Periveller) Pálvölgyi János igazi nagy párt-karriert futott be, egészen a Központi Bizottsági tagságig vitte. Ő hozta az infláció után az első forintot a Alsóerdősorba. Nemcsak aprópénze volt, hanem gyönyörű papír tízforintosa is. Mindig mindekinek segített, aki hozzá fordult. Rendes ember volt.
Juhász István
Pityú kijelentette, hogy sebészorvos lesz, valahonnan szerzett étert és meg akart operálni egy szerencsétlen kóbor macskát. Én voltam az ápolónő, a teljes assziszteniciát a ház többi, vásott kölyke adta. A műtétre a koszvadt hintóban került volna sor. Amikor Pityú kinyitotta az éteres üveget, a macskával együtt az összes gyerek nagyon rosszul lett- és el is aludt. Iszonyú nagy botrány kerekedett a dologból, amikor a felbőszült szülők kiszedték a kölykeiket a kocsiból, csak a macska számára zárul happy-enddel a dolog, mert ezzel így megúszta a számára bizonyára végzetes kimenetelű műtétet.
Másik nagy kihívást a lépcsőházban létesített bútorraktár jelentette. Gyönyörű politúrozott, intarzia mintás szekerényeket zsúfoltak itt össze, eléggé meggondolatlan módon. Pityú, a bandavezér – mindenkinél egy évvel idősebb volt – itt alakította ki a „gyerekek városát”, mindenki kapott kapott egy szekrényt, amibe „beköltözött.” Sajnos Pityú kijelölt egy WC szekrényt is és mi szorgalmasan idejártunk kis- és nagydolgozni. Egy idő után rémes szagok terjengtek a lépcsőházban, a felnőttek a nyomozásba kezdtek. Amikor megtalálták a bűnjeleket szörnyű botrány kerekedett, soha nem valottuk be, hogy mi voltunk, a szekrényeket pedig pánikszerűen elszállították.
Játszottunk „kilakoltatást” is. A ház lakóinak a következő szövegű levelet kézbesítettük: „24 órán belül hagyja el a lakását. A Fekete Kéz!” A hatás nem maradt el, az öreglányok egymás karjába ájultak, pont úgy, ahogy azt mi előre el is képzeltük, szerencsére valakinek szemébe öltlött a gyerekkézre jellemző girbe-gurba-göcsörtös írás, és rövid nyomozás után kiderült a teljes disznóság. Mindenki jól kikapott, csak én nem – nekem nagyanya elmagyarázta, hogy ez miért is volt különösen hülye vicc, tekintettel a nemrég elmúlt háborúra.
A kis tréfa azért is tudott ilyen hatásos lenni, mert sajnos ténylegesen napirenden voltak a rablások, kiköltöztetések, sőt a vetkőztetések is. Pesten nekilódult a bűnözés, férfiak hiányában a rendre Hekus Lonci – női rendőr vigyázott, ez nagy szenzáció volt abban az időben. Pityuval és persze a postás Árpival fantasztikusan galád dolgokat műveltünk. Amikor lakógyülést tartottak az udvaron, „füst-bombát” dobtunk le a harmadikról. A kaparó fekete füstöt árasztó bombát negatív filmből készítettük. Meggyújtottok a filmet, majd a földre dobtuk és rátapostunk, de nem oltottuk el teljesen, csak kicsit, az eredmény megrázó volt, a filmből maró, szúró, sűrű fekete füst áramlott. Jól ki is kaptunk érte, meg is érdemeltük.
Pityu szeretett volna megtanítani tujázni, de nekem nem volt meg az ehhez szükséges bátorságom, vagy talán volt egy kis józan eszem. A tuja a villamos hátsó ütközője, erre ültek a fiúk, de én féltem. Inkább lógtam a villamoson, így utaztam a fiúkkal a lizsébe (Város liget) a vursliba. Sokat fürödtünk a „Ti Tó-ban” a „VárosligeTi Tóban” - ami szintén szigorúan tilos volt, de nyáron ez volt a mi szabad strandunk. Ezért sokszor kikaptam, mert csak úgy ellógtam otthonról. „Fiúztam” ahogy nagymama sokszor dorgált. "Miért nem játszol a kislányokkal, miért nem babázol?" - dorgált morogva.
Nagyon szerettük a búcsúkat, az Erzsébet városi búcsút, novemberben Erzsébet napján szinte nekünk rendezték. Állt a bál a Szegényház téren, a Munkás utcában és Péterffy Sándor utcában. Legnagyobb attrakció a körhinta volt. A körhintát a fiúk hajtották a tetőn és bizonyos számú kör meghajtása után ingyen mehettek egy menetet. Irigyeltem is őket, ilyen kedvezmény csak a fiúknak járt. Pityu és Árpi le sem jöttek a tetőről álló nap.
Volt még a búcsuban rengeteg csoda dolog, cipőfűző nevű és formjájú fekete (kasu) cukor, ragadós törökméz, hatalmas, színes vattacukor, zsákba macska – ezt soha nem vettem, mert tudtam, hogy Cipple Illésék micsoda marhaságokat csomagoltak bele. A céllövölde is reménytelen vállalkozás volt a laikusoknak, ki tudott volna lőni sok kacska puskával? És voltak mutatványosok. Bemutatták a kéz nélküli nőt, aki a lábával ír, a lábával eszik és a lábával lop! Ez megragadta a fantáziámat. A tömegben elterjedt a hír, hogy nem is hiányzik a nő karja, csak a férje az oldalához kötözte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése