Nagyanyám
1890–1963
Nagyanyám, Czabay Julianna, Monoron született 1885. június 21-én. Tízen voltak testvérek, én csak két nővérére, Etelka nénire és Zsuzsika nénire emlékszem, akik Monoron maradtak és gyakran töltöttem náluk a nyarat.
Nagymama viszonylag későn, 29 évesen ment férjhez Nemes Nagykállóy Kállay Józsefhez, székely lófők büszke leszármazottjához, aki gyönyörű hosszú, nemesi neve ellenére, egyszerű munkás ember, lakatos mester volt. Nagypapa fiatalon halt meg, tüdőbajban, de a családi pusmogásokból azt is ki lehetett hallani, hogy időnként bizony jó mélyen nézett a pohár fenekére. Igazi, meggyőződéses „szoci” volt, ezért néha meg is verték, munkás dalárdába járt a Kun utcába. Nagypapa református volt, nagymama katolikus, amikor férjhez ment reverzálist adott, és így gyerekek, anyám és testvérei reformátusok lettek.
Nagyapa gyönyörű, elefántcsont borítású, gyöngyház berakású, rézveretes, 1877. június 6.-án Debrecenben kiadott református zsoltáros könyvét én örököltem, a bejegyzés szerint nagyszüleim 1914. augusztus 17-én kötöttek házasságot. A boldogság nem tarthatott sokáig, mert hetekkel az esküvő után kitört az I. Világháború, nagypapát elvitték katonának, többször megsebesült és a tüdőbaját is a lövészárokban szedte össze valahol az Isonzónál.
Nagymamának nem volt könnyű élete. Anyám Kállay Juliska 1915. május 26.-án jött a világra, Monoron. Komplikált szülés volt, orvost nem hívtak és a bába nem volt elég ügyes, rátérdelt a nehezen vajúdó asszony hasára, ezért a szülésnél nagyanyám súlyos köldök-sérvet kapott, amely aztán egy életen át kínozta. Soha nem volt hajlandó megoperáltatni magát, és a kizáródott sérvével még három gyermeket hozott a világra.
Szép esküvői fotójuk egy évvel az esküvő – és nem sokkal anyám születése – után készült, amikor nagyapa szabadságra hazajött a frontról. Akkoriban nagyon drága mulatság volt a fényképeszkedés. Nagyanyámra két szülés között alig ment rá az esküvői ruhája.
Nagynéném Kállay Mariska (Maca) 1917. január 29-én, Kállay Józsika (Dódi) 1919. május 10-én, Kállay Ilonka 1925. szeptember 17-én született. (Ezeket a pontos dátumokat korabeli helyesírással a szép zsoltároskönyv bejegyzéseiből ismerem.) A család a belvárostól messze, a Várna utcában lakott, túl a mai Hungária körúton, a Kerepesi útnál.
Nagypapa szerencsésen hazajött a Nagy Háborúból, nagymama legnagyobb kétségbeesésére részt vett a 18-as Őszi¬rózsás Forradalomban, és ott volt akkor is, amikor kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A Gázgyárban dolgozott, a Tisza Kálmán tér – a mai Köztársaság tér szomszédságában – keresetéből meglehetősen szegényen, de szépen éltek. Megéltek. Később egy nagyon távoli gazdag rokon Bukovszky Béla bácsi segített a családon, és megkapták Alsóerdősor utcai házában a házmesteri állást, fizetéssel, kapupénzzel és főleg ingyen szolgálati lakással.
Ez a rövid időszak igazi fénykora volt a családnak, amire csak nagyapa egyre súlyosabbá váló betegsége borított árnyat. Mind többet köhögött, kiesett a munkából, hamarosan csak a házmesterség maradt, mint megélhetési forrás.
A fiatal családfő 1929-ben egy súlyos tüdőgyulladás után házasságuk 15. évében ment el, nagymama ott maradt özvegyen, négy gyerekkel a gazdasági válságban, mindenáron meg kellett tartani a biztonságos házmesteri állást.
Bukovszky Béla bácsinak egyéb vagyona mellett több bérháza is volt, hatalmas szerencsénkre megengedte nagyanyámnak, hogy megözvegyülve házmesterné maradjon az Alsóerdősor utca 3-ban, ahonnan aztán élete végéig nem is költözött el. Szerény jövedelmét kézimunkázással egészítette ki, slingelt, horgolt, gobelinezett, azsúrozott, hihetetlenül szép munkák kerültek ki a keze alól. Remekül főzött, az egyszerű ételeknek is pazar ízt tudott adni, még most is emlékszem az aranyszínű húslevesekre, velős csonttal és sajátkészítésű csigatésztával. Soha nem árulta el senkinek, hogy mitől olyan varázslatosan sárga a húslevese, úgy sejtem, ő már akkor is sáfrányt használt. Zsírral főztünk, a zsírt szalonnából olvasztottuk, imádtuk a friss meleg kenyeret az olvasztott disznózsírral megkenni, és még finom, ropogós töpörtyűnk is lett. Nem is tudtuk, mi az a koleszterin.
Az Alsóerdősor utcában nőttem fel, nagyanyám nevelt, ő volt az én bölcsődém, óvodám és később a napközim is, mivel anyámék külön lakásban éltek a Rákóczi úton, a Gyémántházban. Nagymama szigorú katolikus monori elvei jó időre meghatározták az értékítéletemet. Nagyon szerettük egymást. Amit nagymama jónak tartott, azt én is elfogadtam, és csak sok, sok évvel később jutottam el a lázadásig.
Nagymama rendesen elkényeztetett, én pedig elég rossz gyerek voltam. Állítólag csak úgy voltam hajlandó elaludni, ha a család „megkereste” – lehetőleg jó nagy felhajtással – az álmomat. Ennek volt egy jól bevált koreográfiája, botokkal ütögetve keresték az ágy alatt, a szekrény tetején és mindenhol az álmomat.
– „Hol a Kati álma? Kati álma gyere elő!” – kárálta a fél család. Ez engem nagyon jól elszórakoztatott, és lassan, nagyon lassan el is aludtam.
Az Alsóerdősorban a kapuval szemben, a földszinten laktunk, egy talán negyven négyzetméteres egyszoba-konyhás házmesterlakásban. A csöpp lyuknak volt világító udvara is – egy lichthof –, körülbelül három négyzetméter, égre nyíló tetővel, ez a konyhából nyílt. A WC a külső lépcsőházban volt a félemeleten, itt télen nagyon hideg volt, a nagy előnyt az jelentette, hogy ezt a mellékhelységet csak a mi családunk használta.
A mindenkori „vici” – segédházfelügyelő – a félemeleten lakott, felettünk a mosókonyhában. A pici ablakból állandóan lesték a házat, ők voltak a kor „térfigyelő kamerái.” A viciné mindig kiabált, a férje mindig részeg volt. A ház macskáit a viciék gondozták, a macskák megfogták az egereket. A viciéket a macskák ajándékozták meg, egerekkel. Érdekes módon nem ették meg, hanem reggelente sorba rakták őket a mosókonyha ajtajában, mint a vadászat végén a trófeákat..
A házmesteri fizetés nem volt túl nagy, de nem kellett lakbért és főleg villanyszámlát fizetni, és ez nagyon nagy dolog volt. Az igazi biznisz a mégis a kapunyitás volt, ezért járt a hivatalos kapupénz és hozzá a borravaló. Azért rémes lehetett egy éjjel többször is felkelni, végig-menni a nagy sárga keramitkockás, nagyon csúszós udvaron és esőben, hóban beengedni a későn jövőket. Nagymama mindenkit ismert a házban, tudta ki és miért jön, vagy megy olyan későn vagy korán el a házból, és én a kisunoka mindenhová bejáratos voltam. Gyűjtöttem a híreket, kiegészítettem nagyanyám tudását.
Nagymama az egyetlen szobát uraló, hatalmas, tömör támlás özvegyi ágyban aludt Macával, én pedig köztük, a jó nagy tollas, puha, meleg dunyha alatt. Imádtam ezt a biztonságot jelentő fészket. A szobában egyébként hideg volt, mert csak a konyhában volt fűtés. Sparheldben fűtöttük. Ez egy nagy lábakon álló konyhai tűzhely volt, ezen főzött nagyanyám és főleg sütött, hihetetlenül finom süteményeket. El sem tudom képzelni mennyire örülne a mai automata villanytűzhelyeknek – bár ő nagyon konzervatív volt. A kályha sütőjében egész nap a téglát melegítettünk, ezt nagymama este becsavarta jó puha, vastag flanelbe, és mi beraktuk az ágyba, lábhoz, fantasztikusan jól melegített.
Már nehezen emlékszem arra, hogy is fértünk el abban a csöpp kis szoba-konyhában, de tudom, hogy az ágy lábánál volt egy sezlon, azon aludt Ilonka, Dódi pedig a konyhában egy kinyitható ágyon. A szekrények tetején befőttek sorakoztak és téli alma. Igazi ünnep volt, amikor egyet felbontottunk.
Anyámék, ahogy említettem, külön laktak, nem messze a Rákóczi úton, a Gyémántházban. Igazi nagy szerelemben éltek. A ház a nevét arról a gyönyörű ékszerüzletről kapta, amely az épület földszintjét foglalta el. Szép, eredeti Bauhaus-stílusban épült modern ház volt, szerettem ott aludni, ha anyámék néha magukkal vittek. A ház közel volt apám szüleinek lakásához is, akik szemben, a Hauer-cukrászda mögött laktak. Bár a Gyémántházi lakás egy szoba garzon volt, de volt fürdőszobája igazi káddal, és ez számomra maga volt a csoda.
Akár hogy is szerettem a szülőknél tett kirándulásokat mindig örömmel mentem haza nagyanyámhoz, akivel remekül lehetett szórakozni. Legnagyobb örömöm az volt, ha a piacra mentünk vásárolni. Két piacra is rendszeresen jártunk, a Teleki térre és a Garay térre. Ezek azért nem voltak olyan nagyon közel az Alsóerdősorhoz, és ma már azt is tudom, hogy a jól megrakott kosarakkal elég nagy fizikai teljesítmény volt onnan hazajönni.
Nagymama élvezettel, remek technikával, keményen és sikerrel alkudott, ez nagy színjáték volt, különösen azt szerettem, amikor élő csirkéket vettünk, legtöbbször párban. A csirkéknek össze volt kötve a lába, nagymama úgy vizsgálta őket, hogy fejjel lefelé lógatva belefújt a tollaik közé, és ha nem találta elég sárgának az állat bőrét, rögtön visszaadta a kofának. De a nagy baj mégis az volt, ha túlságosan sárgának találtatott a bőr, mert akkor nagymama becsületsértő hangon veszekedett az eladóval, hogy Viktória padlóbeeresztővel festette meg a bőrt. Ezt a feltételezést nagy veszekedés, majd jelentős árengedmény követte.
Imádtam ezeket a balhékat, csodáltam nagyanyámat, aki mindig magabiztosan felülkerekedett a vitákban, győzött az alkukban, elhozta a legszebb madarakat a legjobb árakon. Azt hiszem nagymama méltán büszke lenne rám egy-egy jobb üzleti tárgyalásom hallatán. A sikeres vásár végén mindig lángost ettünk, ez forró volt, omlós és jó büdös a friss fokhagymától.
A csirkék még néhány napig éltek, hosszú spárgán kikötve próbáltak kapirgálni az Alsóerdősor sárga keramit kocás udvarán, vagy télen a lichthofban, azután, pár nap múlva nagymama könyörtelenül levágta őket. Bár ezt az eljárást egy kicsit kegyetlennek tartottam, mindig izgalommal vártam a barbár szertartást, amelyet nagyanya gondosan előkészített. Miután elvágta a csirkék nyakát, egy kis edényben felfogta a vérüket és ezt frissen, hagymásan azonnal kisütötte, nem volt számomra ennél finomabb csemege a földön. Bár ma már ez egy kicsit bizarrul hangzik.
Később, mikor nagyobb lettem segíthettem kopasztani őket, ezt nem szerettem csinálni, a nedves, ázott tollnak nincs túl jó illata. Sütni viszont nagyon szerettem. Nagymama fantasztikus tésztákat tudott gyúrni, hajszálvékonyra nyújtotta, és éles, nagy késével villámgyorsan vágta fel őket. Én mindig kaptam egy kis nyers tésztát, amelyet kedvemre nyújtogattam a gyúródeszkán és a tűzhely szélén ki is sütöttem őket. Pacsninak hívtuk a rémes sütiket, én boldogan majszoltam a saját művemet.
Kenyérért pékségbe jártunk a Munkás utcába. Néha, ünnepekre nagymama is dagasztott kenyeret és hozzá finom, mazsolás kalácsot, nyers mákot szórt a tetejére, így lett belőle barchesz. Nekem azt mondta azért ilyen finom, mert „madár látta kakastejjel” dagasztotta. Én ezt mélységesen el is hittem.
A házban, közvetlenül a kapu mellett volt egy kis vegyes bolt. Lázár bácsi és felesége, Lázár néni voltak a tulajdonosok. Nagymama sokszor vásárolt náluk hitelben, bár a bejárattal szemben és nagy plakát lógott azzal a felirattal, hogy Hitel = alma. Az alma szövegben nem, csak képileg, egy hatalmas piros jonatán alma formájában jelent meg. Nagyon hatásos és egyértelmű volt, de nagyanyámra persze nem vonatkozott.
Lázár bácsitól mindig ingyen kaptam málnaszörpöt, ez annak idején még igazi málnából készült, a szintetikumot akkor még nem is fedezték fel. Azt szerettem a legjobban, ha a vizet hozzá kék szódás üvegből kaptam. Lázár bácsi szeretettel megsimogatta a fejemet, de ezt nagymama nem nézte túl jó szemmel, csak én nem tudtam, hogy miért. Ma úgy mondanánk, hogy kissé pedofilnak tartotta az öregurat.
Nagymamának Vilma néni, a sógornőjével, elég furcsa kapcsolata volt. Vilma néni nagymama egyik fivérének volt az özvegye, a férfi nem jött vissza a Nagy Háborúból, Vilma néni egyedül maradt és bigottan vallásos lett. A magas, szikár, sótlan asszony, mindig pattogósan szigorúan beszélt velem, nem nagyon kedveltem szegényt. Valaha jómódban élhettek, de ’19-ben, a Kommün után, vagy a fehér, vagy a kék pénzzel szinte minden vagyonát elvesztette. Valahol a Teleki tér közelében lakott, talán a Kun utcában, kis szobájában egy komplett oltárt állított fel. A szoba hangulatára ma is emlékszem, lakó része sötét volt és nagyon puritán, ezzel szöges ellentétben állt a csicsás díszekkel teleaggatott barokkos házikápolna. Vilma néni Szent Rita kápolnájába járt, a Rita név számomra olyan különleges volt. Rita valamilyen gonosz kígyó felett győzedelmeskedett, amely nem sebezte őt halálra és ettől aztán rögvest szentté vált. Most még jobban sajnáltam a különleges nevű szentet, mert a kígyó félelmetes állat a számomra, iszonyodtam tőle.
Vilma néni özvegyi nyugdíjából élt, meglehetősen szerényen és minden héten pénteken, pont délben – ebédidőben – megjelent az Alsóerdősor utcában. Ennek nagymama nem nagyon örült, mert a kedves rokon részben feltartotta, részben pedig - szikár termetét meghazudtolva - óriási étvággyal, rengeteget evett. A mi kajánkból. Nagymama úgy gondolta, hogy Vilma néni a papoknak adja a pénzét, és hozzánk jön enni. – Inkább csinálná fordítva! – zsörtölődött.
Mindig húzta az időt amennyire csak lehetett, hátha csoda történik, Vilma néni fogja magát és még ebéd előtt, elmegy, meg akarta úszni a vendéglátást, de ez szinte soha nem sikerült. Ekkor – nem lévén más hátra – következett a kínálás című népszínmű.
Vilma néni minden alkalommal hevesen tiltakozott, hogy nem, ő nem ebédelni, jött, nem is tudta, hogy már dél van, de ha már így alakult… Amikor nagymama szedni kezdte az ételt a tányérjára hangos kiabálásba kezdett:
„ – Hagyjad csak Juliskám! Hagyjad! – Na azt kis zúzáját azért még beleteheted! – Meg még egy kis húst is adhatsz…” és ez a mondat szállóigévé vált a családban, „haggyad csak, Juliskám!...haggyad!”
Vilma néni a nagy vallásossága mellett igen babonás is volt, és nem vetette meg az okkult tudományokat sem. Kedvenc időtöltése a szellemidézés volt. Nagymama ehhez jó partnernek bizonyult, mint közreműködő közönség.
A szellemidézés úgy történt, hogy a kis házmesterlakás még kisebb konyhájában a szellemidézők körbeülték a hokedlit. Rátették a kezüket az eternit lapra, úgy hogy a kisujjuk összeért, ez volt a szellemkör. Volt médium is, aki feltette a kérdéseket a szellemnek. A szellemnek elég egyszerű módon, koppantásokkal kellett jelezni a helyes válaszokat. Egy, két, illetve három koppantással. A szeánsz mindig nagy titokban és nagy besötétítésben történt – talán ha egy gyertya égett összesen.
A titoktartás főleg Kállay nagyapám miatt volt fontos, aki erősen ellenezte ezt a marhaságot. Történt egyszer, hogy nagyapám a vártnál korábban jött haza és már nagyban folyt a titkos párbeszéd a szellemmel. Éppen Vilma néni elhunyt férjével beszélgettek a médium segítségével. A hokedli kopogott, mint egy túlvilági morze gép, a médium pedig fordított.
Nagyapa kissé kapatosan megállt a konyhaajtóban, gyorsan felmérte, hogy mi folyik odabent, majd jó hangosan, dörgedelmesen azt mondta
„– Kedves Szellem! Nyald ki a seggem!”
Ezen a szellem, úgy berágott, hogy a hokkedlit teljes erejével megtáncoltatta, alig lehetett megállítani, a nők halálra ijedtek, a médium elszaladt, viszont soha többé nem sikerült a szellemet megidézni. Érthetően megsértődött, a kollégáival együtt. Nagypapa elűzte szegényeket.
Nagymama főnöke Bukovszky Béla bácsi volt, a háziúr. Szigorú, magas, sovány és nagyon kopasz ember volt. Sokszor úgy fénylett a csupasz feje, mint a kugligolyó. Nagyon tartottam tőle. Minden hónapban eljött és elvitte a lakbért, amit nagymamának kellett összeszednie az egész házból. A háziúr Tápiósülyben lakott hatalmas házában. Nagymama úgy mondta: kúriában. Önző és irigy ember hírében állt. Egy nagy barna bőr aktatáskával járkált, abban a hordta a papírjait, a pénzét és a tízóraiját.
Látogatásakor leült a konyha asztalhoz, – amelyet előzőleg nagyanyám ropogósan tiszta abrosszal terített meg – és szertartásosan kicsomagolta az elemózsiáját. Érdekes módon az ennivalókra nem emlékszem, de egy kis csatosüvegre, amelyből aranysárga bort ivott és az apró piros almáira igen. A pici almákat gondosan felvágta, kicsummázta, sorba állította és mind megette. Soha nem kínált meg semmivel, senkit. Még engem sem. Ezt még a lojális nagymama is nagyon zokon vette, de soha nem merte szóba hozni. Féltette a jó kis „zsíros” állását, a szegényes, de biztos megélhetést.
Nagyanyám gyerekei, anyámék négy elemit és négy polgárit végeztek, – ez a régi nyolc általánosnak felel meg – az iskola befejezése után mindenkinek dolgozni kellett. A lányok a közeli Divatcsarnokban helyezkedtek el, Dódi lakatosnak tanult, és jó sok gond volt vele, amíg megkapta a mesterlevelét.
Anyám
Nagypapa a fronton volt, ezért nagyanya hazament a szülői házba a nagy eseményre, így anyám Monoron született, de csak néhány hónapig élt ott a nagymamával, jöttek vissza sietve, Pestre a Várna utcába. Elbeszélése szerint egy kietlen nagy, gangos bérházban laktak, alig várta, hogy elköltözzenek onnan. Amikor nagyapa hazajött egy kis szabadságra a frontról mindig egy új gyermekkel gyarapodott a család.
Anyám gyerekkoráról nem sokat tudok, ő úgy mesélte, hogy sokat betegeskedett, sokszor volt torok (mandula) gyulladása, orvosra nem volt pénz, nagymama petróleumos ronggyal kezelte a bajt. A rongyot rátekerte az ujjára - bemártotta a petróleumba, és azzal törölgette mama torkát. Persze belülről. Nem csoda, ha anyám egy idő után nem vallotta be, ha fájt valamije. Egyszer a karja is eltört, mert leesett egy fát szállító stráfkocsiról még a Várna utcában. Orvoshoz nem mentek, a bába rakta sínbe, nem is forrt össze rendesen, egy kicsit görbe maradt egész életére. A gyerekek akkor úgy szórakoztak, hogy felmásztak a lovas kocsi hátsó rúdjára, és ott utaztak, mikor már messzire vitte őket a kocsi, leugrottak. Vagy sikerült, vagy nem. Anyámnak ezek szerint nem sikerült.
Az Alsóerdősor utcába költözés igazi változás volt a család életében. Nagyapa megkapta a házmesteri állást, és mellette még a gázgyárban is dolgozott a mai Köztársaság téren. Az is könnyebbséget jelentett, hogy innen lényegesen közelebbről kellett bejárni a gyárba. Akkoriban sokat gyalogoltak az emberek. A házunkkal szemben, az Alsóerdősor 6-ban kocsiszín és fogadó volt, igazi nagy lovas kocsik álltak be az udvarára, a kocsisok ittak és káromkodtak. A lovak gyönyörű sárgaréz lószerszámot viseltek, az utca viszont tele volt lókakával. Minden az átutazók kényelmét szolgálta, az utcában két kupleráj és egy elegánsabb „szalon” is működött. Ma általános iskola áll a valaha volt két földszintes örömház helyén. A szalon épületének földszintjén ma kifőzde működik. Ott van a világ legjobb csülkös bablevese.
A Munkás utca sarkán volt a Tálas kocsma – emlékszem a szép vörösréz pultra és a kármentőre, a Rákóczi út sarkán állt a másik kocsma, az Ilkovics. Ma már nem tudom, hogy tényleg Ilkovics volt-e, vagy csak a félelmetes hírű eredetije után elnevezett fiókintézet. A rossznyelvek szerint először be kellett dobni egy hatalmas kést, és ha nem dobták vissza, akkor be lehetett lépni. Sokszor az egyik kocsmától a másikig verte egymást az „úri közönség”. De a sarkon rendszerint posztos rendőr állt, aki gyorsan véget vetett a balhénak.
Mindazonáltal az Alsóerdősor utcai bérházban jól megfért egymás mellett a nagypolgári jólét és a tisztes szegénység. Mi voltunk a hetedik kerületi „Chicago” széle. A kétes hírű Keleti pályaudvar sem esett túl messze a házunktól.
A Rózsák terét akkoriban Szegényház-térnek hívták, mert az Alsóerdősorban, a mai (öngyilkos) kórház helyén működött a szegényház. Akkor úgy gondoskodtak a hajléktalanokról, hogy összegyűjtötték őket, és ha nem is fényes körülmények között, de eltartották őket. Senki nem aludt télen az utcán, még a koldusok sem. Jókat lehetett játszani, a gyerekeké volt az utca, autó csak hetente egyszer ment el a ház előtt, az is nagy szenzációt keltett. Mamáék hétvégeken a Ligetbe (lizsébe) jártak szórakozni, a Vurstliba, és az Angol parkba. Néha moziba is mentek a Huszár utca sarkán volt a Roxi mozi, a Szövetség utca sarkán a Phőnix, később ez a két mozi lett a házbeli kiskamaszok törzshelye.
Az igazi nagy szerelmek is ezekben a (kis piszkos) mozikban realizálódtak, egyéb lehetőség hiányában itt lehetett jókat csókolózni a sötétben. A szünet, illetve a film vége előtt a jegyszedő egy kis csengővel körbejárt, előzékenyen jelezve, hogy vigyázat, nemsokára világos lesz, ideje rendbe szedni magatokat.
Anyám mesélte azt is, hogy gyerekkorában sokszor kellett kimenni éjszaka kaput nyitni, Macával vitték magukkal a kis sámlit, arra álltak rá, hogy elérjék a felső zárat. Minden munkát el kellett végezni a gyerekeknek is, ez így volt rendjén. Csak a fakanalat nem adta át Nagymama soha sem, és ennek eredményeképpen nem is tanultak meg főzni a lányai.
A közeli Magyar Divatcsarnok Áruház (MDCS) szinte kínálta magát. Anyám tizenöt évesen került oda tanulónak. Először is új keresztnevet kellett választania, mert a tulajdonos Ruttkay Antal úr feleségét is Jutkának hívták, és egy eladókisasszonynak nem lehetett azonos keresztneve a főnök feleségével.
Így lett anyám neve hosszú évekre Ica. Még ma is használjuk azokat a valaha jobb napokat látott hímzett, azsúrozott damaszt abroszokat, amelyek anyám kelengyéjéből megmaradtak és vagy a „K.I.” (Kállay Ilona) monogram, vagy az „Ica” név van szép díszesen belehímezve.
Az utókor nem véletlenül emlékszik úgy Ruttkai Antalra, mint a modern üzleti reklám hazai apostolára. Ruttkai, akinek édesapja egy Hársfa utcai szatócsboltban kezdte a kereskedést, 1921-ben alapította meg áruházát a Rákóczi út 74-ben, közel a Szövetség utcához. Dacolva a kietlen környékkel a Magyar Divatcsarnok az évtized végére elfoglalta a szomszédos házak alsó szintjeit, és 1934-re megszületett a pazar építészeti kialakítású, hihetetlen választékot kínáló áruház. A ruhától a játékig, a bútortól az élelmiszerig mindent lehetett benne kapni.1936-ban ez az üzlet már csaknem annyira hozzátartozott a korábban minden látványosságot nélkülöző külső Rákóczi úthoz, mint a Keleti pályaudvar. A Rákóczi út igazi újdonsága a 7-es busz volt, amelynek első járata 1936. május elsején a Keleti pályaudvar és az Erzsébet híd között kelt az útjára. Egyik megállóhelye éppen a Divatcsarnok előtt volt, a Szövetség utca sarkánál.
Egy tanulólány havi fizetése nem volt magas, de mégis nagy segítség volt a népes családnak. Anyám nagyon szép lány volt és ezt észre vették az Áruházban is. Gyakran lépett fel divatbemutatókon és részt vett az árukatalógusok fotózásain is. Ezért külön pénz nem járt, de az összes próbakisasszony nagyon boldog volt, hogy amíg a fotózás vagy divatbemutató tartott, nem kellett a pult mögött állni.Anyám híres színésznőkkel, Bajor Gizivel, Ruttkay Évával és a későbbi sikeres, Kossuth díjas prímabalerinával, Lakatos Gabriellával lépett fel egy kifutón, erre mindig is nagyon büszke volt. Rengeteg, gyönyörű fotója sajnos elkallódott, csak néhány maradt meg emlékbe.
A Magyar Divatcsarnok igényes volt az eladóival szemben, a lányoknak kifogástalan frizurával, ápolt körmökkel és fényesre suvickolt magas sarkú, fekete körömcipőben kellett megjelenni már jóval a nyitás előtt. A köpenyük csillogó fekete klottból készült, hozzá hófehér keményített madeira, ripsz, vagy csipke gallért kellett viselni. Az osztályvezetők naponta, személyesen ellenőrizték őket, és ha valaki nem felelt meg a szigorú követelmények¬nek, először a fodrászhoz zavarták el, másodszor pedig már haza. Megjegyzem, hogy a divatcsarnoknak saját személyzeti fodrászata volt, házi manikűrössel, a kötelező – kedvezményes – szolgáltatás díját a hónap végén vonták le a dolgozóktól.
A vevőkkel nagyon udvariasnak kellett lenni és mindent meg kellett próbálni, hogy a vevő vásároljon is. Ha egy vezető el tudott adni valamit – bármit –, annak a vevőnek, akit az eladó „csak úgy” vásár-lás nélkül elengedett – annak komoly következményei lettek. Nagynéném, Maca útja már automatikusan a Divatcsarnokba vezetett, mint ahogy a harmadik leány testvéré, Icáé is. Icának magasabb iskolai végzettsége volt, ő már egyből „irodista” lett, magasabb fizetéssel, nem kellett a pult mögé állnia (Őt azután Kisicának – Kisinek nevezték el, hogy anyámtól megkülönböztessék.)
A Divatcsarnokban nagy szerelmek születtek. Apám is ott kezdett dolgozni, ő az áruház dekorációjában volt grafikus tanuló. A tanulóknak először árcédulákat kellett írni, abban az időben ez nem festékkel, hanem fekete tussal történt. (A tus nem jön ki egyetlen anyagból sem, soha, semmivel.)
Apám olyan szerelmesen nézte anyámat, hogy véletlenül kiborította a pulton a tusos üveget, a fekete lé kiömlött, és végigfolyt vagy két tucat méregdrága hernyóselyem nyakkendőn is. Szerencsére nem rúgták ki, de a kárt mindig, mindenkinek meg kellett téríteni. Persze lehetett rá kedvezményt is kapni, megengedték, hogy nagyker-áron, részletekben fizesse. Papa két évig fizette a kárt, és hosszú évekig kiváló minőségű, de enyhén tusos nyakkendőkben járt.
A dekorációban mindig sok érdekes dolog történt, de ezeket csak a mesékből ismerem. A kedvenc történetem a Húsvéti kirakat. Kitalálták, hogy az áruház legnagyobb ablakában egy nagy, fehér, veszszőből font húsvéti tojás körül igazi kis hófehér angóra nyulak játszszanak, szaladgáljanak. A kirakat alján csíkokra vágott zöld krepp papír reprezentálta a friss füvet. Enni igazi sárgarépát kaptak a kis nyuszik. Amikor a répa elfogyott a falánk állatok felzabálták a zöld krepp papírt is. Sajnos ebben lehetett valamilyen mérgező anyag, mert nyulak rövid idő alatt valamennyien elpusztultak. Szegények a hátukon feküdtek és a lábaik az ég felé meredeztek, szörnyű látvány lehetett. Iszonyú botrány kerekedett, amikor Antal Úr büszkélkedni akart a különleges dekorációval, de csak döglött nyulakat tudott volna mutogatni. Ilyenkor gyorsan kellett intézkedni, a kirakatot átrendezték, a papírt kidobták, új nyulakat hoztak, a happy-endet pedig az jelentette, hogy tekintettel a nagy ünnepre és a gyors intézkedésre, senki nem kapott büntetést a tulajtól.
Anyámnak rengeteg udvarlója volt, de ő a papát választotta, akivel boldogan, nagy szerelemben éltek apám haláláig. Nagymama először nem nagyon örült apám közeledésének. Nem a személye ellen volt kifogása, apám elbűvölő sármőr volt, hanem a származása nem volt elég „tiszta”. Enyhén antiszemita nagyanyám, hiába mondogatta mindig azt, hogy semmi baja nincs a zsidókkal. Apám még időben áttért a református vallásra, és mint „árja párja” megúszta egy jó kis, protekciós budapesti munkaszolgálattal. Mint önkéntes tűzoltó, legtöbbször Csepelen teljesített szolgálatot, mindig reszkettünk, hogy vajon hazajön-e. A rettenetes háborút megúszta, csak az oroszokat nem, de erről majd később írok.
Anyám és apám 1936. június 1-jén kötöttek házasságot a Vilma királyné úton, a Fasori református templomban azon a napon, amelyen férjem, Lehel született Jászberényben. Nászútra Visegrádra mentek, itt apám gyönyörű fotókat készített.
A Divatcsarnok igazi szociális intézmény volt, és bár kemény munkát követelt a dolgozóitól, igen sok kedvezményt is adott. Mamáék mindent ott vettek, részletre, szépen berendezkedtek és teljesen el is adósodtak. A régi képekből ítélve sokat szórakoztak és sportoltak is. Apám szívesen teniszezett, de nagyon szeretett kirándulni, sakkozni és főleg ultizni. Szép számmal vannak fotók téli korcsolyázásokról, de szívesen jártak nagy társasággal a Római partra evezni is. Akkor még lehetett fürödni a Dunában, az apró kavicsok között szép kis kagylókat, csigákat találni. Kifeküdtek a stégre és csak a Lizit (napfényt) várták, hogy ragyogó barnára süljenek.
1939. április 10-én, Húsvét hétfőn hajnalban jöttem a világra, a nyuszi hozott. Milyen érdekes, hogy a kínai horoszkóp szerint is a Nyúl évében születtem, mint igazi kos. Ebben az évben mutatták be minden idők legnagyobb mozisikerét, az Elfújta a szél című filmet, és ebben az évben tört ki a II. Világháború is. Mamának nagyon gyorsan vissza kellett menni dolgozni az áruházba, de az Alsóerdősor jó közel volt, napközben többször is hazaugrott szoptatni, a köztes időben nagymama dajkált.
Keresztanyám Maca, keresztapám Ruttkay Antal úr lett, én lettem a 64-ik keresztgyereke. Minden Magyar Divatcsarnokos gyereknek ő volt a keresztapja, de ennek azért a tisztelet mellett gazdasági okai is voltak. A rendszer jól működött. Apám szerint, nehéz időkben minden rendes zsidó gyereket legalább egyszer meg kell keresztelni.
Antal Úr valamennyi keresztgyerekét évente egyszer – a születésnapján – látványosan végigvitte az áruházán, és tetőtől talpig felöltöztette egy rend nyári és egy rend téli ruhába, a hozzáillő cipővel és fehérneművel is ellátta. Játékosztásra mindig karácsonykor került sor hatalmas kakaós, kalácsos, műsoros gyermekzsúr keretében, csillogó, óriás fenyőfa alatt. Ezek a jótétemények rendre megjelentek a korabeli újságokban és társasági lapokban, hiába, a good¬will és a PR nem új találmány.
Születésemre egy hatalmas fehér, Tente márkájú mélykocsit kaptam keresztapámtól (ez megfelel a mai legeslegdrágább Chicco márkának), akkora volt, mint egy batár, ebben vittek sétálni a környékre. Apám rengeteg fényképet készített rólam, nagy örömmel büszkélkedett velem, bár igazából inkább mégis fiút szerettek volna, aki tovább viszi a család nevét.
Ahogy cseperedtem, korán elkezdtem hegyezni a fülem az érdekes családi történetekre, pletykákra és botrányokra. Mindig az érdekelt, ami nem az én fülemnek való volt. A „Nicht vor dem Kind”-re automatikusan felkaptam a fejem és tudtam, most jön az érdekes, a jó kis szaftos. Miután a család nem igazán beszélt idegen nyelven, csak lehalkították a hangjukat, de én már tudtam, hogy figyelni kell. Sajnos e történetek igazság tartalmát ma már nem tudom kontrolálni, csak az emlékeimre tudok hagyatkozni.
Első emlékeim a háborúhoz kapcsolódnak. Illetve még az ostrom előtt levittek vidékre, Monorra a rokonokhoz nyaralni, megerősödni, mert bármilyen hihetetlen nagyon sovány kislány voltam. Girhes macskinak csúfotak. Nem tévedés, nem macskának, hanem macskinak, mert egy macska tud kövér lenni – a macski viszont nem.
Monoron lakott Etelka néni, nagyanyám szintén özvegy nővére. Két lánya volt: Etelka és Margitka. A fiatalabb Etelka férjnél volt, a férjét Rendek Istvánnak hívták, cipész volt. A műhelyét suszterájnak hívta. Született egy kislányuk, akit a változatosság kedvéért szintén Etelkának hívtak, Rendek Etelkának. Pont egy évvel volt idősebb nálam, neki is április 10-én volt a születésnapja. Óriási balhét csináltam, amikor anyámék lehoztak a születésnapunkra egy-egy nagy kerek dobos tortát a Hauertől, és Etelkáé egy szelettel nagyobb volt. (Én öt éves voltam, ő pedig hat, pont hat.) Egyáltalán nem érdekelt anyámék érvelése, hogy ő egy évvel idősebb, és majd jövőre én is nagyobbat kapok, vigasztalhatatlan voltam. És még ma is emlékszem rá.
Monoron fedeztem fel a falu és a város közötti különbséget. Néhány dolog nagyon tetszett és főleg ezekre emlékszem. Szalmazsákos ágyban aludtam. A szalmának kellemes mezei illata volt, izgalmasan tudott zizegni, és a hibátlan szálakkal lehetett tejeskávét és kakaót inni, sőt – amit legjobban szerettem – szappanbuborékot fújni. A monori rokonok azt is megengedték, hogy legyen egy „saját babaházam”. Az egyik használaton kívüli nyúlketrecet kaptam meg, Pista bácsit kívül-belül frissen kimeszelte, és kaptam bele még egy kisszalmazsákot is. Ez a pici fészek számomra maga volt a paradicsom, ide tudtam elbújni, ha úgy tetszik visszavonulni, soha nem akartam elmenni innen.
A kert végében volt a málnás, rengeteg málna termett itt, és nekünk gyerekeknek szabad volt szedni és enni minden mennyiségben. Nagyon szerettem enni a friss málnát, szedni már kevésbé.
Egyszer, amikor hátraszaladtam „málnázni”a kertbe, egy friss, zöld kukorica levélen málnát találtam, egy egész nagy kupaccal az út közepén. A szomszéd fiú szedte nekem ajándékba. Sokáig nem láttam őt, csak a málna volt ott mindig a szép zöld kukorica levélen, nap mint nap. Egyszer aztán előkerült a fiú is, Titlis volt a beceneve, az igazi nevét már nem tudom. Szerelmesek voltunk egymásba, ezt ő mondta, én akkor még csak öt éves voltam. Ő azzal bizonyította be a szerelmét, hogy fejen állt a háztetőn. Nekem. Én úgy gondoltam, hogy rémes dolog lehet ez a szerelem, részben, mert féltettem a fiút, hogy leesik, részben attól féltem, hogy nekem is egy hasonló produkciót kell majd csinálni. Mégis én kaptam ki, amikor a fiút nagyszülei rajtakapták a háztetőn, igen zokon vették, hogy a kis pesti rüfke (ez én voltam, ötévesen) miatt a gyerek kockára teszi az életét. Fogalmam sem volt róla, mi az hogy rüfke.
Monoron remek helyekre lehetett járni. Először is hetente egyszer elmentünk a pékségbe, Etelka néni hatalmas, kerek, fehér kenyereket sütött. Ő maga dagasztotta a tésztát egy nagy fateknőben, krumplit is tett bele, sőt nekem megsúgta, hogy a házi kenyér azért ilyen finom, mert kakastej is van benne. Én ezt simán el is hittem, hiszen nagymama is azt használta, Pesten. A lisztbe mindig beleszórt még öt szem búzát is, mert olyan simára kellett dagasztani a tésztát, hogy azokat mind meg is találja a végén. Olyan volt az egész, mint egy bűvészmutatvány.
A nagy és nehéz kenyereket talicskával toltuk a pékségig, visszafelé pedig én ülhettem az izgalmas járgányba. Etelka néni mindig sütött egy mákos barcheszt és egy foszlós, mazsolás kalácsot is vasárnapra.
Monoron rengeteg állat volt a ház körül, tyúkok, csirkék, kiskacsák, a kedvenceim mégis a kis puha nyuszik voltak. A ház előtt, az árokparton nőtt a papsajt, azt szerették a nyulak, délutánonként tépdestük nekik a vacsorát. A kecskét Micinek hívták, rengeteg kecsketejet ittam, Mici egész nap legelt egy kis csengő volt a nyakában. Kicsit tartottam is tőle, mert csontos homlokával nagyokat tudott döfni az emberen. Szerettem inni a frissen fejt, gyolcson szűrt, langyos, édes kecsketejet.
A kulturális élet a Monori Gazdakörben zajlott. Pista bácsi néha elvitt magával, itt találkoztak a férfiak, volt ott söntés (lehetett inni), és volt egy igazi kuglipálya is. A férfiak nagyokat gurítottak. A bábukat kiskamasz fiúk állították, munkájukért cserébe, a játék végén ingyen guríthattak. A kis kölykkök igazi profik voltak.
Egyszer-kétszer kimentünk a monori strandra is, de azt nem igazán szerettem, mert hideg volt a vize. Én a Palatinus meg a Széchenyi jó melegvizes gyermekmedencéihez voltam hozzászokva.
- Kényes, pesti kislány – mondták ilyenkor –, de nem vettem sértésnek, csak hiányzott a jó kis melegvíz.
Néha színházba is mentünk, a színházat ítt színkörnek hívták, teljesen elbűvölt, hogy minden este mást játszottak. A jegyet nem feltétlenül pénzért kellett megvenni, lehetett csirkével, szalonnával, kolbásszal is fizetni. Tekintettel a technikai és létszámbeli lehetőségekre, sajátos rövidítéseket követtek el a színművek dramaturgiáján, az Ember tragédiáját is jól leegyszerűsítették, a komplikáltabb, sokszereplős színeket simán kihagyták a drámából. Rám a legnagyobb hatást a Mária főhadnagy című dalmű tette. Két dolog lepett meg igazán, Mária a főszereplőnő majdnem végig nadrágban játszott, és igazi könnyekkel sírt a végén. Ezt tatottam a legnagyobb teljesítménynek. De itt láttam életemben először a János vitézt is. A János vitézt is nő játszotta, úgy látszik a fiatal férfiak akkor már mind elmentek a frontra.
A János vitézből legjobban a tündérek tetszettek, másnap az öszszes régi függönyt elkönyörögtük Etelka néniktől, házi szinpadot csináltunk a kertben, a két diófa között pokrócokat feszítettünk ki és itt ugráltunk a csipkékben. Tündér színésznő akartam lenni. És persze királynő is.
Monoron találkoztam először a halállal is, a szomszéd házban halt meg egy fiatal lány. Tüdőbajos volt. Nagyon meglepődtem, hogy nem vitték el rögtön a háztól, jöttek a rokonok fekete ruhában, barátok, ismerősök és egész éjjel sírtak, énekeltek, virasztottak gyertya fénynél. Másnap megérkezett a szép, csiszolt üveges, arannyal díszített halottas kocsi, gyászhuszárral és mindenki ment a temetőbe. Engem nem vittek ki, ezt eléggé zokon is vettem.
Előfordult, hogy repülők húztak el felettünk, ilyenkor Pista bácsi megjegyezte, hogy mennek bombázni, a Bácskába. Volt egy verem az udvarban, azt mondták, hogy oda kell majd elbújni, ha Monort is bombázni fogják. A verem nyírkos volt, sötét és büdös, nagyon izgultam, hogy megússzuk a bombázást és ne kelljen a verembe bújni.
Néha kimenntünk a Monori nagyerdőbe, ahol nagyanyám és Etelka néni másik testvére élt, Zsuzsika néninek hívták. Ő lakott a legnagyobb házban, mert Ő volt a legidősebb a Czabay testvérek között. Ebben a családban is fontos volt az öröklési sorrend, Zsuzsika néni volt az első számú kedvezményezett.
Nagyanyámnak nem sok jutott az osztozkodásból, kapott egy kis „juss” fazekat, ami öntöttvasból készült, kívül sötétkék volt, belül kopott fehér zománc borította, és ezt nagy becsben tartotta. Ebben olvasztottuk a libazsirt. Nagyon szerettem a libazsíros kenyeret piros paprikával.
Monoron mindig felhízlaltak, szerettem az abált toka szalonnát és a házi kolbászt, amiből soha nem adtak eleget, mert azzal spórolni kellett a következő disznóvágásig. Érdekes, hogy a szalonnát bőven mérték, de a kolbászt nem. A kamrában lógott egy nagy sódar is, abból főzik a sonkát Húsvétkor. De ezt én soha nem tudtam már megkóstolni.
Az ostrom
Amikor beköszöntött az ősz, 1944 ősze, anyámék hazavittek Pestre. Érezték, hogy nehéz idők jönnek, a háború egyre közelebb ért, legyen inkább együtt a család.
Anyámék még a nyár folyamán elcserélték a szép kis Gyémánt-házi garzonjukat egy nagy háromszobásra, ez volt az Alsóerdősor 3. első emelet 10-es számú lakása. Itt laktak Székelyék, akiknek be kellett menni a gettóba, a holmijukat, bútorokat, ruhákat összetolták az egyik szobában, mi csak két szobát használtunk. Én semmiképpen nem akartam eljönni nagyanyám jó meleg dunyhás ágyából, de azért örültem, hogy közelebb vagyok a szüleimhez, és gyakrabban láthatom őket.
Megkezdődtek a légiriadók, mindenki a rádióra tapadt és hallgatta a bemondót, aki közvetítette a támadásokat. Jött az elsötétítés, a szórakozóhelyek alig működtek. Jöttek az amerikai nehézbombázók az őket kísérő vadászgépekkel együtt.
A rádió állandóan ismételte: Baja-Bácska légiriadó, Szolnok elesett,
– „ Budapest vigyázz!” – Amikor ezt mondták, már kellett is rohanni a pincébe.
Először a ház közös pincéjébe mentünk, de ezt nagymama nem szerette, mert tele volt ágyakkal, mindenféle jött-ment, idegen emberekkel, menekültekkel. Ezért a saját szenespincénket rendeztük be hosszabb tartózkodásra, az ostromra. A pince alját és oldalait szönyegekkel fedtük be, így jó tiszta, meleg és otthonos is volt. Puha matracokon aludtunk, jó meleg dunyha alatt. Egy vaskályha állt a kis komfortos pince középen. Több céllal működtettük, ezzel lehetett fűteni, vizet melegíteni mosakodáshoz, és ezen lehetett főzni, krumplit sütni. Nagyanya mindig mondta, hogy ez egy jó kis samottos kályha. Nem tudtam pontosan, hogy mi az a samott, de jó dolognak tartottam, mert mindig csak dícsérték.
Karácsonykor költöztünk le végleg a pincébe, Szenteste volt, még éppen csak megjött a Jézuska, amikor egy légiriadó véget vetett az ünnepnek, ezután a család hat hétig nem tudott feljönni a pincéből, és visszamenni a lakásba. Nagyon sajnáltam otthagyni a gyönyörű plafonig érő karácsonyfát, a szép díszekkel, még a szúrós angyalhajat is sajnáltam. Ebben az évben már nem került igazi Sthümmer-szaloncukor sem a fára, a cukrot nagyanya főzte, selyempapírba csomagolta és fényes sztaniol-papírral díszítette. Sajnos a cukor teljesen beleolvadt a selyempapírba. Egyáltalán nem tetszett ez az ehetetlen új cukor. Az ablakokat lila iskolai füzetbekötő papírral kellett beragasztani, a szigorú elsötétítés miatt. Már első este valahol a közelben esett le egy bomba, a lakás ablakai betörtek, és legnagyobb bánatomra a legtöbb gyönyörű karácsonyfadísz is összetört.
Először játéknak fogtam fel a pincét, és nem tudtam, hogy ott félni is kell, rohangáltam a csövek között. De később, amikor egyre nagyobbat szóltak a belövések és a robbanások, megszeppentem, és azt kívántam, hogy bárcsak minél előbb elmúlna ez a rémség. A környező házak sorra bombatalálatot kaptak, sokan meghaltak a pincékben is, a mi házunk szerencsés volt.
Egyszer felmerészkedtünk a pincefeljáróhoz és láttuk a sötét égen a Sztálin-orgonák és a Katyusák nyomvonalait. Budára mentek. Félelmetes volt és egyben nagyon szép is. Gyilkos tüzijáték. Lassan elfogytak az ételtartalékok, nem volt már se borsó, se bab, se lencse – ez utóbbit nagyon utáltam –, sőt később már víz sem volt.
Először tetvesek lettünk, majd rühesek, nagyon kétségbe estem, amikor le akarták vágni a szép hosszú hajamat, a két hatalmas, vastag, deréking érő copfomat. Nagymama nem adta fel, szálanként kente be s jól bevált szerrel, a petróleummal, hogy még a „serkék” – ezek a tetvek petéi – is elpusztuljanak. A rühök nagyon csíptek, jobban mint a tetvek, mindenemet véresre vakartam, sárga büdös krémmel kenegettek, és végül rendbe jöttem. Nagymama szigorúan elégette a fertőzött ruhákat.
Dódi
Dódi volt nagymama szemefénye, az egyetlen fiú a testvérek között. A Fiú, aki majd – reményei szerint - továbbviszi a Kállay nevet. Dódi tanult mestersége a lakatosság volt, sajnos elég gyakran volt munkanélküli. Munkát keresni legtöbbször a Köpködőbe járt, így hívták az Állami Munkaközvetítőt a Bérkocsis utca és a József körút sarkán, itt álldogáltak a melósok nagy csoportokba verődve, egyik bagóról a másikra gyújtottak, miközben állandóan köpködtek. Munka sajnos nemigen akadt. De a szemüket szívesen legeltették a közeli Csirke-kórzó stirchelő lányain.
Aztán a haverokkal átballagtak a Gimpli szigetre, a Keleti pályaudvar mögötti elhanyagolt, kissé poros rétre, szemben a régi Lovival, a mai Sportcsarnok gyakorlópályáinank helyén. Ott már vártak rájuk a Gyep (Lóversenypálya) bookijai és öt pengőért kínálták a szerencsét, a boldogságot. De a lovak csak vitték a nem létező pénzt, és ettől szegény Dódi nem volt nagyon boldog. Előfordult, hogy ivott is egy kicsit, gyakran biliárdozott – és néha, amikor végképpen pénzre volt szüksége kiment a lovira is. Ha időnként megszorult, titokban hozzányúlt a lakók által befizetett lakbérhez is, ugyan, ezt csak kölcsönképpen gondolta magához venni, és csakis addig amíg visszanyeri. Legtöbbször azonban, ahogy az lenni szokott, nem nyerte vissza. A család nőtagjai kötelességszerűen, rendre kihúzták őt a bajból, de ezért nagyon sokat kellett kiszolgálni, kézimunkázni és kaput nyitni
Dódi jókedélyű, sármos, kedves fiú volt, bohém éltmódját sok stikli tarkította, még a bevonulása előtt. Szerette a nőket, a nők is szerették őt –bár nagymama szerint úgy szerette őket, mint a nyuszikat, mert rendszerint a fülükön keresztül fogta meg őket. Mindig szépeket súgdosott mindegyiknek a fülébe, azok meg el is hitték a sok marhaságot. Nagyanya szerette volna, ha Dódi olyan asszonyt hoz a házhoz, aki neki is elnyeri a tetszését, de ez nem így sikerült.
Patakiékat a háború előtt Pollákéknak hívták, az Alsóerdősorban a harmadik emeleten laktak, és nagymama már az ősi kezdetek óta engesztelhetetlen nagy harcban állt Pollák nénivel. Soha senki nem tudta, miért is vesztek össze igazán, bár én gyanítom, hogy nagymama rasszista világnézete indította el a bajokat.
Pollák néni, Králik Ilona néven Erdélyben született, Nagyszalontán, egy módos oláh cigány család szép, okos és nagyravágyó leányaként. Férje Pollák Mihály, pékmester áldott, jóravaló, béketűrő csendes, zsidó ember volt. Talán ez a párosítás – zsidó és cigány – nem tetszett katolikus nagyanyámnak.
A két erős akaratú, nagyszájú asszony, között életre szóló háború tört ki. Amikor csak alkalmuk nyílott rá, mindig hihetetlenül ronda szavakkal illették egymást, botrányos jelenetektől és ordibálós veszekedésüktől sokszor visszhangzott az egész ház. A lakók kiálltak a körfolyosó korlátja mellé, és páholyból élvezték a műsort, a nagy balhét. Pollák néni teátrálisan leköpködött a harmadik emeletről, nagymama így rendszeresen helyzeti hátrányba került, mert felfelé nehezebb veszekedni, (köpni nem is lehet) és ez különösen bosszantotta őt.
Úgy gondolom, hogy nagymama egy kicsit irigyelhette Pollák nénit, talán azért is, mert minden évben Abbáziában nyaralt, az Adriai tenger partján. Ezt a jó szokását még a háború után is megőrizte, utolsó tengerparti fotói 1947-ben készültek az elegáns, azúrkék Adriai üdülőhelyen.
A képeken természetesen sok-sok fiatalember társaságában látható, mert nagymama szerint Pollák nénit igazából csak a pasik érdekeltek.
Mindig egyedül ment nyaralni, mert úgy gondolta, hogy a férjét úgysem érdekelné a tenger. Tiszta kidobott pénz lenne, ha ő is vele menne. Én felakadt szemekkel és tágranyílt fülekkel hallgattam a meséit a mondén, nagyvilági életről, az esti korzó divatbemutatójáról, a gyönyörű szállodákról, az elegáns vacsorákról, amelyen kizárólag csak estélyi ruhában lehetett résztvenni.
Volt egy hatalmas rózsaszín belsejű tengeri csigája, csodálatosan búgott amikor a fülemre tettem, elhozta az azúrkék tenger zaját. Sok-sok évtizeddel később én is kaptam egy nagy tengeri csigát Leheltől az Adrián, Piránban, meghatottam vettem a kezembe, és nagyon örültem neki, mert a gyermekkorom elérhetetlen emlékét hozta vissza. A beteljesületlen álom vált vele valóra.
A másik emlékem egy üveggömb, amely az Abáziai tengeri korzót ábrázolta, ha megfordítottam és jól megráztam sűrűn hullott, kavargott benne a hó. Bizarr látvány volt, ahogy a pálmafák között kavargott sűrű pelyhekben a hó. Ma azt mondjuk rá, fúj giccs, de akkor nekem ez a gömb hozta el a nagyvilági életet, ez volt számomra a mesék birodalma. Látogatásaim alkamával soha nem felejtettem el felrázni.
Nekem a harmadik emelet jelentette a csodák birodalmát, a szekrényben soha nem látott gyönyörű ruhák és szőrmék sorakoztak, még strucctoll is volt. A kedvencem mégis egy hatalmas, széles karimájú, fekete florentin kalap volt, amelyet mindig felpróbálhattam. A kalap Polllák néni lányáé, Ibié volt, de én mindig is reméltem, hogy egy szép napon, egyszer majd kölcsön adja nekem, esetleg még örökbe is nekem adja. Talán. De mire felnőttem, már egyáltalán nem volt divat a kalap! Szóval én imádtam oda járni és nem értettem nagymama esztelen dühét, ha a Pollák család került szóba.
- Csak megrontanak téged azok a zsicik, kislányom – puffogott nagyanyám – ne menj oda, ne járkálj hozzájuk, csak rosszat tanulhatsz ott. Még a hajukat is festik, a lányával együtt, ráadásul vörösre. Vörös róka, vörös ló, vörös ember egyse jó! A gonosz kommunisták is vörösök! Mind tiszta vörösök. - hadarta egyszuszra, kétségbe esve nagyanya. De nekem fogalmam sem volt róla, hogy kik azok a kommunisták, és csak nagyon sokára jöttem arra is rá, hogy a „zsici”, a zsidó-cigány rövidítése.
Pollák bácsi péksége a Teleki téri piac közelében volt, a Dankó utca 27-ben volt, imádtam ide elkísérni őt, mert ilyenkor kivitt a Tangóra is. Az igazira. Nagymama mindig csak a zöldséges részre vitt, pedig az volt igazán izgalmas.
- Pollák bácsi, miért hívják Tangónak ezt a piacot? - érdeklődtem a szakértőnél.
- Nem hallod a zsibárusok recsegő gramofonjainak a hangját, nem látod, hogy táncolnak az ócskások, hogy lejtenek, sasszéznak jobbra-balra a portékájukkal, hogy elcsábítsák a vevőket. Nahát, ezért Tangó a Tangó. Ott a Zsibaj sarkánál láthatod a hírhedt Tetűbörzét, az az ó-szeresek sarka a piacon. Ott lehet ám csoda dolgokat kapni. Olcsón. Ne tévesszen meg a rongyos ruhájuk, ezek dúsgazdag emberek. Mármint néhányan közülük. Nem mind.
- De akkor miért nem hordanak szép ruhát, akinek van rá pénzük.?
-Mert ez így titkos.
- Vagy úgy? – és ezen elgondolkoztam
Imádtam a frissen sülő kenyér illatát, játszottam a pékség macskáival, akik munka-macskák voltak, mert egeret kellett fogniuk szigorúan. Más kaját állítólag nem is kaptak. Pollák bácsi jó természetű, csendes ember volt, imádta a feleségét és a gyerekeit. Neki köszönhette a család, hogy még a legnehezebb időben is ehettünk friss kenyeret.
Pollák néni keményen bánt a férjével, nagymama haláláig mesélte, hogy amikor Pollák bácsi mutatta a lyukas sarkú zokniját a felegének, az nem stoppolta meg, csak azt monta
„- Húzza csak lejjebb a cipőjébe! Majd a cipő kérge eltakarja a lyukat.”
Pollák bácsi békés ember lévén, szótlanul lejjebb húzta a rongyos zokniját. De a harag, a megaláztatás némán gyűlt benne. Soha senki nem goldolta róla, hogy egyszer majd betelik a pohár és nem várt módon fel is lázad.
Biró Gyurinak elefántcsontfejes sétabotja volt. Csak azzal tudott járni, mert az ostrom alatt orbáncot kapott a lábára. Az orbánc akkoriban életveszélyes, fertőző, akár halálos betegség is lehetettt. A betegség neve nagyon izgatta a fantáziámat, na meg a Bíró Gyuriról terjedő pletykák, suskusok is. Gyurinak is bujkálnia kellett a zsidó-törvények miatt, Pesten teljesített munkaszolgálatot, de az utolsó időkben már nem vonult be szolgálatra, szerencsésen megszökött. Valahol Budán dekkolt, a Királyhágó tér környékén, keresztény barátoknál egy villa alagsorában a testvérével, Bíró Cicával. Amikor forró lett a lába alatt a talaj, még a hidak fellrobbantása előtt hazajött az Alsóerdősorba, és néhány hónapig Dódival, Lacival együtt bújkáltak az ostrom alatt.
Hatéves sem voltam és füleimet nagyon hegyeztem minden titkokra. Bíró Gyuri és Pollák Ibolya igazi nagy gyermek-szerelem beteljesüléseként fiatalon házasodtak össze. Ennek ellenére Bíró Gyuri beleszeretett harmadik emeleti szomszédjuk, Iván Kálmán feleségébe. Ez az új szenvedély olyan nagy, és olyan mindent elsöprő volt, hogy Gyuri elvált Ibolyától, elvette a szomszéd asszonyt és természetesen el is költöztek a házból. Ibolya igen nehezen viselte a válást, szerelemmel szerette a férjét, Bíró Gyurit és soha nem felejtette el igazán.
Sok sok évtizeddel később, amikor szegény Ibi már halálos beteg volt, kórházban feküdt, levették a mellét, üzent Gyurinak - látogassa meg, el akar búcsúzni tőle, és Gyuri meglátogatta. A történetben az a legszebb, hogy az üzenetet Ibolya második férja, a mi Dódink adta át Gyurinak. Ahogy visszemlékezem az elbeszélésekre, Gyuri nagyon tisztességesen viselkedett, mindig segítőkész és lojális volt a családdal is, még a hivatalos válás után is.
Tehát amikor Bíró Gyuri elköltözött, Ibolya egyedül maradt. Dódi szintén boldogtalan volt, mert ő meg reménytelenül beleszeretett Szabó Gizibe – Kocsi Böbe barátnőjébe – de Gizi sehogy nem akarta Dódi lángolását észrevenni. Hogy teljes legyen a kör, meg kell jegyezni, hogy Gizi Nagy Rudiba volt szerelmes, halálosan. De Rudi valahogy nem viszonozta ezt a nagy lángolást. Így Gizi is boldogtalan volt.
Végül is az ostrom alatti nagy bujkálásban Ibolya és Dódi összekerültek és lasssan egymásba szerettek. Bár kezdetben senki nem hitt benne, a szerelem komolynak és tartósnak bizonyult. Egy szép napon Ibi hozzáment Dódihoz. Ezt nagyanyám soha nem tudta sem feldolgozni, sem megbocsájtani. Sokáig egyáltalán nem akart szóba állni a fiával, a menyével meg még úgysem, de a legjobban szegény Pollák nénire haragudott.
- Legyen átkozott az a cigányasszony, nem elég hogy a fia a legszebbik lányomat kerülgeti, most még elvette az egyetlen fiamat is – sírt, zokogott és átkozódott.
Ibolya szép, érett, elegáns asszony volt, Dódinál néhány évvel idősebb is. A Pollák család is hamis, nagyon hamis papírokkal dekkolt, így jól jött nekik Dódi tiszta „árja” katolikus papírja.
Pollák néni egy rövid időre befogadta a szerelmeseket a harmadik emeletre, majd egy mindent elsöprő, parázs veszekedés után valahová a Kerepesi útra költöztek és ott is maradtak néhány évig. Dódi a közeli Ganz gyárban dolgozott, Ibolya pedig „irodista” lett.
Nagymama rémes dolgokat suttogott a házbeli barátnőivel, amikor úgy hitte, hogy én alszom, vagy nem hallom, pedig ekkor hegyeztem a legjobban a fülemet. Semmi nem érdekelt jobban akkoriban, mint a szexről szóló, „ne a gyerek előtt…- Nich for dem Kind” kezdetű történetek.
Nagymama úgy gondolta, hogy Dódit bizony alaposan megbabonázták. Másképpen hogyan is vehette volna el azt a nőt feleségül.
- Pina-szőrt kevertek a levesébe, azt a szegény Dódival megetették, ezért nem is tehet róla a nyomorult, hogy így behálózták, és ráadásul mindennek a „cigány asszony” az oka, hiszen ő főzte a levest – mondogatta nagyanya – eléggé el nem ítélhető, rasszista módon – és véget nem érően, a nap minden órájában mindenért, de mindenért Pollák nénit okolta. Hosszú eszme futtatásai mindig így zárultak, mint annak idején Cato beszédei a római szenátusban (És Carthagonak el kell pusztulnia a Föld színéről!) – mondta apám, aki nagymamával ellentétben pontosan tudta ki volt Cato.
A megbabonázás – ha volt ilyen - minadzonáltal elég jól sikerült, mert Ibi és Dódi életük végéig együtt maradtak, és mindig szépen, szeretetben éltek egymással.
Kisi, a Kis Ica.
A szerelem tombolt és győzött, nagymama legnagyobb bánatára a testvérek egyértelmüen kiálltak Dódi mellett. Különösen kis Ica, a húg, a legkisebb testvér mellett..
Nagymama kétségbe esett és igencsak zokon vette amikor rájött, hogy Ica és Ibolya öccse, Pollák Laci titokban találkozgatnak.
Pollák Laci 1925. május 12-én született Budapesten. Gyermekkora szeretetben telt el, mindenki kényeztette, különösen a nővére és az apja. 1938-tól, a belvárosi Sas utcában, a Borbás Testvérek textil nagykereskedelmében szolgált, mint kereskedelmi tanuló, 41-ben felszabadult és segéd-úr lett. Szépen keresett és szerette ezt a kényelmes, tiszta, érdekes munkát, de 43-ben a zsidótörvények miatt elbocsájtották, szerencsére édesapja pékségében felvették árukihordónak. Nagyon értékes állás volt ez egy zsidófiú számára, mert a pékség hadiüzemnek számított, munkaszolgálatra is csak „önkéntes” tűzoltóként kellett bevonulnia és ami a fő nem vitték el, végig Budapesten maradhatott.
Ica és Laci szerelme 1943-ban indult. Laci későn jött haza, Ica pedig kaput nyitott. Később már nem olyan későn jött haza, csak éppen kapuzárás után, és Ica rohant ki a csengetésre. Nagymama átpihengette az első randevukat, örült, hogy a fárasztó napi munka után után aludhat egy kicsit. Elaludt az ébersége is, eleinte nem vett észre semmit.
Ica és Laci csak titokban találkozgattak, féltek nagymama elemi erővel feltörő haragjától. De amikor kiderült, mert nem lehetett titkolni tovább, hogy a találkozások igen gyümölcsözőnek bizonyulnak és Ica gyermeket vár, elszabadult a pokol. Nagymama már Dódi „elvesztésével” is alig tudott megbarátkozni, de hogy dupla módon is rokonságba kerüljön ősi ellenségével, azt bizony nagyon megszenvedte.
Pataki Lacika 1945 februárjában jött a világra a Péterffy kórházban, az ostrom alatt, Budapest felszabadulásának a napján, amikor a harcoló felek még nem tudták, hogy ez a nap már a felszabadulás napja és mindkét oldalról erősen lőttek. Icát szinte golyózáporban, hordágyon vitték a Péterfi utcai Mabi kórház pincéjébe szülni. A pince tele volt sebesült katonákkal és minden lehetséges fertőzési góccal. Ezért Ica csak egy napot töltött a kórházban, mielőbb haza kellett hozni, őt és a gyermeket, ez látszott biztonságosabbnak.
Ica és Laci még tekintettel a családi és egyéb háborús helyzetre még nem voltak megesküdve, de zseniális nagynéném, Maca megoldotta a dolgot. Fehér fityulát kötött a fejére, rávarrt egy vörös keresztet, hozzá egy igazi nagy fehér, vöröskeresztes karszalagot tűzött karjára. Pataki Lászlónak – az apának - sínbe tették az egészséges karját, aztán egy nagy fehér kedővel látványosan a nyakába kötötték. Kész volt a jelmez, és Macával, de Ica papírjaival elindultak a Csengery utcai Előljáróságra (ezt ma Önkormányzatnak hívják). Kerítettek egy anyakönyvvezetőt, behívtak az utcáról két tanut és házasságot kötöttek. Végül is hamis néven, de érvényeset.
Ekkor még nem volt fényképes személyazonossági igazolvány, csak bejelentő lap, keresztlevél, és születési anyakönyvi kivonat. Mire a gyermeket a kórházban anyakönyvezni kellett, már nem volt törvénytelen. Volt papírja!
Lacika hét hónapra született, olyan gyenge, koraszülött volt, hogy szinte még sírni sem tudott. A körmei sem nőttek ki, sem a kezén, sem a lábán. Egy román orvosnő vizsgálta meg amikor hazahoztuk a kórházból. Először nem is akart eljönni hozzánk, az egyre értéktelenedő pénzt akkor már senki nem fogadta el, de hála az újdosnsült, boldog nagyapának, Pollák bácsinak, volt rá valuta – az utolsó kiló tartalék lisztből otthon sütött friss kenyér.
- Nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak koraszülött. – hangzott a megnyugtató megállapítás - Melegen kell tartani, nagyon melegen, mintha még mindig az anyaméhben lenne. És dajkálni kell, lehetőleg éjjel-nappal, hogy érezze a testmeleget, hallja a szívdobbanást. Ha nincs anyatej, tápszerezni kell.
És anyatej nem volt, az inkubátort három melegvizes üvegpalack jelentette. A vizes üvegeket puha flanelba csavarták, azzal melegítették a kis csecsemőt a pólyában két oldalról és a lábánál. A gyermek nem adta fel. Élni akart.
És bejöttek az oroszok…..
Mindenki nagyon félt, mi lesz, ha tényleg bejönnek az oroszok. Először nem is volt baj, mert az elsőnek érkező katonák kedvesek voltak, kenyeret, sőt a gyerekeknek még cukrot is adtak. Ennek nagyon örültünk, mert már régóta nem ettünk kenyeret.
Akkor kezdtünk félni, amikor az elkezdtek oroszok nőket keresni – teljesen egyértelmű volt, hogy milyen célra. Nagymama szénporral kente be a saját és a lányai arcát, hogy csúnyák legyenek, a férfiak haját pedig liszttel szórta be, hogy ősznek látszódjanak, az arcukat hamuval szürkítette betegesre, mert az öregembert nem nagyon bántották.
„ – Sztari papa! –„ modták, legyintettek, és otthagyták őket. Így lehetett megúszni a romeltakarítást és a konyhai szolgálatot a GPU konyháján, a Alsóerdősor 8-ban, a szemben lévő házban.
Később a tényleg idősebb férfiak kiálltak a kapuba és a közeli bordélyba irányították a katonákat, amikor nőt kerestek.
- Barisnya, barisnya! Ggye barisnya? – ez volt az első mondat, amit hatévesen még én is megtanultam. De hála a közeli kupiknak a ház asszonyainak nem kellett félni. Az oroszok gyorsan rászoktak a kuplerájra. Az örömlányok nagyon kiöltöztek az utcánkban, rádásul nekik volt a legértékesebb valutájuk is, élmiszerük. A környék asszonyai odajártak cserélni, aranyóráért lisztet, aranykarkötőért szalonnát, cukrot.
Így ettük meg anyám ékszereit, nagyanyám gyönyörű melltűjét, Maca nyakláncát, Ica gyűrűjét, Dódi pecsét gyűrűjét. Ismét beigazolódott nagymama elmélete, hogy az ékszer nem azért kell, hogy díszítsen, hanem azért mert életet menthet. Megehetjük, ha úgy adódik.
A tüzelő is nagy hiánycikk volt, és 1945-ben kegyetlen, cudar hideg tél volt, a hó és a mínusz negyven fokos hideg az évszázados rekordot is megdöntötte, már a szénport is elfűtöttük, és ott volt egy koraszülött kisfiú, az unokaköcsém. Nagymama teljesen ellágyult első fiúunokájától és nagy szeretettel dajkálta Lacikát.
Az oroszok ott hajtották el a német hadifoglyokat az utcánkban. Hosszú sorokban vánszorogtak, fásultak, éhesek, fáradtak, és koszosak voltak. Egyik nap tizenöt német katona beszökött a házunkba, felrohantak a padlásra, ahol el is bújtak. Az oroszok nem sokat teketóriáztak, lejöttek a pincébe és összeszedtek 15 férfit, „ malenkij robotra..” Nekik mindegy volt, hogy kit visznek el, és nem volt számukra az sem érdekes, hogy német, magyar, ellenálló, nyilas, háborús bűnös, zsidó, vagy keresztény az illető, csak a létszám stimmeljen.
Ekkor szedték össze apámat, Dódit, sőt még Biró Gyurit is a pincéből, Dódi és Gyuri időben megszöktek a gyűjtőtáborból, apám félt, hogy lelövik, nem kockáztatott, ezért csak három és fél év múlva jött haza Archangelskből, az Északi Jeges Tenger partjáról. Gondolom ez a fogság is hozzájárul olyan tragikusan korán bekövetkezett halálához.
1890–1963
Nagyanyám, Czabay Julianna, Monoron született 1885. június 21-én. Tízen voltak testvérek, én csak két nővérére, Etelka nénire és Zsuzsika nénire emlékszem, akik Monoron maradtak és gyakran töltöttem náluk a nyarat.
Nagymama viszonylag későn, 29 évesen ment férjhez Nemes Nagykállóy Kállay Józsefhez, székely lófők büszke leszármazottjához, aki gyönyörű hosszú, nemesi neve ellenére, egyszerű munkás ember, lakatos mester volt. Nagypapa fiatalon halt meg, tüdőbajban, de a családi pusmogásokból azt is ki lehetett hallani, hogy időnként bizony jó mélyen nézett a pohár fenekére. Igazi, meggyőződéses „szoci” volt, ezért néha meg is verték, munkás dalárdába járt a Kun utcába. Nagypapa református volt, nagymama katolikus, amikor férjhez ment reverzálist adott, és így gyerekek, anyám és testvérei reformátusok lettek.
Nagyapa gyönyörű, elefántcsont borítású, gyöngyház berakású, rézveretes, 1877. június 6.-án Debrecenben kiadott református zsoltáros könyvét én örököltem, a bejegyzés szerint nagyszüleim 1914. augusztus 17-én kötöttek házasságot. A boldogság nem tarthatott sokáig, mert hetekkel az esküvő után kitört az I. Világháború, nagypapát elvitték katonának, többször megsebesült és a tüdőbaját is a lövészárokban szedte össze valahol az Isonzónál.
Nagymamának nem volt könnyű élete. Anyám Kállay Juliska 1915. május 26.-án jött a világra, Monoron. Komplikált szülés volt, orvost nem hívtak és a bába nem volt elég ügyes, rátérdelt a nehezen vajúdó asszony hasára, ezért a szülésnél nagyanyám súlyos köldök-sérvet kapott, amely aztán egy életen át kínozta. Soha nem volt hajlandó megoperáltatni magát, és a kizáródott sérvével még három gyermeket hozott a világra.
Szép esküvői fotójuk egy évvel az esküvő – és nem sokkal anyám születése – után készült, amikor nagyapa szabadságra hazajött a frontról. Akkoriban nagyon drága mulatság volt a fényképeszkedés. Nagyanyámra két szülés között alig ment rá az esküvői ruhája.
Nagynéném Kállay Mariska (Maca) 1917. január 29-én, Kállay Józsika (Dódi) 1919. május 10-én, Kállay Ilonka 1925. szeptember 17-én született. (Ezeket a pontos dátumokat korabeli helyesírással a szép zsoltároskönyv bejegyzéseiből ismerem.) A család a belvárostól messze, a Várna utcában lakott, túl a mai Hungária körúton, a Kerepesi útnál.
Nagypapa szerencsésen hazajött a Nagy Háborúból, nagymama legnagyobb kétségbeesésére részt vett a 18-as Őszi¬rózsás Forradalomban, és ott volt akkor is, amikor kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A Gázgyárban dolgozott, a Tisza Kálmán tér – a mai Köztársaság tér szomszédságában – keresetéből meglehetősen szegényen, de szépen éltek. Megéltek. Később egy nagyon távoli gazdag rokon Bukovszky Béla bácsi segített a családon, és megkapták Alsóerdősor utcai házában a házmesteri állást, fizetéssel, kapupénzzel és főleg ingyen szolgálati lakással.
Ez a rövid időszak igazi fénykora volt a családnak, amire csak nagyapa egyre súlyosabbá váló betegsége borított árnyat. Mind többet köhögött, kiesett a munkából, hamarosan csak a házmesterség maradt, mint megélhetési forrás.
A fiatal családfő 1929-ben egy súlyos tüdőgyulladás után házasságuk 15. évében ment el, nagymama ott maradt özvegyen, négy gyerekkel a gazdasági válságban, mindenáron meg kellett tartani a biztonságos házmesteri állást.
Bukovszky Béla bácsinak egyéb vagyona mellett több bérháza is volt, hatalmas szerencsénkre megengedte nagyanyámnak, hogy megözvegyülve házmesterné maradjon az Alsóerdősor utca 3-ban, ahonnan aztán élete végéig nem is költözött el. Szerény jövedelmét kézimunkázással egészítette ki, slingelt, horgolt, gobelinezett, azsúrozott, hihetetlenül szép munkák kerültek ki a keze alól. Remekül főzött, az egyszerű ételeknek is pazar ízt tudott adni, még most is emlékszem az aranyszínű húslevesekre, velős csonttal és sajátkészítésű csigatésztával. Soha nem árulta el senkinek, hogy mitől olyan varázslatosan sárga a húslevese, úgy sejtem, ő már akkor is sáfrányt használt. Zsírral főztünk, a zsírt szalonnából olvasztottuk, imádtuk a friss meleg kenyeret az olvasztott disznózsírral megkenni, és még finom, ropogós töpörtyűnk is lett. Nem is tudtuk, mi az a koleszterin.
Az Alsóerdősor utcában nőttem fel, nagyanyám nevelt, ő volt az én bölcsődém, óvodám és később a napközim is, mivel anyámék külön lakásban éltek a Rákóczi úton, a Gyémántházban. Nagymama szigorú katolikus monori elvei jó időre meghatározták az értékítéletemet. Nagyon szerettük egymást. Amit nagymama jónak tartott, azt én is elfogadtam, és csak sok, sok évvel később jutottam el a lázadásig.
Nagymama rendesen elkényeztetett, én pedig elég rossz gyerek voltam. Állítólag csak úgy voltam hajlandó elaludni, ha a család „megkereste” – lehetőleg jó nagy felhajtással – az álmomat. Ennek volt egy jól bevált koreográfiája, botokkal ütögetve keresték az ágy alatt, a szekrény tetején és mindenhol az álmomat.
– „Hol a Kati álma? Kati álma gyere elő!” – kárálta a fél család. Ez engem nagyon jól elszórakoztatott, és lassan, nagyon lassan el is aludtam.
Az Alsóerdősorban a kapuval szemben, a földszinten laktunk, egy talán negyven négyzetméteres egyszoba-konyhás házmesterlakásban. A csöpp lyuknak volt világító udvara is – egy lichthof –, körülbelül három négyzetméter, égre nyíló tetővel, ez a konyhából nyílt. A WC a külső lépcsőházban volt a félemeleten, itt télen nagyon hideg volt, a nagy előnyt az jelentette, hogy ezt a mellékhelységet csak a mi családunk használta.
A mindenkori „vici” – segédházfelügyelő – a félemeleten lakott, felettünk a mosókonyhában. A pici ablakból állandóan lesték a házat, ők voltak a kor „térfigyelő kamerái.” A viciné mindig kiabált, a férje mindig részeg volt. A ház macskáit a viciék gondozták, a macskák megfogták az egereket. A viciéket a macskák ajándékozták meg, egerekkel. Érdekes módon nem ették meg, hanem reggelente sorba rakták őket a mosókonyha ajtajában, mint a vadászat végén a trófeákat..
A házmesteri fizetés nem volt túl nagy, de nem kellett lakbért és főleg villanyszámlát fizetni, és ez nagyon nagy dolog volt. Az igazi biznisz a mégis a kapunyitás volt, ezért járt a hivatalos kapupénz és hozzá a borravaló. Azért rémes lehetett egy éjjel többször is felkelni, végig-menni a nagy sárga keramitkockás, nagyon csúszós udvaron és esőben, hóban beengedni a későn jövőket. Nagymama mindenkit ismert a házban, tudta ki és miért jön, vagy megy olyan későn vagy korán el a házból, és én a kisunoka mindenhová bejáratos voltam. Gyűjtöttem a híreket, kiegészítettem nagyanyám tudását.
Nagymama az egyetlen szobát uraló, hatalmas, tömör támlás özvegyi ágyban aludt Macával, én pedig köztük, a jó nagy tollas, puha, meleg dunyha alatt. Imádtam ezt a biztonságot jelentő fészket. A szobában egyébként hideg volt, mert csak a konyhában volt fűtés. Sparheldben fűtöttük. Ez egy nagy lábakon álló konyhai tűzhely volt, ezen főzött nagyanyám és főleg sütött, hihetetlenül finom süteményeket. El sem tudom képzelni mennyire örülne a mai automata villanytűzhelyeknek – bár ő nagyon konzervatív volt. A kályha sütőjében egész nap a téglát melegítettünk, ezt nagymama este becsavarta jó puha, vastag flanelbe, és mi beraktuk az ágyba, lábhoz, fantasztikusan jól melegített.
Már nehezen emlékszem arra, hogy is fértünk el abban a csöpp kis szoba-konyhában, de tudom, hogy az ágy lábánál volt egy sezlon, azon aludt Ilonka, Dódi pedig a konyhában egy kinyitható ágyon. A szekrények tetején befőttek sorakoztak és téli alma. Igazi ünnep volt, amikor egyet felbontottunk.
Anyámék, ahogy említettem, külön laktak, nem messze a Rákóczi úton, a Gyémántházban. Igazi nagy szerelemben éltek. A ház a nevét arról a gyönyörű ékszerüzletről kapta, amely az épület földszintjét foglalta el. Szép, eredeti Bauhaus-stílusban épült modern ház volt, szerettem ott aludni, ha anyámék néha magukkal vittek. A ház közel volt apám szüleinek lakásához is, akik szemben, a Hauer-cukrászda mögött laktak. Bár a Gyémántházi lakás egy szoba garzon volt, de volt fürdőszobája igazi káddal, és ez számomra maga volt a csoda.
Akár hogy is szerettem a szülőknél tett kirándulásokat mindig örömmel mentem haza nagyanyámhoz, akivel remekül lehetett szórakozni. Legnagyobb örömöm az volt, ha a piacra mentünk vásárolni. Két piacra is rendszeresen jártunk, a Teleki térre és a Garay térre. Ezek azért nem voltak olyan nagyon közel az Alsóerdősorhoz, és ma már azt is tudom, hogy a jól megrakott kosarakkal elég nagy fizikai teljesítmény volt onnan hazajönni.
Nagymama élvezettel, remek technikával, keményen és sikerrel alkudott, ez nagy színjáték volt, különösen azt szerettem, amikor élő csirkéket vettünk, legtöbbször párban. A csirkéknek össze volt kötve a lába, nagymama úgy vizsgálta őket, hogy fejjel lefelé lógatva belefújt a tollaik közé, és ha nem találta elég sárgának az állat bőrét, rögtön visszaadta a kofának. De a nagy baj mégis az volt, ha túlságosan sárgának találtatott a bőr, mert akkor nagymama becsületsértő hangon veszekedett az eladóval, hogy Viktória padlóbeeresztővel festette meg a bőrt. Ezt a feltételezést nagy veszekedés, majd jelentős árengedmény követte.
Imádtam ezeket a balhékat, csodáltam nagyanyámat, aki mindig magabiztosan felülkerekedett a vitákban, győzött az alkukban, elhozta a legszebb madarakat a legjobb árakon. Azt hiszem nagymama méltán büszke lenne rám egy-egy jobb üzleti tárgyalásom hallatán. A sikeres vásár végén mindig lángost ettünk, ez forró volt, omlós és jó büdös a friss fokhagymától.
A csirkék még néhány napig éltek, hosszú spárgán kikötve próbáltak kapirgálni az Alsóerdősor sárga keramit kocás udvarán, vagy télen a lichthofban, azután, pár nap múlva nagymama könyörtelenül levágta őket. Bár ezt az eljárást egy kicsit kegyetlennek tartottam, mindig izgalommal vártam a barbár szertartást, amelyet nagyanya gondosan előkészített. Miután elvágta a csirkék nyakát, egy kis edényben felfogta a vérüket és ezt frissen, hagymásan azonnal kisütötte, nem volt számomra ennél finomabb csemege a földön. Bár ma már ez egy kicsit bizarrul hangzik.
Később, mikor nagyobb lettem segíthettem kopasztani őket, ezt nem szerettem csinálni, a nedves, ázott tollnak nincs túl jó illata. Sütni viszont nagyon szerettem. Nagymama fantasztikus tésztákat tudott gyúrni, hajszálvékonyra nyújtotta, és éles, nagy késével villámgyorsan vágta fel őket. Én mindig kaptam egy kis nyers tésztát, amelyet kedvemre nyújtogattam a gyúródeszkán és a tűzhely szélén ki is sütöttem őket. Pacsninak hívtuk a rémes sütiket, én boldogan majszoltam a saját művemet.
Kenyérért pékségbe jártunk a Munkás utcába. Néha, ünnepekre nagymama is dagasztott kenyeret és hozzá finom, mazsolás kalácsot, nyers mákot szórt a tetejére, így lett belőle barchesz. Nekem azt mondta azért ilyen finom, mert „madár látta kakastejjel” dagasztotta. Én ezt mélységesen el is hittem.
A házban, közvetlenül a kapu mellett volt egy kis vegyes bolt. Lázár bácsi és felesége, Lázár néni voltak a tulajdonosok. Nagymama sokszor vásárolt náluk hitelben, bár a bejárattal szemben és nagy plakát lógott azzal a felirattal, hogy Hitel = alma. Az alma szövegben nem, csak képileg, egy hatalmas piros jonatán alma formájában jelent meg. Nagyon hatásos és egyértelmű volt, de nagyanyámra persze nem vonatkozott.
Lázár bácsitól mindig ingyen kaptam málnaszörpöt, ez annak idején még igazi málnából készült, a szintetikumot akkor még nem is fedezték fel. Azt szerettem a legjobban, ha a vizet hozzá kék szódás üvegből kaptam. Lázár bácsi szeretettel megsimogatta a fejemet, de ezt nagymama nem nézte túl jó szemmel, csak én nem tudtam, hogy miért. Ma úgy mondanánk, hogy kissé pedofilnak tartotta az öregurat.
Nagymamának Vilma néni, a sógornőjével, elég furcsa kapcsolata volt. Vilma néni nagymama egyik fivérének volt az özvegye, a férfi nem jött vissza a Nagy Háborúból, Vilma néni egyedül maradt és bigottan vallásos lett. A magas, szikár, sótlan asszony, mindig pattogósan szigorúan beszélt velem, nem nagyon kedveltem szegényt. Valaha jómódban élhettek, de ’19-ben, a Kommün után, vagy a fehér, vagy a kék pénzzel szinte minden vagyonát elvesztette. Valahol a Teleki tér közelében lakott, talán a Kun utcában, kis szobájában egy komplett oltárt állított fel. A szoba hangulatára ma is emlékszem, lakó része sötét volt és nagyon puritán, ezzel szöges ellentétben állt a csicsás díszekkel teleaggatott barokkos házikápolna. Vilma néni Szent Rita kápolnájába járt, a Rita név számomra olyan különleges volt. Rita valamilyen gonosz kígyó felett győzedelmeskedett, amely nem sebezte őt halálra és ettől aztán rögvest szentté vált. Most még jobban sajnáltam a különleges nevű szentet, mert a kígyó félelmetes állat a számomra, iszonyodtam tőle.
Vilma néni özvegyi nyugdíjából élt, meglehetősen szerényen és minden héten pénteken, pont délben – ebédidőben – megjelent az Alsóerdősor utcában. Ennek nagymama nem nagyon örült, mert a kedves rokon részben feltartotta, részben pedig - szikár termetét meghazudtolva - óriási étvággyal, rengeteget evett. A mi kajánkból. Nagymama úgy gondolta, hogy Vilma néni a papoknak adja a pénzét, és hozzánk jön enni. – Inkább csinálná fordítva! – zsörtölődött.
Mindig húzta az időt amennyire csak lehetett, hátha csoda történik, Vilma néni fogja magát és még ebéd előtt, elmegy, meg akarta úszni a vendéglátást, de ez szinte soha nem sikerült. Ekkor – nem lévén más hátra – következett a kínálás című népszínmű.
Vilma néni minden alkalommal hevesen tiltakozott, hogy nem, ő nem ebédelni, jött, nem is tudta, hogy már dél van, de ha már így alakult… Amikor nagymama szedni kezdte az ételt a tányérjára hangos kiabálásba kezdett:
„ – Hagyjad csak Juliskám! Hagyjad! – Na azt kis zúzáját azért még beleteheted! – Meg még egy kis húst is adhatsz…” és ez a mondat szállóigévé vált a családban, „haggyad csak, Juliskám!...haggyad!”
Vilma néni a nagy vallásossága mellett igen babonás is volt, és nem vetette meg az okkult tudományokat sem. Kedvenc időtöltése a szellemidézés volt. Nagymama ehhez jó partnernek bizonyult, mint közreműködő közönség.
A szellemidézés úgy történt, hogy a kis házmesterlakás még kisebb konyhájában a szellemidézők körbeülték a hokedlit. Rátették a kezüket az eternit lapra, úgy hogy a kisujjuk összeért, ez volt a szellemkör. Volt médium is, aki feltette a kérdéseket a szellemnek. A szellemnek elég egyszerű módon, koppantásokkal kellett jelezni a helyes válaszokat. Egy, két, illetve három koppantással. A szeánsz mindig nagy titokban és nagy besötétítésben történt – talán ha egy gyertya égett összesen.
A titoktartás főleg Kállay nagyapám miatt volt fontos, aki erősen ellenezte ezt a marhaságot. Történt egyszer, hogy nagyapám a vártnál korábban jött haza és már nagyban folyt a titkos párbeszéd a szellemmel. Éppen Vilma néni elhunyt férjével beszélgettek a médium segítségével. A hokedli kopogott, mint egy túlvilági morze gép, a médium pedig fordított.
Nagyapa kissé kapatosan megállt a konyhaajtóban, gyorsan felmérte, hogy mi folyik odabent, majd jó hangosan, dörgedelmesen azt mondta
„– Kedves Szellem! Nyald ki a seggem!”
Ezen a szellem, úgy berágott, hogy a hokkedlit teljes erejével megtáncoltatta, alig lehetett megállítani, a nők halálra ijedtek, a médium elszaladt, viszont soha többé nem sikerült a szellemet megidézni. Érthetően megsértődött, a kollégáival együtt. Nagypapa elűzte szegényeket.
Nagymama főnöke Bukovszky Béla bácsi volt, a háziúr. Szigorú, magas, sovány és nagyon kopasz ember volt. Sokszor úgy fénylett a csupasz feje, mint a kugligolyó. Nagyon tartottam tőle. Minden hónapban eljött és elvitte a lakbért, amit nagymamának kellett összeszednie az egész házból. A háziúr Tápiósülyben lakott hatalmas házában. Nagymama úgy mondta: kúriában. Önző és irigy ember hírében állt. Egy nagy barna bőr aktatáskával járkált, abban a hordta a papírjait, a pénzét és a tízóraiját.
Látogatásakor leült a konyha asztalhoz, – amelyet előzőleg nagyanyám ropogósan tiszta abrosszal terített meg – és szertartásosan kicsomagolta az elemózsiáját. Érdekes módon az ennivalókra nem emlékszem, de egy kis csatosüvegre, amelyből aranysárga bort ivott és az apró piros almáira igen. A pici almákat gondosan felvágta, kicsummázta, sorba állította és mind megette. Soha nem kínált meg semmivel, senkit. Még engem sem. Ezt még a lojális nagymama is nagyon zokon vette, de soha nem merte szóba hozni. Féltette a jó kis „zsíros” állását, a szegényes, de biztos megélhetést.
Nagyanyám gyerekei, anyámék négy elemit és négy polgárit végeztek, – ez a régi nyolc általánosnak felel meg – az iskola befejezése után mindenkinek dolgozni kellett. A lányok a közeli Divatcsarnokban helyezkedtek el, Dódi lakatosnak tanult, és jó sok gond volt vele, amíg megkapta a mesterlevelét.
Anyám
Nagypapa a fronton volt, ezért nagyanya hazament a szülői házba a nagy eseményre, így anyám Monoron született, de csak néhány hónapig élt ott a nagymamával, jöttek vissza sietve, Pestre a Várna utcába. Elbeszélése szerint egy kietlen nagy, gangos bérházban laktak, alig várta, hogy elköltözzenek onnan. Amikor nagyapa hazajött egy kis szabadságra a frontról mindig egy új gyermekkel gyarapodott a család.
Anyám gyerekkoráról nem sokat tudok, ő úgy mesélte, hogy sokat betegeskedett, sokszor volt torok (mandula) gyulladása, orvosra nem volt pénz, nagymama petróleumos ronggyal kezelte a bajt. A rongyot rátekerte az ujjára - bemártotta a petróleumba, és azzal törölgette mama torkát. Persze belülről. Nem csoda, ha anyám egy idő után nem vallotta be, ha fájt valamije. Egyszer a karja is eltört, mert leesett egy fát szállító stráfkocsiról még a Várna utcában. Orvoshoz nem mentek, a bába rakta sínbe, nem is forrt össze rendesen, egy kicsit görbe maradt egész életére. A gyerekek akkor úgy szórakoztak, hogy felmásztak a lovas kocsi hátsó rúdjára, és ott utaztak, mikor már messzire vitte őket a kocsi, leugrottak. Vagy sikerült, vagy nem. Anyámnak ezek szerint nem sikerült.
Az Alsóerdősor utcába költözés igazi változás volt a család életében. Nagyapa megkapta a házmesteri állást, és mellette még a gázgyárban is dolgozott a mai Köztársaság téren. Az is könnyebbséget jelentett, hogy innen lényegesen közelebbről kellett bejárni a gyárba. Akkoriban sokat gyalogoltak az emberek. A házunkkal szemben, az Alsóerdősor 6-ban kocsiszín és fogadó volt, igazi nagy lovas kocsik álltak be az udvarára, a kocsisok ittak és káromkodtak. A lovak gyönyörű sárgaréz lószerszámot viseltek, az utca viszont tele volt lókakával. Minden az átutazók kényelmét szolgálta, az utcában két kupleráj és egy elegánsabb „szalon” is működött. Ma általános iskola áll a valaha volt két földszintes örömház helyén. A szalon épületének földszintjén ma kifőzde működik. Ott van a világ legjobb csülkös bablevese.
A Munkás utca sarkán volt a Tálas kocsma – emlékszem a szép vörösréz pultra és a kármentőre, a Rákóczi út sarkán állt a másik kocsma, az Ilkovics. Ma már nem tudom, hogy tényleg Ilkovics volt-e, vagy csak a félelmetes hírű eredetije után elnevezett fiókintézet. A rossznyelvek szerint először be kellett dobni egy hatalmas kést, és ha nem dobták vissza, akkor be lehetett lépni. Sokszor az egyik kocsmától a másikig verte egymást az „úri közönség”. De a sarkon rendszerint posztos rendőr állt, aki gyorsan véget vetett a balhénak.
Mindazonáltal az Alsóerdősor utcai bérházban jól megfért egymás mellett a nagypolgári jólét és a tisztes szegénység. Mi voltunk a hetedik kerületi „Chicago” széle. A kétes hírű Keleti pályaudvar sem esett túl messze a házunktól.
A Rózsák terét akkoriban Szegényház-térnek hívták, mert az Alsóerdősorban, a mai (öngyilkos) kórház helyén működött a szegényház. Akkor úgy gondoskodtak a hajléktalanokról, hogy összegyűjtötték őket, és ha nem is fényes körülmények között, de eltartották őket. Senki nem aludt télen az utcán, még a koldusok sem. Jókat lehetett játszani, a gyerekeké volt az utca, autó csak hetente egyszer ment el a ház előtt, az is nagy szenzációt keltett. Mamáék hétvégeken a Ligetbe (lizsébe) jártak szórakozni, a Vurstliba, és az Angol parkba. Néha moziba is mentek a Huszár utca sarkán volt a Roxi mozi, a Szövetség utca sarkán a Phőnix, később ez a két mozi lett a házbeli kiskamaszok törzshelye.
Az igazi nagy szerelmek is ezekben a (kis piszkos) mozikban realizálódtak, egyéb lehetőség hiányában itt lehetett jókat csókolózni a sötétben. A szünet, illetve a film vége előtt a jegyszedő egy kis csengővel körbejárt, előzékenyen jelezve, hogy vigyázat, nemsokára világos lesz, ideje rendbe szedni magatokat.
Anyám mesélte azt is, hogy gyerekkorában sokszor kellett kimenni éjszaka kaput nyitni, Macával vitték magukkal a kis sámlit, arra álltak rá, hogy elérjék a felső zárat. Minden munkát el kellett végezni a gyerekeknek is, ez így volt rendjén. Csak a fakanalat nem adta át Nagymama soha sem, és ennek eredményeképpen nem is tanultak meg főzni a lányai.
A közeli Magyar Divatcsarnok Áruház (MDCS) szinte kínálta magát. Anyám tizenöt évesen került oda tanulónak. Először is új keresztnevet kellett választania, mert a tulajdonos Ruttkay Antal úr feleségét is Jutkának hívták, és egy eladókisasszonynak nem lehetett azonos keresztneve a főnök feleségével.
Így lett anyám neve hosszú évekre Ica. Még ma is használjuk azokat a valaha jobb napokat látott hímzett, azsúrozott damaszt abroszokat, amelyek anyám kelengyéjéből megmaradtak és vagy a „K.I.” (Kállay Ilona) monogram, vagy az „Ica” név van szép díszesen belehímezve.
Az utókor nem véletlenül emlékszik úgy Ruttkai Antalra, mint a modern üzleti reklám hazai apostolára. Ruttkai, akinek édesapja egy Hársfa utcai szatócsboltban kezdte a kereskedést, 1921-ben alapította meg áruházát a Rákóczi út 74-ben, közel a Szövetség utcához. Dacolva a kietlen környékkel a Magyar Divatcsarnok az évtized végére elfoglalta a szomszédos házak alsó szintjeit, és 1934-re megszületett a pazar építészeti kialakítású, hihetetlen választékot kínáló áruház. A ruhától a játékig, a bútortól az élelmiszerig mindent lehetett benne kapni.1936-ban ez az üzlet már csaknem annyira hozzátartozott a korábban minden látványosságot nélkülöző külső Rákóczi úthoz, mint a Keleti pályaudvar. A Rákóczi út igazi újdonsága a 7-es busz volt, amelynek első járata 1936. május elsején a Keleti pályaudvar és az Erzsébet híd között kelt az útjára. Egyik megállóhelye éppen a Divatcsarnok előtt volt, a Szövetség utca sarkánál.
Egy tanulólány havi fizetése nem volt magas, de mégis nagy segítség volt a népes családnak. Anyám nagyon szép lány volt és ezt észre vették az Áruházban is. Gyakran lépett fel divatbemutatókon és részt vett az árukatalógusok fotózásain is. Ezért külön pénz nem járt, de az összes próbakisasszony nagyon boldog volt, hogy amíg a fotózás vagy divatbemutató tartott, nem kellett a pult mögött állni.Anyám híres színésznőkkel, Bajor Gizivel, Ruttkay Évával és a későbbi sikeres, Kossuth díjas prímabalerinával, Lakatos Gabriellával lépett fel egy kifutón, erre mindig is nagyon büszke volt. Rengeteg, gyönyörű fotója sajnos elkallódott, csak néhány maradt meg emlékbe.
A Magyar Divatcsarnok igényes volt az eladóival szemben, a lányoknak kifogástalan frizurával, ápolt körmökkel és fényesre suvickolt magas sarkú, fekete körömcipőben kellett megjelenni már jóval a nyitás előtt. A köpenyük csillogó fekete klottból készült, hozzá hófehér keményített madeira, ripsz, vagy csipke gallért kellett viselni. Az osztályvezetők naponta, személyesen ellenőrizték őket, és ha valaki nem felelt meg a szigorú követelmények¬nek, először a fodrászhoz zavarták el, másodszor pedig már haza. Megjegyzem, hogy a divatcsarnoknak saját személyzeti fodrászata volt, házi manikűrössel, a kötelező – kedvezményes – szolgáltatás díját a hónap végén vonták le a dolgozóktól.
A vevőkkel nagyon udvariasnak kellett lenni és mindent meg kellett próbálni, hogy a vevő vásároljon is. Ha egy vezető el tudott adni valamit – bármit –, annak a vevőnek, akit az eladó „csak úgy” vásár-lás nélkül elengedett – annak komoly következményei lettek. Nagynéném, Maca útja már automatikusan a Divatcsarnokba vezetett, mint ahogy a harmadik leány testvéré, Icáé is. Icának magasabb iskolai végzettsége volt, ő már egyből „irodista” lett, magasabb fizetéssel, nem kellett a pult mögé állnia (Őt azután Kisicának – Kisinek nevezték el, hogy anyámtól megkülönböztessék.)
A Divatcsarnokban nagy szerelmek születtek. Apám is ott kezdett dolgozni, ő az áruház dekorációjában volt grafikus tanuló. A tanulóknak először árcédulákat kellett írni, abban az időben ez nem festékkel, hanem fekete tussal történt. (A tus nem jön ki egyetlen anyagból sem, soha, semmivel.)
Apám olyan szerelmesen nézte anyámat, hogy véletlenül kiborította a pulton a tusos üveget, a fekete lé kiömlött, és végigfolyt vagy két tucat méregdrága hernyóselyem nyakkendőn is. Szerencsére nem rúgták ki, de a kárt mindig, mindenkinek meg kellett téríteni. Persze lehetett rá kedvezményt is kapni, megengedték, hogy nagyker-áron, részletekben fizesse. Papa két évig fizette a kárt, és hosszú évekig kiváló minőségű, de enyhén tusos nyakkendőkben járt.
A dekorációban mindig sok érdekes dolog történt, de ezeket csak a mesékből ismerem. A kedvenc történetem a Húsvéti kirakat. Kitalálták, hogy az áruház legnagyobb ablakában egy nagy, fehér, veszszőből font húsvéti tojás körül igazi kis hófehér angóra nyulak játszszanak, szaladgáljanak. A kirakat alján csíkokra vágott zöld krepp papír reprezentálta a friss füvet. Enni igazi sárgarépát kaptak a kis nyuszik. Amikor a répa elfogyott a falánk állatok felzabálták a zöld krepp papírt is. Sajnos ebben lehetett valamilyen mérgező anyag, mert nyulak rövid idő alatt valamennyien elpusztultak. Szegények a hátukon feküdtek és a lábaik az ég felé meredeztek, szörnyű látvány lehetett. Iszonyú botrány kerekedett, amikor Antal Úr büszkélkedni akart a különleges dekorációval, de csak döglött nyulakat tudott volna mutogatni. Ilyenkor gyorsan kellett intézkedni, a kirakatot átrendezték, a papírt kidobták, új nyulakat hoztak, a happy-endet pedig az jelentette, hogy tekintettel a nagy ünnepre és a gyors intézkedésre, senki nem kapott büntetést a tulajtól.
Anyámnak rengeteg udvarlója volt, de ő a papát választotta, akivel boldogan, nagy szerelemben éltek apám haláláig. Nagymama először nem nagyon örült apám közeledésének. Nem a személye ellen volt kifogása, apám elbűvölő sármőr volt, hanem a származása nem volt elég „tiszta”. Enyhén antiszemita nagyanyám, hiába mondogatta mindig azt, hogy semmi baja nincs a zsidókkal. Apám még időben áttért a református vallásra, és mint „árja párja” megúszta egy jó kis, protekciós budapesti munkaszolgálattal. Mint önkéntes tűzoltó, legtöbbször Csepelen teljesített szolgálatot, mindig reszkettünk, hogy vajon hazajön-e. A rettenetes háborút megúszta, csak az oroszokat nem, de erről majd később írok.
Anyám és apám 1936. június 1-jén kötöttek házasságot a Vilma királyné úton, a Fasori református templomban azon a napon, amelyen férjem, Lehel született Jászberényben. Nászútra Visegrádra mentek, itt apám gyönyörű fotókat készített.
A Divatcsarnok igazi szociális intézmény volt, és bár kemény munkát követelt a dolgozóitól, igen sok kedvezményt is adott. Mamáék mindent ott vettek, részletre, szépen berendezkedtek és teljesen el is adósodtak. A régi képekből ítélve sokat szórakoztak és sportoltak is. Apám szívesen teniszezett, de nagyon szeretett kirándulni, sakkozni és főleg ultizni. Szép számmal vannak fotók téli korcsolyázásokról, de szívesen jártak nagy társasággal a Római partra evezni is. Akkor még lehetett fürödni a Dunában, az apró kavicsok között szép kis kagylókat, csigákat találni. Kifeküdtek a stégre és csak a Lizit (napfényt) várták, hogy ragyogó barnára süljenek.
1939. április 10-én, Húsvét hétfőn hajnalban jöttem a világra, a nyuszi hozott. Milyen érdekes, hogy a kínai horoszkóp szerint is a Nyúl évében születtem, mint igazi kos. Ebben az évben mutatták be minden idők legnagyobb mozisikerét, az Elfújta a szél című filmet, és ebben az évben tört ki a II. Világháború is. Mamának nagyon gyorsan vissza kellett menni dolgozni az áruházba, de az Alsóerdősor jó közel volt, napközben többször is hazaugrott szoptatni, a köztes időben nagymama dajkált.
Keresztanyám Maca, keresztapám Ruttkay Antal úr lett, én lettem a 64-ik keresztgyereke. Minden Magyar Divatcsarnokos gyereknek ő volt a keresztapja, de ennek azért a tisztelet mellett gazdasági okai is voltak. A rendszer jól működött. Apám szerint, nehéz időkben minden rendes zsidó gyereket legalább egyszer meg kell keresztelni.
Antal Úr valamennyi keresztgyerekét évente egyszer – a születésnapján – látványosan végigvitte az áruházán, és tetőtől talpig felöltöztette egy rend nyári és egy rend téli ruhába, a hozzáillő cipővel és fehérneművel is ellátta. Játékosztásra mindig karácsonykor került sor hatalmas kakaós, kalácsos, műsoros gyermekzsúr keretében, csillogó, óriás fenyőfa alatt. Ezek a jótétemények rendre megjelentek a korabeli újságokban és társasági lapokban, hiába, a good¬will és a PR nem új találmány.
Születésemre egy hatalmas fehér, Tente márkájú mélykocsit kaptam keresztapámtól (ez megfelel a mai legeslegdrágább Chicco márkának), akkora volt, mint egy batár, ebben vittek sétálni a környékre. Apám rengeteg fényképet készített rólam, nagy örömmel büszkélkedett velem, bár igazából inkább mégis fiút szerettek volna, aki tovább viszi a család nevét.
Ahogy cseperedtem, korán elkezdtem hegyezni a fülem az érdekes családi történetekre, pletykákra és botrányokra. Mindig az érdekelt, ami nem az én fülemnek való volt. A „Nicht vor dem Kind”-re automatikusan felkaptam a fejem és tudtam, most jön az érdekes, a jó kis szaftos. Miután a család nem igazán beszélt idegen nyelven, csak lehalkították a hangjukat, de én már tudtam, hogy figyelni kell. Sajnos e történetek igazság tartalmát ma már nem tudom kontrolálni, csak az emlékeimre tudok hagyatkozni.
Első emlékeim a háborúhoz kapcsolódnak. Illetve még az ostrom előtt levittek vidékre, Monorra a rokonokhoz nyaralni, megerősödni, mert bármilyen hihetetlen nagyon sovány kislány voltam. Girhes macskinak csúfotak. Nem tévedés, nem macskának, hanem macskinak, mert egy macska tud kövér lenni – a macski viszont nem.
Monoron lakott Etelka néni, nagyanyám szintén özvegy nővére. Két lánya volt: Etelka és Margitka. A fiatalabb Etelka férjnél volt, a férjét Rendek Istvánnak hívták, cipész volt. A műhelyét suszterájnak hívta. Született egy kislányuk, akit a változatosság kedvéért szintén Etelkának hívtak, Rendek Etelkának. Pont egy évvel volt idősebb nálam, neki is április 10-én volt a születésnapja. Óriási balhét csináltam, amikor anyámék lehoztak a születésnapunkra egy-egy nagy kerek dobos tortát a Hauertől, és Etelkáé egy szelettel nagyobb volt. (Én öt éves voltam, ő pedig hat, pont hat.) Egyáltalán nem érdekelt anyámék érvelése, hogy ő egy évvel idősebb, és majd jövőre én is nagyobbat kapok, vigasztalhatatlan voltam. És még ma is emlékszem rá.
Monoron fedeztem fel a falu és a város közötti különbséget. Néhány dolog nagyon tetszett és főleg ezekre emlékszem. Szalmazsákos ágyban aludtam. A szalmának kellemes mezei illata volt, izgalmasan tudott zizegni, és a hibátlan szálakkal lehetett tejeskávét és kakaót inni, sőt – amit legjobban szerettem – szappanbuborékot fújni. A monori rokonok azt is megengedték, hogy legyen egy „saját babaházam”. Az egyik használaton kívüli nyúlketrecet kaptam meg, Pista bácsit kívül-belül frissen kimeszelte, és kaptam bele még egy kisszalmazsákot is. Ez a pici fészek számomra maga volt a paradicsom, ide tudtam elbújni, ha úgy tetszik visszavonulni, soha nem akartam elmenni innen.
A kert végében volt a málnás, rengeteg málna termett itt, és nekünk gyerekeknek szabad volt szedni és enni minden mennyiségben. Nagyon szerettem enni a friss málnát, szedni már kevésbé.
Egyszer, amikor hátraszaladtam „málnázni”a kertbe, egy friss, zöld kukorica levélen málnát találtam, egy egész nagy kupaccal az út közepén. A szomszéd fiú szedte nekem ajándékba. Sokáig nem láttam őt, csak a málna volt ott mindig a szép zöld kukorica levélen, nap mint nap. Egyszer aztán előkerült a fiú is, Titlis volt a beceneve, az igazi nevét már nem tudom. Szerelmesek voltunk egymásba, ezt ő mondta, én akkor még csak öt éves voltam. Ő azzal bizonyította be a szerelmét, hogy fejen állt a háztetőn. Nekem. Én úgy gondoltam, hogy rémes dolog lehet ez a szerelem, részben, mert féltettem a fiút, hogy leesik, részben attól féltem, hogy nekem is egy hasonló produkciót kell majd csinálni. Mégis én kaptam ki, amikor a fiút nagyszülei rajtakapták a háztetőn, igen zokon vették, hogy a kis pesti rüfke (ez én voltam, ötévesen) miatt a gyerek kockára teszi az életét. Fogalmam sem volt róla, mi az hogy rüfke.
Monoron remek helyekre lehetett járni. Először is hetente egyszer elmentünk a pékségbe, Etelka néni hatalmas, kerek, fehér kenyereket sütött. Ő maga dagasztotta a tésztát egy nagy fateknőben, krumplit is tett bele, sőt nekem megsúgta, hogy a házi kenyér azért ilyen finom, mert kakastej is van benne. Én ezt simán el is hittem, hiszen nagymama is azt használta, Pesten. A lisztbe mindig beleszórt még öt szem búzát is, mert olyan simára kellett dagasztani a tésztát, hogy azokat mind meg is találja a végén. Olyan volt az egész, mint egy bűvészmutatvány.
A nagy és nehéz kenyereket talicskával toltuk a pékségig, visszafelé pedig én ülhettem az izgalmas járgányba. Etelka néni mindig sütött egy mákos barcheszt és egy foszlós, mazsolás kalácsot is vasárnapra.
Monoron rengeteg állat volt a ház körül, tyúkok, csirkék, kiskacsák, a kedvenceim mégis a kis puha nyuszik voltak. A ház előtt, az árokparton nőtt a papsajt, azt szerették a nyulak, délutánonként tépdestük nekik a vacsorát. A kecskét Micinek hívták, rengeteg kecsketejet ittam, Mici egész nap legelt egy kis csengő volt a nyakában. Kicsit tartottam is tőle, mert csontos homlokával nagyokat tudott döfni az emberen. Szerettem inni a frissen fejt, gyolcson szűrt, langyos, édes kecsketejet.
A kulturális élet a Monori Gazdakörben zajlott. Pista bácsi néha elvitt magával, itt találkoztak a férfiak, volt ott söntés (lehetett inni), és volt egy igazi kuglipálya is. A férfiak nagyokat gurítottak. A bábukat kiskamasz fiúk állították, munkájukért cserébe, a játék végén ingyen guríthattak. A kis kölykkök igazi profik voltak.
Egyszer-kétszer kimentünk a monori strandra is, de azt nem igazán szerettem, mert hideg volt a vize. Én a Palatinus meg a Széchenyi jó melegvizes gyermekmedencéihez voltam hozzászokva.
- Kényes, pesti kislány – mondták ilyenkor –, de nem vettem sértésnek, csak hiányzott a jó kis melegvíz.
Néha színházba is mentünk, a színházat ítt színkörnek hívták, teljesen elbűvölt, hogy minden este mást játszottak. A jegyet nem feltétlenül pénzért kellett megvenni, lehetett csirkével, szalonnával, kolbásszal is fizetni. Tekintettel a technikai és létszámbeli lehetőségekre, sajátos rövidítéseket követtek el a színművek dramaturgiáján, az Ember tragédiáját is jól leegyszerűsítették, a komplikáltabb, sokszereplős színeket simán kihagyták a drámából. Rám a legnagyobb hatást a Mária főhadnagy című dalmű tette. Két dolog lepett meg igazán, Mária a főszereplőnő majdnem végig nadrágban játszott, és igazi könnyekkel sírt a végén. Ezt tatottam a legnagyobb teljesítménynek. De itt láttam életemben először a János vitézt is. A János vitézt is nő játszotta, úgy látszik a fiatal férfiak akkor már mind elmentek a frontra.
A János vitézből legjobban a tündérek tetszettek, másnap az öszszes régi függönyt elkönyörögtük Etelka néniktől, házi szinpadot csináltunk a kertben, a két diófa között pokrócokat feszítettünk ki és itt ugráltunk a csipkékben. Tündér színésznő akartam lenni. És persze királynő is.
Monoron találkoztam először a halállal is, a szomszéd házban halt meg egy fiatal lány. Tüdőbajos volt. Nagyon meglepődtem, hogy nem vitték el rögtön a háztól, jöttek a rokonok fekete ruhában, barátok, ismerősök és egész éjjel sírtak, énekeltek, virasztottak gyertya fénynél. Másnap megérkezett a szép, csiszolt üveges, arannyal díszített halottas kocsi, gyászhuszárral és mindenki ment a temetőbe. Engem nem vittek ki, ezt eléggé zokon is vettem.
Előfordult, hogy repülők húztak el felettünk, ilyenkor Pista bácsi megjegyezte, hogy mennek bombázni, a Bácskába. Volt egy verem az udvarban, azt mondták, hogy oda kell majd elbújni, ha Monort is bombázni fogják. A verem nyírkos volt, sötét és büdös, nagyon izgultam, hogy megússzuk a bombázást és ne kelljen a verembe bújni.
Néha kimenntünk a Monori nagyerdőbe, ahol nagyanyám és Etelka néni másik testvére élt, Zsuzsika néninek hívták. Ő lakott a legnagyobb házban, mert Ő volt a legidősebb a Czabay testvérek között. Ebben a családban is fontos volt az öröklési sorrend, Zsuzsika néni volt az első számú kedvezményezett.
Nagyanyámnak nem sok jutott az osztozkodásból, kapott egy kis „juss” fazekat, ami öntöttvasból készült, kívül sötétkék volt, belül kopott fehér zománc borította, és ezt nagy becsben tartotta. Ebben olvasztottuk a libazsirt. Nagyon szerettem a libazsíros kenyeret piros paprikával.
Monoron mindig felhízlaltak, szerettem az abált toka szalonnát és a házi kolbászt, amiből soha nem adtak eleget, mert azzal spórolni kellett a következő disznóvágásig. Érdekes, hogy a szalonnát bőven mérték, de a kolbászt nem. A kamrában lógott egy nagy sódar is, abból főzik a sonkát Húsvétkor. De ezt én soha nem tudtam már megkóstolni.
Az ostrom
Amikor beköszöntött az ősz, 1944 ősze, anyámék hazavittek Pestre. Érezték, hogy nehéz idők jönnek, a háború egyre közelebb ért, legyen inkább együtt a család.
Anyámék még a nyár folyamán elcserélték a szép kis Gyémánt-házi garzonjukat egy nagy háromszobásra, ez volt az Alsóerdősor 3. első emelet 10-es számú lakása. Itt laktak Székelyék, akiknek be kellett menni a gettóba, a holmijukat, bútorokat, ruhákat összetolták az egyik szobában, mi csak két szobát használtunk. Én semmiképpen nem akartam eljönni nagyanyám jó meleg dunyhás ágyából, de azért örültem, hogy közelebb vagyok a szüleimhez, és gyakrabban láthatom őket.
Megkezdődtek a légiriadók, mindenki a rádióra tapadt és hallgatta a bemondót, aki közvetítette a támadásokat. Jött az elsötétítés, a szórakozóhelyek alig működtek. Jöttek az amerikai nehézbombázók az őket kísérő vadászgépekkel együtt.
A rádió állandóan ismételte: Baja-Bácska légiriadó, Szolnok elesett,
– „ Budapest vigyázz!” – Amikor ezt mondták, már kellett is rohanni a pincébe.
Először a ház közös pincéjébe mentünk, de ezt nagymama nem szerette, mert tele volt ágyakkal, mindenféle jött-ment, idegen emberekkel, menekültekkel. Ezért a saját szenespincénket rendeztük be hosszabb tartózkodásra, az ostromra. A pince alját és oldalait szönyegekkel fedtük be, így jó tiszta, meleg és otthonos is volt. Puha matracokon aludtunk, jó meleg dunyha alatt. Egy vaskályha állt a kis komfortos pince középen. Több céllal működtettük, ezzel lehetett fűteni, vizet melegíteni mosakodáshoz, és ezen lehetett főzni, krumplit sütni. Nagyanya mindig mondta, hogy ez egy jó kis samottos kályha. Nem tudtam pontosan, hogy mi az a samott, de jó dolognak tartottam, mert mindig csak dícsérték.
Karácsonykor költöztünk le végleg a pincébe, Szenteste volt, még éppen csak megjött a Jézuska, amikor egy légiriadó véget vetett az ünnepnek, ezután a család hat hétig nem tudott feljönni a pincéből, és visszamenni a lakásba. Nagyon sajnáltam otthagyni a gyönyörű plafonig érő karácsonyfát, a szép díszekkel, még a szúrós angyalhajat is sajnáltam. Ebben az évben már nem került igazi Sthümmer-szaloncukor sem a fára, a cukrot nagyanya főzte, selyempapírba csomagolta és fényes sztaniol-papírral díszítette. Sajnos a cukor teljesen beleolvadt a selyempapírba. Egyáltalán nem tetszett ez az ehetetlen új cukor. Az ablakokat lila iskolai füzetbekötő papírral kellett beragasztani, a szigorú elsötétítés miatt. Már első este valahol a közelben esett le egy bomba, a lakás ablakai betörtek, és legnagyobb bánatomra a legtöbb gyönyörű karácsonyfadísz is összetört.
Először játéknak fogtam fel a pincét, és nem tudtam, hogy ott félni is kell, rohangáltam a csövek között. De később, amikor egyre nagyobbat szóltak a belövések és a robbanások, megszeppentem, és azt kívántam, hogy bárcsak minél előbb elmúlna ez a rémség. A környező házak sorra bombatalálatot kaptak, sokan meghaltak a pincékben is, a mi házunk szerencsés volt.
Egyszer felmerészkedtünk a pincefeljáróhoz és láttuk a sötét égen a Sztálin-orgonák és a Katyusák nyomvonalait. Budára mentek. Félelmetes volt és egyben nagyon szép is. Gyilkos tüzijáték. Lassan elfogytak az ételtartalékok, nem volt már se borsó, se bab, se lencse – ez utóbbit nagyon utáltam –, sőt később már víz sem volt.
Először tetvesek lettünk, majd rühesek, nagyon kétségbe estem, amikor le akarták vágni a szép hosszú hajamat, a két hatalmas, vastag, deréking érő copfomat. Nagymama nem adta fel, szálanként kente be s jól bevált szerrel, a petróleummal, hogy még a „serkék” – ezek a tetvek petéi – is elpusztuljanak. A rühök nagyon csíptek, jobban mint a tetvek, mindenemet véresre vakartam, sárga büdös krémmel kenegettek, és végül rendbe jöttem. Nagymama szigorúan elégette a fertőzött ruhákat.
Dódi
Dódi volt nagymama szemefénye, az egyetlen fiú a testvérek között. A Fiú, aki majd – reményei szerint - továbbviszi a Kállay nevet. Dódi tanult mestersége a lakatosság volt, sajnos elég gyakran volt munkanélküli. Munkát keresni legtöbbször a Köpködőbe járt, így hívták az Állami Munkaközvetítőt a Bérkocsis utca és a József körút sarkán, itt álldogáltak a melósok nagy csoportokba verődve, egyik bagóról a másikra gyújtottak, miközben állandóan köpködtek. Munka sajnos nemigen akadt. De a szemüket szívesen legeltették a közeli Csirke-kórzó stirchelő lányain.
Aztán a haverokkal átballagtak a Gimpli szigetre, a Keleti pályaudvar mögötti elhanyagolt, kissé poros rétre, szemben a régi Lovival, a mai Sportcsarnok gyakorlópályáinank helyén. Ott már vártak rájuk a Gyep (Lóversenypálya) bookijai és öt pengőért kínálták a szerencsét, a boldogságot. De a lovak csak vitték a nem létező pénzt, és ettől szegény Dódi nem volt nagyon boldog. Előfordult, hogy ivott is egy kicsit, gyakran biliárdozott – és néha, amikor végképpen pénzre volt szüksége kiment a lovira is. Ha időnként megszorult, titokban hozzányúlt a lakók által befizetett lakbérhez is, ugyan, ezt csak kölcsönképpen gondolta magához venni, és csakis addig amíg visszanyeri. Legtöbbször azonban, ahogy az lenni szokott, nem nyerte vissza. A család nőtagjai kötelességszerűen, rendre kihúzták őt a bajból, de ezért nagyon sokat kellett kiszolgálni, kézimunkázni és kaput nyitni
Dódi jókedélyű, sármos, kedves fiú volt, bohém éltmódját sok stikli tarkította, még a bevonulása előtt. Szerette a nőket, a nők is szerették őt –bár nagymama szerint úgy szerette őket, mint a nyuszikat, mert rendszerint a fülükön keresztül fogta meg őket. Mindig szépeket súgdosott mindegyiknek a fülébe, azok meg el is hitték a sok marhaságot. Nagyanya szerette volna, ha Dódi olyan asszonyt hoz a házhoz, aki neki is elnyeri a tetszését, de ez nem így sikerült.
Patakiékat a háború előtt Pollákéknak hívták, az Alsóerdősorban a harmadik emeleten laktak, és nagymama már az ősi kezdetek óta engesztelhetetlen nagy harcban állt Pollák nénivel. Soha senki nem tudta, miért is vesztek össze igazán, bár én gyanítom, hogy nagymama rasszista világnézete indította el a bajokat.
Pollák néni, Králik Ilona néven Erdélyben született, Nagyszalontán, egy módos oláh cigány család szép, okos és nagyravágyó leányaként. Férje Pollák Mihály, pékmester áldott, jóravaló, béketűrő csendes, zsidó ember volt. Talán ez a párosítás – zsidó és cigány – nem tetszett katolikus nagyanyámnak.
A két erős akaratú, nagyszájú asszony, között életre szóló háború tört ki. Amikor csak alkalmuk nyílott rá, mindig hihetetlenül ronda szavakkal illették egymást, botrányos jelenetektől és ordibálós veszekedésüktől sokszor visszhangzott az egész ház. A lakók kiálltak a körfolyosó korlátja mellé, és páholyból élvezték a műsort, a nagy balhét. Pollák néni teátrálisan leköpködött a harmadik emeletről, nagymama így rendszeresen helyzeti hátrányba került, mert felfelé nehezebb veszekedni, (köpni nem is lehet) és ez különösen bosszantotta őt.
Úgy gondolom, hogy nagymama egy kicsit irigyelhette Pollák nénit, talán azért is, mert minden évben Abbáziában nyaralt, az Adriai tenger partján. Ezt a jó szokását még a háború után is megőrizte, utolsó tengerparti fotói 1947-ben készültek az elegáns, azúrkék Adriai üdülőhelyen.
A képeken természetesen sok-sok fiatalember társaságában látható, mert nagymama szerint Pollák nénit igazából csak a pasik érdekeltek.
Mindig egyedül ment nyaralni, mert úgy gondolta, hogy a férjét úgysem érdekelné a tenger. Tiszta kidobott pénz lenne, ha ő is vele menne. Én felakadt szemekkel és tágranyílt fülekkel hallgattam a meséit a mondén, nagyvilági életről, az esti korzó divatbemutatójáról, a gyönyörű szállodákról, az elegáns vacsorákról, amelyen kizárólag csak estélyi ruhában lehetett résztvenni.
Volt egy hatalmas rózsaszín belsejű tengeri csigája, csodálatosan búgott amikor a fülemre tettem, elhozta az azúrkék tenger zaját. Sok-sok évtizeddel később én is kaptam egy nagy tengeri csigát Leheltől az Adrián, Piránban, meghatottam vettem a kezembe, és nagyon örültem neki, mert a gyermekkorom elérhetetlen emlékét hozta vissza. A beteljesületlen álom vált vele valóra.
A másik emlékem egy üveggömb, amely az Abáziai tengeri korzót ábrázolta, ha megfordítottam és jól megráztam sűrűn hullott, kavargott benne a hó. Bizarr látvány volt, ahogy a pálmafák között kavargott sűrű pelyhekben a hó. Ma azt mondjuk rá, fúj giccs, de akkor nekem ez a gömb hozta el a nagyvilági életet, ez volt számomra a mesék birodalma. Látogatásaim alkamával soha nem felejtettem el felrázni.
Nekem a harmadik emelet jelentette a csodák birodalmát, a szekrényben soha nem látott gyönyörű ruhák és szőrmék sorakoztak, még strucctoll is volt. A kedvencem mégis egy hatalmas, széles karimájú, fekete florentin kalap volt, amelyet mindig felpróbálhattam. A kalap Polllák néni lányáé, Ibié volt, de én mindig is reméltem, hogy egy szép napon, egyszer majd kölcsön adja nekem, esetleg még örökbe is nekem adja. Talán. De mire felnőttem, már egyáltalán nem volt divat a kalap! Szóval én imádtam oda járni és nem értettem nagymama esztelen dühét, ha a Pollák család került szóba.
- Csak megrontanak téged azok a zsicik, kislányom – puffogott nagyanyám – ne menj oda, ne járkálj hozzájuk, csak rosszat tanulhatsz ott. Még a hajukat is festik, a lányával együtt, ráadásul vörösre. Vörös róka, vörös ló, vörös ember egyse jó! A gonosz kommunisták is vörösök! Mind tiszta vörösök. - hadarta egyszuszra, kétségbe esve nagyanya. De nekem fogalmam sem volt róla, hogy kik azok a kommunisták, és csak nagyon sokára jöttem arra is rá, hogy a „zsici”, a zsidó-cigány rövidítése.
Pollák bácsi péksége a Teleki téri piac közelében volt, a Dankó utca 27-ben volt, imádtam ide elkísérni őt, mert ilyenkor kivitt a Tangóra is. Az igazira. Nagymama mindig csak a zöldséges részre vitt, pedig az volt igazán izgalmas.
- Pollák bácsi, miért hívják Tangónak ezt a piacot? - érdeklődtem a szakértőnél.
- Nem hallod a zsibárusok recsegő gramofonjainak a hangját, nem látod, hogy táncolnak az ócskások, hogy lejtenek, sasszéznak jobbra-balra a portékájukkal, hogy elcsábítsák a vevőket. Nahát, ezért Tangó a Tangó. Ott a Zsibaj sarkánál láthatod a hírhedt Tetűbörzét, az az ó-szeresek sarka a piacon. Ott lehet ám csoda dolgokat kapni. Olcsón. Ne tévesszen meg a rongyos ruhájuk, ezek dúsgazdag emberek. Mármint néhányan közülük. Nem mind.
- De akkor miért nem hordanak szép ruhát, akinek van rá pénzük.?
-Mert ez így titkos.
- Vagy úgy? – és ezen elgondolkoztam
Imádtam a frissen sülő kenyér illatát, játszottam a pékség macskáival, akik munka-macskák voltak, mert egeret kellett fogniuk szigorúan. Más kaját állítólag nem is kaptak. Pollák bácsi jó természetű, csendes ember volt, imádta a feleségét és a gyerekeit. Neki köszönhette a család, hogy még a legnehezebb időben is ehettünk friss kenyeret.
Pollák néni keményen bánt a férjével, nagymama haláláig mesélte, hogy amikor Pollák bácsi mutatta a lyukas sarkú zokniját a felegének, az nem stoppolta meg, csak azt monta
„- Húzza csak lejjebb a cipőjébe! Majd a cipő kérge eltakarja a lyukat.”
Pollák bácsi békés ember lévén, szótlanul lejjebb húzta a rongyos zokniját. De a harag, a megaláztatás némán gyűlt benne. Soha senki nem goldolta róla, hogy egyszer majd betelik a pohár és nem várt módon fel is lázad.
Biró Gyurinak elefántcsontfejes sétabotja volt. Csak azzal tudott járni, mert az ostrom alatt orbáncot kapott a lábára. Az orbánc akkoriban életveszélyes, fertőző, akár halálos betegség is lehetettt. A betegség neve nagyon izgatta a fantáziámat, na meg a Bíró Gyuriról terjedő pletykák, suskusok is. Gyurinak is bujkálnia kellett a zsidó-törvények miatt, Pesten teljesített munkaszolgálatot, de az utolsó időkben már nem vonult be szolgálatra, szerencsésen megszökött. Valahol Budán dekkolt, a Királyhágó tér környékén, keresztény barátoknál egy villa alagsorában a testvérével, Bíró Cicával. Amikor forró lett a lába alatt a talaj, még a hidak fellrobbantása előtt hazajött az Alsóerdősorba, és néhány hónapig Dódival, Lacival együtt bújkáltak az ostrom alatt.
Hatéves sem voltam és füleimet nagyon hegyeztem minden titkokra. Bíró Gyuri és Pollák Ibolya igazi nagy gyermek-szerelem beteljesüléseként fiatalon házasodtak össze. Ennek ellenére Bíró Gyuri beleszeretett harmadik emeleti szomszédjuk, Iván Kálmán feleségébe. Ez az új szenvedély olyan nagy, és olyan mindent elsöprő volt, hogy Gyuri elvált Ibolyától, elvette a szomszéd asszonyt és természetesen el is költöztek a házból. Ibolya igen nehezen viselte a válást, szerelemmel szerette a férjét, Bíró Gyurit és soha nem felejtette el igazán.
Sok sok évtizeddel később, amikor szegény Ibi már halálos beteg volt, kórházban feküdt, levették a mellét, üzent Gyurinak - látogassa meg, el akar búcsúzni tőle, és Gyuri meglátogatta. A történetben az a legszebb, hogy az üzenetet Ibolya második férja, a mi Dódink adta át Gyurinak. Ahogy visszemlékezem az elbeszélésekre, Gyuri nagyon tisztességesen viselkedett, mindig segítőkész és lojális volt a családdal is, még a hivatalos válás után is.
Tehát amikor Bíró Gyuri elköltözött, Ibolya egyedül maradt. Dódi szintén boldogtalan volt, mert ő meg reménytelenül beleszeretett Szabó Gizibe – Kocsi Böbe barátnőjébe – de Gizi sehogy nem akarta Dódi lángolását észrevenni. Hogy teljes legyen a kör, meg kell jegyezni, hogy Gizi Nagy Rudiba volt szerelmes, halálosan. De Rudi valahogy nem viszonozta ezt a nagy lángolást. Így Gizi is boldogtalan volt.
Végül is az ostrom alatti nagy bujkálásban Ibolya és Dódi összekerültek és lasssan egymásba szerettek. Bár kezdetben senki nem hitt benne, a szerelem komolynak és tartósnak bizonyult. Egy szép napon Ibi hozzáment Dódihoz. Ezt nagyanyám soha nem tudta sem feldolgozni, sem megbocsájtani. Sokáig egyáltalán nem akart szóba állni a fiával, a menyével meg még úgysem, de a legjobban szegény Pollák nénire haragudott.
- Legyen átkozott az a cigányasszony, nem elég hogy a fia a legszebbik lányomat kerülgeti, most még elvette az egyetlen fiamat is – sírt, zokogott és átkozódott.
Ibolya szép, érett, elegáns asszony volt, Dódinál néhány évvel idősebb is. A Pollák család is hamis, nagyon hamis papírokkal dekkolt, így jól jött nekik Dódi tiszta „árja” katolikus papírja.
Pollák néni egy rövid időre befogadta a szerelmeseket a harmadik emeletre, majd egy mindent elsöprő, parázs veszekedés után valahová a Kerepesi útra költöztek és ott is maradtak néhány évig. Dódi a közeli Ganz gyárban dolgozott, Ibolya pedig „irodista” lett.
Nagymama rémes dolgokat suttogott a házbeli barátnőivel, amikor úgy hitte, hogy én alszom, vagy nem hallom, pedig ekkor hegyeztem a legjobban a fülemet. Semmi nem érdekelt jobban akkoriban, mint a szexről szóló, „ne a gyerek előtt…- Nich for dem Kind” kezdetű történetek.
Nagymama úgy gondolta, hogy Dódit bizony alaposan megbabonázták. Másképpen hogyan is vehette volna el azt a nőt feleségül.
- Pina-szőrt kevertek a levesébe, azt a szegény Dódival megetették, ezért nem is tehet róla a nyomorult, hogy így behálózták, és ráadásul mindennek a „cigány asszony” az oka, hiszen ő főzte a levest – mondogatta nagyanya – eléggé el nem ítélhető, rasszista módon – és véget nem érően, a nap minden órájában mindenért, de mindenért Pollák nénit okolta. Hosszú eszme futtatásai mindig így zárultak, mint annak idején Cato beszédei a római szenátusban (És Carthagonak el kell pusztulnia a Föld színéről!) – mondta apám, aki nagymamával ellentétben pontosan tudta ki volt Cato.
A megbabonázás – ha volt ilyen - minadzonáltal elég jól sikerült, mert Ibi és Dódi életük végéig együtt maradtak, és mindig szépen, szeretetben éltek egymással.
Kisi, a Kis Ica.
A szerelem tombolt és győzött, nagymama legnagyobb bánatára a testvérek egyértelmüen kiálltak Dódi mellett. Különösen kis Ica, a húg, a legkisebb testvér mellett..
Nagymama kétségbe esett és igencsak zokon vette amikor rájött, hogy Ica és Ibolya öccse, Pollák Laci titokban találkozgatnak.
Pollák Laci 1925. május 12-én született Budapesten. Gyermekkora szeretetben telt el, mindenki kényeztette, különösen a nővére és az apja. 1938-tól, a belvárosi Sas utcában, a Borbás Testvérek textil nagykereskedelmében szolgált, mint kereskedelmi tanuló, 41-ben felszabadult és segéd-úr lett. Szépen keresett és szerette ezt a kényelmes, tiszta, érdekes munkát, de 43-ben a zsidótörvények miatt elbocsájtották, szerencsére édesapja pékségében felvették árukihordónak. Nagyon értékes állás volt ez egy zsidófiú számára, mert a pékség hadiüzemnek számított, munkaszolgálatra is csak „önkéntes” tűzoltóként kellett bevonulnia és ami a fő nem vitték el, végig Budapesten maradhatott.
Ica és Laci szerelme 1943-ban indult. Laci későn jött haza, Ica pedig kaput nyitott. Később már nem olyan későn jött haza, csak éppen kapuzárás után, és Ica rohant ki a csengetésre. Nagymama átpihengette az első randevukat, örült, hogy a fárasztó napi munka után után aludhat egy kicsit. Elaludt az ébersége is, eleinte nem vett észre semmit.
Ica és Laci csak titokban találkozgattak, féltek nagymama elemi erővel feltörő haragjától. De amikor kiderült, mert nem lehetett titkolni tovább, hogy a találkozások igen gyümölcsözőnek bizonyulnak és Ica gyermeket vár, elszabadult a pokol. Nagymama már Dódi „elvesztésével” is alig tudott megbarátkozni, de hogy dupla módon is rokonságba kerüljön ősi ellenségével, azt bizony nagyon megszenvedte.
Pataki Lacika 1945 februárjában jött a világra a Péterffy kórházban, az ostrom alatt, Budapest felszabadulásának a napján, amikor a harcoló felek még nem tudták, hogy ez a nap már a felszabadulás napja és mindkét oldalról erősen lőttek. Icát szinte golyózáporban, hordágyon vitték a Péterfi utcai Mabi kórház pincéjébe szülni. A pince tele volt sebesült katonákkal és minden lehetséges fertőzési góccal. Ezért Ica csak egy napot töltött a kórházban, mielőbb haza kellett hozni, őt és a gyermeket, ez látszott biztonságosabbnak.
Ica és Laci még tekintettel a családi és egyéb háborús helyzetre még nem voltak megesküdve, de zseniális nagynéném, Maca megoldotta a dolgot. Fehér fityulát kötött a fejére, rávarrt egy vörös keresztet, hozzá egy igazi nagy fehér, vöröskeresztes karszalagot tűzött karjára. Pataki Lászlónak – az apának - sínbe tették az egészséges karját, aztán egy nagy fehér kedővel látványosan a nyakába kötötték. Kész volt a jelmez, és Macával, de Ica papírjaival elindultak a Csengery utcai Előljáróságra (ezt ma Önkormányzatnak hívják). Kerítettek egy anyakönyvvezetőt, behívtak az utcáról két tanut és házasságot kötöttek. Végül is hamis néven, de érvényeset.
Ekkor még nem volt fényképes személyazonossági igazolvány, csak bejelentő lap, keresztlevél, és születési anyakönyvi kivonat. Mire a gyermeket a kórházban anyakönyvezni kellett, már nem volt törvénytelen. Volt papírja!
Lacika hét hónapra született, olyan gyenge, koraszülött volt, hogy szinte még sírni sem tudott. A körmei sem nőttek ki, sem a kezén, sem a lábán. Egy román orvosnő vizsgálta meg amikor hazahoztuk a kórházból. Először nem is akart eljönni hozzánk, az egyre értéktelenedő pénzt akkor már senki nem fogadta el, de hála az újdosnsült, boldog nagyapának, Pollák bácsinak, volt rá valuta – az utolsó kiló tartalék lisztből otthon sütött friss kenyér.
- Nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak koraszülött. – hangzott a megnyugtató megállapítás - Melegen kell tartani, nagyon melegen, mintha még mindig az anyaméhben lenne. És dajkálni kell, lehetőleg éjjel-nappal, hogy érezze a testmeleget, hallja a szívdobbanást. Ha nincs anyatej, tápszerezni kell.
És anyatej nem volt, az inkubátort három melegvizes üvegpalack jelentette. A vizes üvegeket puha flanelba csavarták, azzal melegítették a kis csecsemőt a pólyában két oldalról és a lábánál. A gyermek nem adta fel. Élni akart.
És bejöttek az oroszok…..
Mindenki nagyon félt, mi lesz, ha tényleg bejönnek az oroszok. Először nem is volt baj, mert az elsőnek érkező katonák kedvesek voltak, kenyeret, sőt a gyerekeknek még cukrot is adtak. Ennek nagyon örültünk, mert már régóta nem ettünk kenyeret.
Akkor kezdtünk félni, amikor az elkezdtek oroszok nőket keresni – teljesen egyértelmű volt, hogy milyen célra. Nagymama szénporral kente be a saját és a lányai arcát, hogy csúnyák legyenek, a férfiak haját pedig liszttel szórta be, hogy ősznek látszódjanak, az arcukat hamuval szürkítette betegesre, mert az öregembert nem nagyon bántották.
„ – Sztari papa! –„ modták, legyintettek, és otthagyták őket. Így lehetett megúszni a romeltakarítást és a konyhai szolgálatot a GPU konyháján, a Alsóerdősor 8-ban, a szemben lévő házban.
Később a tényleg idősebb férfiak kiálltak a kapuba és a közeli bordélyba irányították a katonákat, amikor nőt kerestek.
- Barisnya, barisnya! Ggye barisnya? – ez volt az első mondat, amit hatévesen még én is megtanultam. De hála a közeli kupiknak a ház asszonyainak nem kellett félni. Az oroszok gyorsan rászoktak a kuplerájra. Az örömlányok nagyon kiöltöztek az utcánkban, rádásul nekik volt a legértékesebb valutájuk is, élmiszerük. A környék asszonyai odajártak cserélni, aranyóráért lisztet, aranykarkötőért szalonnát, cukrot.
Így ettük meg anyám ékszereit, nagyanyám gyönyörű melltűjét, Maca nyakláncát, Ica gyűrűjét, Dódi pecsét gyűrűjét. Ismét beigazolódott nagymama elmélete, hogy az ékszer nem azért kell, hogy díszítsen, hanem azért mert életet menthet. Megehetjük, ha úgy adódik.
A tüzelő is nagy hiánycikk volt, és 1945-ben kegyetlen, cudar hideg tél volt, a hó és a mínusz negyven fokos hideg az évszázados rekordot is megdöntötte, már a szénport is elfűtöttük, és ott volt egy koraszülött kisfiú, az unokaköcsém. Nagymama teljesen ellágyult első fiúunokájától és nagy szeretettel dajkálta Lacikát.
Az oroszok ott hajtották el a német hadifoglyokat az utcánkban. Hosszú sorokban vánszorogtak, fásultak, éhesek, fáradtak, és koszosak voltak. Egyik nap tizenöt német katona beszökött a házunkba, felrohantak a padlásra, ahol el is bújtak. Az oroszok nem sokat teketóriáztak, lejöttek a pincébe és összeszedtek 15 férfit, „ malenkij robotra..” Nekik mindegy volt, hogy kit visznek el, és nem volt számukra az sem érdekes, hogy német, magyar, ellenálló, nyilas, háborús bűnös, zsidó, vagy keresztény az illető, csak a létszám stimmeljen.
Ekkor szedték össze apámat, Dódit, sőt még Biró Gyurit is a pincéből, Dódi és Gyuri időben megszöktek a gyűjtőtáborból, apám félt, hogy lelövik, nem kockáztatott, ezért csak három és fél év múlva jött haza Archangelskből, az Északi Jeges Tenger partjáról. Gondolom ez a fogság is hozzájárul olyan tragikusan korán bekövetkezett halálához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése