1904-ben feleségül vette szerelmét az erdélyi származású, református, nemes Szentpétery Ida Irént, ezért nagyapát mind a családja, mind a kőszegi ortodox zsidó közösség örökre kitagadta hitközségből. Nagyapám olyan szerelmes volt, hogy nagymama kérésére kikeresztelkedett, áttért a református vallásra és Fischerről Halászra magyarosította a nevét.
Ötven évig éltek házasságban miközben igen sokat veszekedtek, azért tisztelték és magázták egymást. Nagymama mindenben keresztülvitte az akaratát. Együtt maradtak. Talán nem is volt más választásuk.
Négy gyermekük született. Laci, a legidősebb 1905-ben jött világra, apám 1911-ben, őt követte Zsuzsi 15-ben, a legkisebb fiú, a család esze, Pali 1919-ben született. Nagyapa tisztességgel eltartotta volna népes családját a fizetéséből, egy életen át büszke volt arra, hogy ő a munkás-arisztokrácia tagja, de sajnos nagymama soha nem tudott a pénzzel bánni, az elfolyt a kezéből. Ilyenkor – főleg a hónap végén – mindent, ami csak a keze ügyébe került – ruhát, cipőt, ágyneműt – a zaciba vágott, a zálog-cédulákat pedig nem mindig találta meg, sőt volt úgy, hogy el is adta őket. Ez természetesen további konfliktus helyzetek alapja lett.
Nagyapa 1922-ben belépett az Atheneum Nyomdába, ahol haláláig korrektorként dolgozott. Hatalmas autodidakta műveltségét könyvekből, lexikonokból szerezte. Gyönyörű és értékes könyvtára volt. (Ez volt az egyetlen dolog a földön, amit nagymama tiszteletben tartott, tudta, hogy ezek a nem mehetnek a zaciba soha.)
Szerette a történelmet, a művészet történetet, az útleírásokat és a földrajzi felfedezéseket. Sokat olvasott és sok saját történetet, mesét is tudott, gyerekkoromban ájult bűvöletben hallgattam őt unokatestvéremmel Gabival, sok szép meséjére még ma is emlékszem. Csak onnan jöttem rá, hogy nagyapa nagyon „belemelegedhetett” a történetbe, hogy nagyanyám harsogva üvöltötte a konyhából.
- Dezső kérem, azonnal hagyja abba ezt a képtelenséget – ne tömje a gyerekek fejét azzal a sok marhasággal – de mi könyörögtünk nagyapának, hogy csak tömje, és ne hagyja abba.
Nagyapa ilyenkor a béke kedvéért nagyon lehalkította a hangját, szinte suttogott és folytatta a mesét. Mi pedig még jobban figyeltünk. A meséknek két állandó szereplője volt, Matyi, a velünk egykorú, talpraesett kisfiú és barátja Maki, a majom. Ez a Maki nagyon huncut, ravasz, okos kis állat volt, mindig átejtette szegény Matyit. Ez volt a lényeg. Maki sokkal kisebb és sokkal gyengébb volt Matyinál, mi csak neki drukkoltunk – alig vártuk, hogy mikor sikerül a kis majomnak borsot törni Matyi orra alá. Maki legnagyobb és mondhatni leggaládabb trükkje az volt, hogy rendszeresen előre szaladt az úton, aztán szépen az út közepére kakált, és addig ügyeskedett, amíg gyanútlan kis gazdája bele nem lépett a nagy büdös rakásba. Nagypapa soha nem felejtette el részletezni a kaka színét, kacskaringós vonalát és fertelmes bűzének orrfacsaró szarszagát. Ezen aztán halálra röhögtük magunkat az unokatestvéremmel, mind addig, amíg félbe nem szakította a nagy mulatságot az a bizonyos
- „Dezső kérem! Már megint kezdi?” Meg lehet bolondulni magától ebben a házban” – zsörtölődött nagymama, azonnal hagyja abba, és ne traktálja ilyen marhaságokkal a gyerekeket.
Nagymama az ötvenes években - politikai okokból - érthetően meg akarta változtatni az ifjú főhős, Matyi nevét, aki ugye mindig belelépett a szarba. De nagyapa és mi, a gyerekek is ellenálltunk.
- A Matyi, az Matyi, az mindig Matyi volt és az is marad! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon nagyapa, és mi tovább élveztük meséjét.
Nagypapa imádott moziba menni, olyankor vitte magával összes gyerekét, valamint azok barátait, és bárkit, aki még a házban, az utcán csatlakozott hozzájuk. Legkevesebb tizenöt, húsz főt tett ki a kis csoport. Ebben az időben a mozik főleg némafilmeket játszottak, vak zongoristák szolgáltatták a zenét, a sötétben a szerelmes párok smaciztak, a gyerekek éktelenkedtek. Ha filmen éppen csókolóztak a gyerekek hangos cuppogással fejezték ki egyetértésüket és még hangosan, idétlenül röhögtek is hozzá. Nagyapa mozi látogatásai rendszerint iszonyú balhékba fulladtak, mert következetesen csak egy jegyet vett – saját magának, viszont legalább két sort elfoglalt a rengeteg gyerekkel.
- Ezek még kicsik és buták, úgysem értik miről van szó! – magyarázta a jegyszedőnek, és a gyerekek is bizonygatták, hogy ez tényleg így van
Ahogy elment a jegyszedő, a gyerekek ugráltak, verekedtek egymással, visítoztak, nagyapa nem csitította őket, arra ott volt a mozi közönsége. Főleg a legnagyobb ellenség a jegyszedő, aki időnként visszatért az első sorba és nagyapával együtt ki akarta vezetni a népes seregletet.
Az is előfordult, hogy a nagy izgalomban a fiúk elfelejtettek időben pisilni, és akkor bizony a pad alá engedte – az, akinek nagyon kellett – a többiek pedig jót röhögtek rajta. Imádtuk hallgatni ezeket a remek régi meséket.
Nagyapa szigorúan, de „igazságosan” nevelte a négy gyerekét, ez abból állt, hogy ha rosszak voltak mindenki egyformán kapott ki – korra és nemre való tekintet nélkül. Az sem volt érdekes ki követte el a rosszaságot, mind a négy kapott egy-egy pofont, vagy fenékbe rúgást. majd legközelebb bizonyára rászolgál!
A Halász gyerekek kedvenc játéka a „földre lépni nem szabad” című szabad gyakorlat volt, ezért is kapták a legtöbb verést. A játék abból állt, hogy a testvérek és vendégeik, a ház többi vásott kölyke, fogócskáztak a szobában, de a földre tilos volt lépni. Ezért az ágyon, az asztalon, a székeken, a csilláron, és a függönyön lógva kergették egymást. El lehet képzelni, hogy mi maradt a lakásból egy-egy jól sikerült flúgos futam végére.
Nagyapámnak volt egy „nullás” hajnyíró gépe. Az volt az elmélete, hogy a hajnyírás, pont úgy, mint a fűnyírás, jót tesz a hajhagymáknak, ezért minden tavasszal kivétel nélkül minden gyereknek tar kopaszra nyírta fejét. Ez alól még Zsuzsi sem volt kivétel, aki még 16 éves korában sem tudott elmenekülni az atyai hajnövesztő kúra tortúrája elől. Előfordult, hogy nagypapa elkapta valamelyik szomszéd gyereket, azt is megnyírta. A kúra apámnál és Zsuzsinál bevált, gyönyörű, erős szálú, sűrű, dús hajuk volt, de sajnos Laci és Pali igen korán megkopaszodott. Pali félig, Laci teljesen, ötvenszázalékos eredmény.
Nagyanyám, nemes Szentpétery Ida Irén fejlett drámai érzékkel és kiváló szervező tehetséggel rendelkezett, szerette a nagy jeleneteket, Nagy Reinhardtnénak is hívták a kor méltán világhíres német rendezője után. Vas-akaratú, bátor asszony volt, és a maga módján igazságos is, mindig azt a gyerekét segítette, aki (szerinte) arra a legjobban rászorult. Ilyenkor képes volt „átcsoportosítani” a családtagok anyagi javait.
Ez például abból állt, hogy anyámék kelengyéjét, ágyneműjét elvitte a zaciba és az érte kapott pénzt az egyik éppen szűkölködő testvérnek adta. A zálogcédulát elásta, persze csak képletesen, de nagyon nehéz volt megtalálni, hogy azért az utolsó pillanatban kiválthassák a holmit. Mindig megbocsátottak neki, mert a pénzt sohasem magára költötte, hanem a családra. Egy ilyen akció után a Rákóczi úti Gyémántház garzon lakáskulcsát anyám határozott követelésére elvették tőle, de ezért nagyanya így is nagyon megsértődött.
Apám mesélte, hogy kamasz korában lepedő helyett évekig zászlón aludt, azon a bizonyos nemzeti színűn. Miután nagymama időről időre minden ágyneműtől megszabadította a családot, kölcsönkérte a házmestertől a ház zászlóját – papa jól járt, mert azt mégsem merte nagymama eladni és neki volt min aludnia. A jólelkű házmesternek csak a nemzeti ünnepeken kellett visszaszolgáltatni a lobogót. Ezt a bohém nyomort nem fogta fel olyan tragikusan a család, így éltek és kész.
Nagymama Erdélyből származott, valahonnan Csíkból, egy teljesen elszegényedett, elvándorolt nemesi családból. Elő és utóneveire kicsit büszke is volt. A régi megsárgult fényképeken nagyon szép vonásai vannak, de az én emlékeimben már csak öregasszonyként él. Szikár volt, sőt sovány, soha nem ment orvoshoz, még szülni is otthon szült, bábával – minden komplikáció nélkül. Hangja pattogó volt, soha nem kért, mindig parancsolt, utasított. Imádott veszekedni, jó hangosan, hogy mindenki hallja, ő most haragszik. Ezzel szemben áldott jó lelkű, jó szívű és nagyon segítőkész volt. Most, hogy minden erőmmel próbálok visszaemlékezni rá, most látom, hogy milyen keveset tudok róla. Nem járt magasabb iskolába, de intelligens volt, fontosnak tartotta, hogy tanuljanak a gyerekei, bár ő nem dolgozott, „csak” a háztartást vezette, nagyapa fizetéséből éltek.
Halász nagymama közel sem főzött olyan jól, mint Kállay nagyanyám, vagy én azokat az ízeket szoktam meg, azokat fogadtam el meghatározónak. Viszont csodás tortákat tudott sütni, s miután egész életemben „édes szájú” voltam, ezekre emlékszem is. Nem volt tisztaság mániás sem, az egész lakásban, konyhában mindig őrült rendetlenség volt, anyám és nagyanyám ezt mindig élvezettel ki is pletykálta. Rémséges ruhákban járt, az öltözködésnek nem volt számára jelentősége. A ruhák döntő többsége fekete, vagy sötétszürke volt, azonos színű köténnyel. Ha kapott egy új holmit, azt rögtön bevágta a szekrénybe, és évekig nem vette elő – legtöbbször persze azért sem, mert időközben beadta a zaciba.
Csak a pénzt szerette. De a pénzzel kizárólag másokon akart segíteni. Télen-nyáron harisnya nélkül járt és soha nem fázott fel, ez kész csoda volt a család számára. Minden karácsonyra meleg harisnyát kapott, de ezeket is eladta, elajándékozta, vagy csak éppen nem vette fel őket. Mint ahogy a meleg ingeket, hálóruhákat sem.
Feleségül vette nagy szerelmét, Mancit, akinek jól menő divatszalonja volt a Pilvax közben. Manci sudár, magas elegáns asszony volt, senki nem értette miért ment feleségül Lacihoz. Mancinak nagyon elegáns vendégköre volt a belvárosban, hozzá járt varratni többek között Karády Katalin, Bayor Gizi és a legmagasabb politikusi körökhöz tartozó feleségek is. Kollekciója egy részét Tüdős Klára a kor legfelkapottabb divattervezője tervezte.
Tisztán emlékszem a szalonra. A földszinti részen minden nagyon elegáns volt, talán ez is az oka, ahogy beléptem, azonnal el is távolítottak onnan, de nem bántam, mert az igazi paradicsom a galérián kezdődött, ott dolgoztak a varrónők és a kézilányok, ott lehetett hihetetlen mennyiségű, gyönyörűséges babaruhát beszerezni, csillogó lurexeket, susogó taftokat, varázslatosan színt-játszó moarét, pasztell-színű csipkéket, és főleg tüllöket. A galériáról, leláttam a szalonba, ahol szakadatlan jöttek mentek a büszke dámák, akik örült nagy, széles karimájú fátyolos kalapokat és bársony turbánokat hordtak. Ez volt talán gyerekkorom egyetlen helye, ahol nem kellett fegyelmezni, ahol felakadt szemekkel figyeltem a nagyvilági életet. El nem mozdultam a galéria rácsától, és teljesen csendben voltam.
Itt készült házi urunk lányának, Bukovszky Ilonkának is a híres esküvőjére a csodaszép koszorús-lány ruhám, jó magyarosan, Tüdős Klára tervei szerint, hatsoros kemény tüllszoknyával, hófehér bársony pruszlikkal, ezüst-sújtással, csipke köténnyel és árvalányhajas, gyöngyös pártával. Öt éves voltam, de felfogtam, hogy mit kapok, és nagyon szépnek éreztem magam ebben a ruha költeményben. Persze ez sem akadályozott meg abban, hogy az esküvő előtt tíz perccel ne essek egy hatalmasat a poros földúton.
Laci mindhiába volt a gyülekezet presbitere, SAS behívóval vitték el munkaszolgáltra és menni kellett a Kárpátokba, Ukrajnába és később a Donhoz is. Csodával határos módon túlélte a nehéz éveket, csak a jobb lábán fagytak le az ujjai, mindet amputálni kellett. Haját is elvesztette, teljesen megkopaszodott, hiába nyírta nagyapa olyan szorgalmasan a nullásgéppel gyerekkorában.
Manci jó kapcsolatai révén idejekorán megtudta, hogy a zsidóknak be kell vonulni a gettóba. A kollekcióját kiárusította, de nem akarta elhinni, hogy nincs többé szalonja, és nem is volt hajlandó eladni sem azt. Miután mindenét elvesztette, teljesen összeomlott, férje, Laci már Oroszországban volt, így hát felvarrta a sárga csillagot és bevonult a gettóba. Halász nagymama minden nap bement hozzá, ennivalót vitt neki. Azután egy szép napon, nagymama karon fogta Mancit, és ki tudja honnan szerzett hamis papírokkal kihozta a gettóból, titokban hazacsempészte, és a Rákóczi úti lakásban befalazta a spájzba. Ide került Halász nagypapa is, akit nagymama egy percre sem engedett bevonulni a gettóba. Egy kis nyíláson át kaptak enni.
Nagymama bátorságának és erejének köszönhető, hogy nagypapa és Manci is túlélték a zsidóüldözést, a nyilas rémuralmat és még az ostromot is. Szerencsénk volt, a bomba a szomszéd házra esett. Zsuzsi nem volt veszélyben, őt „árja párja”-ként békén hagyták. Csak jóval a háború befejezése után tudtuk meg, hogy Acél Péter volt a legtisztább vérvonalú zsidó a családban, és ő rendelkezett a legtökéletesebb hamis papírokkal is.
Halász Zsuzsi
Apám húga, egyedüli lánytestvére, kemény „fiús” nevelést kapott. Korán ment férjhez, Acél Péterhez, aki igazi férfiszépség volt, de a család elvárásai szerint nagyon link, pedig ő csak a csajokat és a piát imádta. Pétert is elvitték a „malenkij robotra” de ő idejében tudott megszökni és hazajött. Zsuzsi imádta a fiát, Acél Gábort, az unokaöcsémet, akit Cirmos Kandúrnak becézett.
Számomra nagyon érdekes volt hallgatni, ahogy a fiát kényeztette, mert Zsuzsi erősen raccsolt,
„- Cihhmos Kandurhhkám…” mondogatta, és én gyakran utánoztam őt.
A háború után Zsuzsi szakított a varrással, Manci már nem létező, kifosztott szalonjával, felhasználta nagyapa nyomdai kapcsolatait, és a Szabad Népnél (a Kommunista Párt lapjánál) lett korrektor.
Rögtön be is lépett a Pártba és élete végéig meggyőződéses komcsi lett. Egy ilyen korrektori poszt a párt hivatalos lapjánál abban az időben nagyon bizalmi állásnak számított, Zsuzsi sok juttatást kapott, és jól is keresett vele. Egyszer kislánykoromban ott szilveszterezhettem a Szabad Nép székházban (Lenin - ma József körút - Rákóczi út sarok), és elhűlve láttam, hogy igazi vajas téliszalámis zsemlét adnak ott mindenkinek és méghozzá ingyen.
Zsuzsinak és Péternek később még egy gyermeke született, Vera, de a kislány születése után gyorsan elváltak. A vörös hajú, szeplős nagyon sovány Vera soha nem ment férjhez, csak gyerekei születtek.
Zsuzsi nagyon szerette apámat és engem is. Nagyvonalú és jószívű volt. Az első igazi arany ékszereimet, egy pici arany foxi kiskutya-medált és egy icipici, vékony platina gyűrűt tűhegynyi brillel tőle kaptam. Ezeket nagy becsben tartom és még ma is megvannak.
- Soha ne hordj bizsut! – ha nem telik igazira, ne hordj semmit. Később, ha már sok ékszered lesz – hordhatsz bizsut is, de csak szépet, és akkor már senki nem fogja elhinni, hogy az ékszered nem „igazi”. (Mennyire így van!)
Apám halála után Zsuzsi megszakította családunkkal a kapcsolatot. A szakítás oka Pali volt, akivel kizárólagos kapcsolatot akart tartani. Pali és Manci 56-ban disszidált, ebben az időben már Kanadában élt. Zsuzsi sajnos mindenkire féltékeny volt, aki Palihoz és Mancihoz (Bogárka) közeledett. Utoljára Apám temetésén láttam, 1973-ban. Gabitól úgy tudom, hogy meghalt.
Pali, a legkisebb fiú, és első felesége Manci
Palit nevezték a család eszének. Hihetetlen gyorsan tanult, káprázatos memóriája volt, remekül számolt és igazi nyelvzseni volt. Ő is kikeresztelkedett, ő is presbiter lett a kis gyülekezetben és ő is jelentkezett önkéntes tűzoltónak, mint apám. Egyetemre nem járt, mire leérettségizett kitört a háború.
Amikor nagyanyám úgy látta, hogy egyre bizonytalanabb idők következnek, őt is bedugta a spájzba a fal mögé. Az állandó veszély és a romantikus környezet, a szűk hely összehozta Mancit és Palit. Halálosan egymásba szerettek, és később is vállalták a szerelmüket az egész világ, de főleg a család hatalmas felháborodása és megbotránkozása ellenére.
Pali így megúszta az ostromot, a nyilasokat, de sajnos az oroszokat nem, őt is elkapták az utcán, és pusztán csak azért mert „létszám-hiányuk” volt, bevágták a menetoszlopba. Pedig már-már béke volt. Apámmal Máramarosszigeten a gyűjtő fogolytáborban találkoztak, és többé már nem is szakadtak el egymástól. Együtt vitték őket a jéghideg Archangelszkbe.
Pali néhány hónap alatt szinte tökéletesen megtanult oroszul, ő lett a tábor egyik tolmácsa, így szerencsére neki sem kellett kinti munkát vállalni, illetve dolgozni a gyilkos bányában. Miután remekül számolt, rövidesen egészen komoly könyvelési munkákat bíztak rá, ez azonban rontotta a hazameneteli esélyeit. Túl jól dolgozott.
A hosszú évek alatt titokban rengeteg levelet váltott szerelmével, Mancival. A távolság csak még jobban összehozta őket. Apám természetesen tudott a románcról, és minden erejével megpróbálta jobb belátásra bírni Palit, de hiába. Semmilyen érv nem hatott, pedig Manci 19 évvel volt idősebb Palinál, és nem utolsó sorban ő volt Pali bátyjának törvényes, hites felesége.
Manci az ostrom után együtt élt férjével, Lacival, így akarta háláját a megmentéséért nagyanyám felé leróni, de szíve titokban már régen Palié volt. Újra indította szalonját a Pilvax közben. Ez nem ment egyszerűen, mert csak nagyon nehezen tudta visszaszerezni teljes tulajdonjogát, a szalon romos volt, belövéseket kapott, kifosztották, nem lehetett anyagot kapni, az emberek elsősorban enni és lakni akartak, az öltözködés még váratott magára. De szerencsére nem túl sokat. Újra indult a nagybetűs Szezon, újra jöttek a színésznők, az énekesnők, a hírességek és a felső tízezerhez tartozó úrinők. Elvtársnők.
Manci ismét jól, nagyon jól keresett és bár segítette a családot spórolt. Várta haza titkos szerelmét, Palit, és gyűjtötte a pénz az új közös életükhöz. De ezt akkor még senki sem tudta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése